„Ugyanazt a szívet elvinni más helyre”

(Kukorelly Endre: Ezer és 3 avagy a nőkben rejlő szív. Kalligram, Pozsony, 2009.)


„Komoly könyvek szinte csak a szerelemről szólnak, minden erotika nélkül. Test nélkül” – mondja az Ezer és 3 narrátora a Bovaryné történetén elmélkedve. De korábban, már az Anna Karenina kapcsán is azt állítja: Tolsztoj regénye hiába (kellene) szól(jon) a szerelem mellett az erotikáról, kikerüli, titokként kezeli a szexualitást. Kukorelly épp ellenkezőleg. „Ezt-azt tudni vélek, azért kezdtem írni. Végére járni annak, hogy igazából mit kezdenek egymással férfiak és nők, konkrétan én velük” – állítja az elbeszélő. Úgy gondolom, hogy a Kalligramnál megjelent mű inkább szól a szexualitásról, mint a szerelemről („ki beszél ma már szerelemről?”); már ha ez a két fogalom ilyen egyértelműen szétválasztható egyáltalán.

A főcím szerencsésebb választásnak tűnik, mint az alcím. A főcím, mely Don Giovannira utal, aki csak Spanyolországban 1000 és 3 nőt hódított meg. Alakjának megidézése találó, hiszen a könyv jórészt három dologra koncentrál: a szexre, a szex előtti és a szex utáni eseményekre. A férfiak örök harcára a nőkért, pontosabban: a női testért, a győzelemért, a hódításért. Na, jó, azért érzelmekről is szó esik, nem csak szexről. Nem csak szex közbeni vagy a szexuális vágy kiváltotta, hanem egyéb érzelmekről is. Az alcím azt sugallná, hogy itt a nőkről valamit meg fogunk tudni, véleményem szerint azonban nem jutunk közelebb a titokhoz, a női szív rejtelmeihez. Hogyan is juthatnánk, amikor az erről író személy (és az természetesen nem lenne probléma, hogy egy férfi ez az illető; miért ne tudhatna egy férfi női lelkekbe belopózni) nagyon is férfias nézőpontból beszél választott témájáról.

Így nem annyira a nőkben rejlő szívről olvashatunk, csupán arról, milyennek látszik a „gyengébbik nem” egy külső, valamelyest távolabbi perspektívából. Egy Don Giovanni-féle agglegényéből, aki riasztónak tartja a házasság intézményét, gépezetét, a gyerekvállalást, és mindent, ami leköti a férfit. Egyik nőtől a másikig, a másiktól a harmadikig sodródik. „Ugyanazt a szívet elvinni más helyre” (cop. by Lovasi András), ezzel foglalatoskodik, s leginkább az izgatja, van-e olyan egyáltalán, hogy szerelem.
A narrátor-főhős alakja úgy van kitalálva, hogy meglehetősen közel essen a szerző személyéhez. Ez természetesen írói játék, szerencsétlen dolog lenne egybemosni a két funkciót. Ennek a játéknak a része, hogy az alkotói biográfiából ismerős helyszínek eltorzított, de általában felismerhető formában szerepelnek, a nőket pedig nevük helyett számok jelölik: hiszen ez nem csupán arra szolgál, hogy úgy tűnjön, arctalanok vagy jelentéktelenek a főhős életében, hanem arra is, hogy azt hihessük, minden esetben valódi személyekről van szó, akiket úgymond anonimitásba burkolásukkal óv meg a szerző a kínos lelepleződéstől. Önéletrajzi elemekből építkezik a textus (néhol nyilván csak imitálja ezt), a saját történetet megtámogatja, hitelesíti a család, főként az apa és az anya apránként adagolt és Kukorelly-interjúkból valamelyest már ismert (és itt valószínűleg jó adag fantáziálással megspékelt) históriája, a hangnem személyes (persze a szerző a tőle legtávolabbi dologról is „vallhat” személyes tónusban). Nem mindig tudhatjuk, mi az imitáció itt és mi nem az, annyi azonban bizonyos, hogy ugyanaz a szövegben megkonstruálódó személyiség, az a jellegzetes hang ismerhető fel ebben a könyvben is, mint a szerző több, korábbi prózájában. Ezt az esszészerű, ugyanazokon a kérdéseken újra meg újra elidőző, saját kommentárját is szolgáló, önnön megkonstruáltságára folyton emlékeztető stílust mára Kukorelly védjegyének tekinthetjük.

És hogy milyennek látszanak ebből a nézőpontból a nők? Először is olyannak, amilyenné az emlékezet alakítja őket. Márpedig az tökéletlen. Az elbeszélő gyakran képtelen eldönteni, az általa elmondottak „ténylegesen” megtörténtek-e, vagy csak valami ahhoz hasonló zajlott le a múltban, esetleg semmi sem. Sőt, néha azt is eldönthetetlen a számára, hogy, ahogy maga mondja, „visszaemlékszem-e vagy kitalálom” az elhangzottakat. Ez a torz emlékezet pedig hol ezerfélének, kiismerhetetlennek, hol meg egymáshoz reménytelenül hasonlónak mutatja a nőket. Kukorelly régi, bevált eszköze ez (Esterházy is előszeretettel alkalmazza ezt a fogást): tesz egy állítást, majd kijelenti annak az ellenkezőjét, bedob mondjuk egy sztereotip kijelentést, később finomabban érvel, játszik tehát, egy adott kérdésre lehetőség szerint minél több válasszal szolgálva.  

Az Ezer és 3 gazdag, már-már túlontúl gazdag az irodalmi utalásokban. Már a főcím után, illetve a három nagy egység élén álló mottók is ezer és három irányba nyitják meg a szöveget. Hiszen szerepel ebben a funkcióban Hermaiasz Phaidrosz-kommentárja, a Hamlet, a Törless iskolaévei, két népdal, valamint egy Szókratész-, Zrínyi Miklós- és Dürer-idézet is. És maga a „főszöveg” is hemzseg az utalásoktól, a Nibelung-mítosztól, a nevezetes Kékszakállútól s a bibliai Salamon királytól kezdve Balzac-on (Sarrasine, Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága) és Flaubert-en át (Bovaryné, Érzelmek iskolája) Mikszáth Kálmánig (A beszélő köntös), a Peer Gyntig és Gombrowicz-ig. Mindegyik esetről érdemes lenne ejteni néhány szót, de a legfontosabb kétségkívül Mozart Don Giovannija és az Anna Karenina (mindkettő szerepet kap a mottóban és a főszövegben is). Először csak az apa alakja hajaz Don Giovanniéra, később már a szülővel bizonyos mértékben azonosuló, de legalábbis a nőkkel szembeni viselkedésében hozzá hasonlítani kezdő fiúé (a narrátoré) is. A Tolsztoj-mottó („Illetlen dolog idő előtt véleményt alkotni.”) a sztereotípiáktól való óvakodás fontosságára hívja fel a figyelmet, magát a regényt pedig többször elemezgeti az elbeszélő, sőt, az Anna Karenina történetének több mondatát is beleírja a szövegbe, amit a saját sztorijával folytat, s így sző össze. Mindennek tetejébe a szerkezet részben hű mása a tolsztojinak: az első fejezet itt is 34, a második pedig 35 részből áll (a harmadik azonban rövidebb, negyedik fejezete pedig nincs is Kukorelly regényének).

Az Ezer és 3 szépirodalom és esszé sajátos, sok szempontból változatos keveréke. Az elbeszélői hang például néhol Don Juan módjára magabiztoskodó, fölényes („Van néhány apró szőrszál a [nő mell]bimbója tövén, azokat kihúzhatná.”), máskor kukorellysen önironikus („Ez mind itt igazából hülyeség. Hüje aki elolvasa” – zárja le az első, 34 fejezetből álló részt, tartalmának érvényességét mintegy visszavonva, a szerző). Az olykor hímsoviniszta, lapos megjegyzésekkel teli beszédmód kétségkívül kellemetlen és ellenszenves is lehet a laikus olvasónak, mivel azonban itt egy fiktív nőcsábász szemszögéről és nem a szerzőéről van szó, nincs értelme megbotránkozni ezen a perspektíván. Nincs mit tenni, el kell fogadni ezt a(z irodalmi) nézőpontot, hiszen evidens, hogy egy irodalmi hős nem fogható fel valóban létező személyként, és nem kérhető rajta számon semmi, legfeljebb annyi, hogy „létezése” hiteles legyen a szöveg világában, azzal pedig itt nincsen semmi gond. Bizonyos részek azonban tényleg bosszantóak, mert túlírtak, unalomig ismétlődnek, például a hasonló módon ábrázolt nemi aktusok – bár lehet, hogy ez szándékos, hiszen Don Juan is ugyanolyan monotonnak érezte a „maga életében” ezeket a koituszokat, kalandokat, mint ahogy azok leírását az olvasó. Ha így is lenne azonban, akkor is kérdéses: érdemes-e az unalomról unalmat keltve írni? Még ha az ismétlődés érzékeltetése logikus lépés is az író részéről, a befogadó attól még ezeknél a részeknél ásítozni fog. Egyes passzusok viszont, és ezekből van azért több, kifejezetten találóak, szórakoztatóak („Tényleg létezik olyasmi, hogy egyszerű emberek és nem egyszerűek, tetszik vagy nem, onnan tudom, hogy én nem találom meg velük a hangot, és anyukám megtalálja.”), bon mot-jellegűek („A nők kevésbé izgatottak a férfiak miatt, bár az a kevés jobban látszik rajtuk.”), definíciószerűen pontosak, poétikusak („A testek közül a lélek válogatja ki a neki valót, a legszebb test tisztán a lélek ügye, nők teste a léleknek tetszik vagy nem, ez a tetszés a lélek. A tetszés lélek, ha nem a tetszés a lélek, akkor nincs lélek.”). A szöveg sokfelől építkezik, már a mottók is egészen különböző irodalmi világokat idéznek meg, a közhelyek alkalmazásától az árnyaltabb fogalmazásmódokig igen széles a skála. És ha már itt tartunk: nálam ötös skálán négyest kapott az Ezer és 3.