Zoltán Gábor: Minden jogos és mégse minden. Rom

A könyv nagy része 1998-ban az ÉS tárcatárában jelent meg, a most kijött kötet mégsem tárcagyûjtemény, hanem esszé. Esszé, amelyben – mondhatnánk – az író arra tesz kísérletet, hogy fölmérje a kommunista világrendszer bukása utáni helyzetet.

A kommunizmus nemcsak létünk külsõ kereteit szabta meg, hanem többé-kevésbé mindnyájunkba beépült, bele a gondolatainkba, a szókészletünkbe. Kukorelly nem a rendszer történetével foglalkozik, nála a „nagy elbeszélés” nem ott ér véget, ahol, mint oly szépen mondja, „a bolsevik puccs beszart”, õ már azelõtt se egy nagy történetet, csak sok kicsi és kínos történetet lát. Nem azzal foglalkozik tehát, hogy elmondja, mi történt, mondjuk 1917-tõl 98-ig, hanem azzal, hogy mit lehet mondani azok után. A romhalmazon motyogó meg ágáló emberek érdeklik. A szövegek.

Abban semmi különöset nem találok, hogy a szerzõ viszonyulása a komcsikhoz mindjárt az elsõ laptól kezdve eldöntött és kinyilvánított; mondhatni: negatív, és ez nem nagyon változik a késõbbiekben, sõt. Annál érdekesebbnek találom, hogy esszéje nem valamilyen tétel köré épül. Kukorelly nem állít föl elméletet a bolsevizmus eredetére vagy lényegére vonatkozólag, de más gondolkodóktól se kölcsönöz efféle vezérgondolatot, mely aztán esszéjének gerincéül szolgálhatna. Pedig egy elmélet segítene abban, hogy a kommunista rendszerrõl elgondoltakat rendszerezni lehessen, ám ilyen rendszerezés, építkezés igényérõl a Rom esetében nem beszélhetünk.

Kukorelly nem igyekszik a jelenségeket egymástól megkülönböztetni, így például az, hogy szovjetónió, nála egyaránt jelenti a Szovjetunió nevû államot, azon belül Oroszországot, azon kívül a csatlós országokat, és jelenti még a nyugati szimpatizánsok körét, általában a baloldali gondolkodást, valamint jelent még sok egyebet, ami trabantszürke és büdös. Egyáltalán, Kukorelly nem választ el jelenséget lényegtõl. Nem vacakol vele, hogy a hazánk viszonyait negyven éven át meghatározó valami mennyiben vezethetõ le, mondjuk, a magyar komcsik személyiségébõl, az orosz néplélekbõl, a pravoszláviából, Sztálin vagy Lenin szándékaiból, a marxista elmélet torzulásaiból, magából Marxból. Írja is, hogy tanúja volt a „vissza Marxhoz” olvasómozgalomnak, és noha átrágta magát a Grundrissén, már akkor a kételkedõ pozícióját foglalta el – õ nem hitt és nem hisz abban, hogy viszsza lehetne jutni, hogy meg lehetne találni a lényeget és ahhoz képest a hibát. Az egész a hibás, úgy, ahogy van, és a hiba neve szovjetónió.

A könyv módszere nem a rendszerezés, hanem a halmozás. Halmozás a romokon. Sok szakmunkát és emlékiratot ismert meg és dolgozott bele mûvébe, de Kukorelly az idézett gyöngyszemeket nem elemzi, inkább csak fölmutatja, azért ez szép!, ilyenféle gesztusokkal. Ha számokat használ, például, hogy hány millió embert öltek meg a kommunisták ekkor meg ekkor, szinte mindig érzékelteti, hogy kételkedik az adatok pontosságában, egyáltalán, hogy kételkedik a számokban, magában a számolásban mint olyanban. Fölteszi magának a kérdést, hogy egymillió, azt vajon hány nullával kell írni. Ezzel az erõvel utána járhatna. De nem.

A rendszer természetéhez tartozott, hogy lehetetlen volt teljesen kívül maradni belõle. Jan Palach, aki fölgyújtotta magát, tiltakozásul, meg az ötvenhatos hõsök, mondja Kukorelly, talán csak õk nem legitimálták a rendszert. Mindenki más, aki a komcsik alatt élte az életét, valamilyen mértékben együttmûködött velük. Mérték van, de nincs hitelesítve. Ez a bökkenõ: nincs általánosan elfogadott mértéke annak, hogy egy adott együttmûködés hol helyezkedik el a skálán. Palach és Sztálin között. Mivel nincs, nem egyértelmû, hogy most így utólag ki milyen beszédet engedhet meg magának. Ki komcsizhat, és milyen hangosan? Szabad-e fogatlanul komcsizni, például, vagy csak ápolt fogazattal? De mi van, ha valakinek épp a komcsik vasökle miatt nincs foga? Annak kuss? Pedig mintha a kelleténél többet beszélnének azok, akik annak idején belül voltak.

Kukorelly azt mondja, jogos minden indulat. Ugyanakkor azt is mondja, jobb olyankor kívül maradni. Másrészt az se tetszik neki, amikor „egy fiatal szakember” kifogásokat emel „egy öregember, egy résztvevõ” ötvenhatos tárgyú könyve ellen. Amikor a történész kritikáját teszi kritikája tárgyává, akkor válik végképp nyilvánvalóvá, hogy szerzõnk nemcsak a kommunista párton maradt kívül, hanem ragaszkodik a kívülálló pozíciójához a szakmákat illetõen is. Jóllehet a Rom témája megközelíthetõ volna a történettudomány meg a filozófia meg még számos más tudomány felõl, Kukorelly gondosan távol tartja magát a szakszerûségtõl, és ezt tudtul adja gesztusaival, odavetett félmondataival: „nincs kedvem kiismerni magam”, mondja. Hajlamos vagyok méltányolni álláspontját. Mert nem derül-e ki lépten-nyomon tudományos állításokról, hogy azokat személyes elfogultságok alakították, hogy a formailag roppant tudományos megfogalmazások mögött érdekeltségek vagy hitek állnak? Szakma, ez azt jelenti, hogy elfogadott és ellenõrizhetõ kritériumok szerint járunk el – úgy látom, a gyakorlatban ilyen kritériumok nincsenek, és ha vannak, nem arra vannak, hogy betartsák õket, hanem hogy érdekeket, érdekcsoportokat védjenek. Továbbá elég nehéz lenne megoldani, hogy a társadalom minden tagja minden egyes véleményalkotás elõtt beleássa magát a szaktudományokba, például a vízlépcsõk ügyében. Hogyha nem ismerem a teljes hidrológiai és halbiológiai és mittodoménmilyen szakirodalmat, meg a közgazdaságtant úgy általában, akkor mondhatom-e, hogy legyen vízlépcsõ, avagy ne? Döntsenek a szakemberek, akik, azért ez tudható, érdekeltek? (Ez a vízlépcsõ-példa azért van itt, mert Kukorellynél is szerepel.)

Megértem a szerzõ szakmaellenességét, és értékelem szókimondását, ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem volna jó, ha közben mások viszont nem törekednének a lehetõ legszakszerûbb fogalmazásra.

Kimaradni a kommunista pártból, a komcsizásból, a komcsizás szakmai kritikájából, mindezek erkölcs vagy ízlés által meghatározott döntések. Kukorelly nem teszi világossá, hogy szerinte erkölcsrõl vagy ízlésrõl van szó. Talán mert úgy tartja, a szétválasztásnak nincs is értelme. Pedig esszéjében nem mást tesz, mint hogy ütköztet egy bizonyos ízlést vagy erkölcsöt azzal az ízléstelenséggel és/vagy erkölcstelenséggel, ami a szovjetónió, és ami sajnálatos módon túlélte a hasonló nevû államalakulatot. A Rom jelentõségét nemcsak abban látom, hogy fölemlegeti a közelmúlt olyan ügyeit, melyeket nem szabad se elfelejteni, se megszokni, hanem abban is, hogy témájává teszi az etikát; mivelhogy olyan írói nemzedékhez tartozó író munkája, mely nemzedék színre lépése óta mindvégig, egyénenként persze más-más módon és mértékben, de tartózkodott erkölcsi kérdések taglalásától. Fõképpen ezáltal különböztették meg magukat az elõttük járóktól. Ebben a könyvben Kukorelly Endre kísérletet tesz arra, hogy körülírja a mindeddig rejtett ethoszt.