TündérVölgyregényrészlet

Hirtelen nőttem meg, második gimnázium előtti nyáron. Elsőben minden lány magasabb volt nálam, kivétel Szili Judit, ő kisebb bizonyos értelemben, konkrétan testmagasságra nézve. Tanév elején, az első nap nem ismertek rám, új gyerek, az lettem volna én. Ha megismertek is, nem én voltam, ez a nem-ismerek-rád játék még gyakran elő lesz szedve a későbbiekben, ki a fasz vagy te haver formában. Buliztunk szombatonként az osztálytársaimmal a Túri Babiéknál, a Szív utcában.

Van lemezjátszójuk, táncolunk, és olyankor a trükk az, hogy táncolásnál, ha csókolózni akarsz, vagy a mellét megfogni az illető osztálytársnődnek, úgy fordulsz, háttal a többinek, de normális lazán, nem feltűnősködve, és amikor tovább fordultok, tánc közben mégis csak előfordul a forgolódás, abbahagyod a mellfogást. És kiszállsz a nyelveddel a másik torkából. Ha nem buliztunk, szombat délutánonként a Hotel Ifjúságba jártam csajozni.

Az már komolyabb feladat, mondhatni brutális. Nulla előny, idegen terep, vad idegenség, adott témák nincsenek, semmire nem számíthatsz, semmi előre leütött hang. Nem is jön ki hang, ugyanis nem olyan egyszerű, hogy bármi hang kijöjjön. Csajozáshoz először is, kezdjük ezzel, korán ajánlatos érkezni, hogy kapjak helyet, gyorsan megtelik ugyanis a táncterem, elképesztő sebességgel, vajon miért. Nyilván a csajok miatt.

Világos, hogy miattuk telt meg dugig, a végefelé kizárólag protekciósokat engednek be, nekem meg nincs protekcióm. Nem érsz oda időben, akkor ne is menjél. Vagy odamész korán, vagy nem jutsz be, viszont fölösleges korán odamenni, mert akkor még nincs semmi, teljes kihaltság, maga a halál, de ha nem elég korán érkeztél, később már nem érdemes. Most vegyük azt a változatot, hogy odaérek.

Odaértem, megváltom a belépőt, egy tízes ugrott, na jó, keresek magamnak helyet, ilyenkor akad bőven szabad asztal, lezöttyenek a valagamra, sört rendelek, ülök, nézelődöm, és mit csinálok? Unatkozom. Azt csináltam, hogy elmondhatatlanul unatkoztam. Nem történik semmi, irtózatosan unalmas, ez a legkevesebb, ami elmondható. A csajozásról.

Ugyanis szó szerint nincs semmi, aztán amikor van maga a dolog, akkor sincs, és ez a csajozás. Ami miatt odamentem. Elképzelhetetlen mértékben sivár dolog csajozni. Egyedül csináltam, szeméremből, biztos szégyelltem.

Magam előtt is, nem bírom ki, nem vagyok képes megállni, hogy ne menjek oda, ne csajozzak, de hát mások mit csinálnak, nem csajoznak? Ül otthon a többi, és kibírja? Reszjol egyet, és már meg is van? Azonnal kihozták a sört, hozza a pincér, ő is unatkozik, felét kitölti, akkor nekifog a sör szorgalmasan melegedni, lemegy a hab, lassacskán elpattog, nyugodtan hozhatta volna később.

Nem mintha akkor nem melegedett volna be, később is bemelegedik. Felforrósodott. A bejáratnál testes öregember vizsgálta a belépőjegyeket, szombat esténként mindig ugyanaz a, mondjuk, Károly bácsi. Mindenki Károly bácsizta nyalizásból, pedig nem látszik rajta, hogy bárkit is megismerne a Károly bácsizók közül ez a Károly bácsi. Kivéve én.

Engem biztos nem ismer meg, igaz, nem is Károly bácsizom, pedig szívesen Károly bácsiznék, ha úgy jönne. Nem úgy jön, őszintén megmondva irigyeltem ezeket a Károly bácsizókat, csak úgy Károly bácsiznak, gátlás nélkül. A fal melletti asztalok foglaltak, az egyik oszlop mellett ülök, inkább mögötte, innét nem sokat lehet látni. Az oszlopot mindenképp, meg a zenekar csücskét, itt találtam helyet, mit csináljak. Hopp, egy szabad hely, gyorsan ideülök, amíg más el nem foglalja. Leülök, felálltam.

Felállok, meglepő könnyedre sikerült, elég magabiztosan, hátralököm a széket, beleiszom a sörbe, kimegyek, közben igyekszem körülnézni. Nem is borult fel a székem, ügyes, de nem feltűnően az, pedig azért keltem föl. Megyek ki, nézelődöm, keresztül a termen az asztalok között, azért állok fel, hogy feltűnjek, mi másért lenne érdemes még fölállni, a hazamenésen kívül. Azon kívül, hogy tényleg mindörökre lelépjek innen a francba. A bejáratnál alumínium bilétát kell kérni, ha véletlenül nem kéred el a bilétát, nem enged vissza a kövér, magyarázhatod neki. Hogy bent forr a söröd. Megnézem magam mindenesetre a tükörben.

Ha már idejöttem. Bevonulok a vécébe, azzal is telik az idő, vizsgálgatom magam a tükörben. Ha más nem vizsgálgatja magát. Így és így, profil, félprofil, működik-e a dolog, mármint hogy én, kinézek-e valahogy, próbálom kideríteni a működést. Vizsgálat, alapos és reménytelen, sehogy nem tudom megállapítani a megállapítandókat. A nyakkendő ferdesége, még elmegy, azt hiszem, ez a nyakkendő. Szűk az ingem nyaka, ha kigombolom, ráhúzom a bogot, nincs fulladás, előbb vagy utóbb úgyis lecsúszik megint, kezdődik elölről. Meghúzod, kilazul, fölkelsz, kimész.

És biléta. És megnézed. Meghúzod közepesre, mégsem fulladhatsz meg a nyakkendődtől csajozás közben. Viselkedsz te most, moderálod magad. A falakon barnára pácolt, piszkos, vállmagasságban elfeketedett lambéria, amikor abbamarad a zene, a plafonra szerelt ventillátorok összekavarják a cigarettafüstöt az izzadságszaggal. A lányok párosával érkeznek, zárt csoportokba mintegy tömörülve, lányfalanx, tripliszeket rendelnek, aztán gondosan nem néznek körül, semerre se, csakis egymásra koncentrálva vadul beszélgetnek, mintha azért jöttek volna. Végre egy hely, ahol ő beszélgethet. Arra figyel, hogy ne figyeljen.

Éppen ide, hogy azt a fontosat megbeszéljék, kizárólag ezen a helyen tudják megbeszélni. Valószínűleg így is lehet különben, nyugodtan kibeszélnek mindent, én meg közben viselkedem, jobb híján. Igazuk van abban is, hogy tripliszeket isznak, legszívesebben én is tripliszeket rendelnék, ha nem volna annyira gáz tripliszeket rendelni.\\r

Egy férfinak. Kénytelen vagy férfiként viselkedni, azért jöttél ide, már azáltal, hogy idejöttél, férfi besorolást kapsz, esetleg nőit, abban az esetben, ha úgy jöttél ide, csakhogy te férfinak jöttél. És mindennek.\\r

Vagyis én. Ha nem viselkednék mindenáron, nem volna besorolás, inkább tripliszeket rendelnék, az legalább nyugodtan melegedhet, édes is, igaz, hogy ragad. A mellettem levő asztalnál három lány, engem nem látnak, de nem az oszlop miatt nem vagyok nekik ott. Pedig ott vagyok, előbb még meg is néztem magam a tükörben, hogy vagyok-e.

Ahhoz nem tudom, mit kellene csinálnom, hogy számukra is ott lehessek, nekik is úgy tűnjön föl, inkább nem is csinálom azt a valamit, hanem ülök az asztalomnál, és megnézem az órámon az idő múlását. Lassan nézem, hogy azzal is múljék, pillantást vetek a karórámra, fontos nekem itt ülni, remélem, látszik rajtam, remélem, látjátok, van rá okom, legalább annyi, már ebből a megfontolt pillantásból is kitűnik, mint a többi baromnak, sőt több. Sörözök, és ez még igazából nem elég, mert úgy iszom, annak megfelelően. Ennek. Szóval megfelelően.

Nem azért, mert nem szerettem volna csinálni azt a megfelelőt, hanem mert nem tudtam, mi az. Ijesztő, ijesztően jó, veszélyes, abszurd, bizonytalan, nem kívántam semmit, nem reménykedtem semmiben, és nem. Megnézem az órámat, végül is mi a probléma, nemigaz, csajozok, vagy nem? Hát nem, ezt csak zárójelben mondom. Iszom a sörömből, rossz, nem vagyok szomjas, mégis megittam. A forró sört. És nem féltem semmitől. Az egyik feláll, indul kifelé, leszaladt a harisnyáján a szem, majd a mosdó tükre előtt észreveszi.

Most még nem úgy megy, még úgy megy, hogy nem, öntudatosan lépeget. De maximális, ennél öntudatosabban képtelenség. Levakarom a sárpöttyöket a cipőmről, gondosan letörlöm a zsebkendőmmel, ezzel aránytalanul kevés idő múlik el. Egy perc.

Egy perc se. Ha lassabban töröltem volna, még az is mérhetetlenül rövid, itt nem telik az idő, és a lányok, végig így lesz, pedig egymás közelében ülünk több mint három óra hosszat, egész este ide se néznek. Egymást nézik, ha meg egy még nálam is 1 fokkal szerencsétlenebb fajzat mégis fogja magát, odalép az asztalukhoz, hogy táncolni kérje egyiküket, az csak megrázza a fejét. Úgy, hogy föl se néz. Úgy rázza, hogy nem tudod, most igazán ráz vagy nem. Én meg végképp nem megyek oda, tanulván az esetből.

Más kárán. Ezek után menjek oda, de hogyan. Előbb még az következik, hogy észre se veszi, sokáig eltart, áll az asztaluknál a nyomorult, és nem veszik észre. Legalább odament, igaziból ez az első felvonás, veszi a bátorságot, mert az is csajozik, sőt mintha valami versenyféleség alakulna köztünk, hogy ki a hülyébb.
Szerintem ő. Hülyeségben versenyzünk. Én hülyeségben versenyzek bárkivel. Melyikünk idétlenkedik jobban csajozásnál. Amikor eloldalog onnan, a lányok le se jelzik egymásnak, annyira elégedettek a jelenettel, azzal, hogy így nem vesznek tudomást. Nem jött be a gyereknek, el van intézve, legalább próbálkozott, én meg miért mentem oda egyedül.

És akkor már miért nem mentem oda, ha egyszer odamentem. Megbeszéltem az Onodi Gyurival, hogy megyünk csajozni, tényleg el is mentünk, és ott ücsörögtünk, mint két ökör? Beszélgettünk valamiről, és ez volt az? A csajozás? Ülsz egy asztalnál, nézelődsz, belekortyolsz a döglött sörödbe, állati unalmas, nincs vége, aztán hirtelen vége, pont amikor nem kéne, annyira rémisztő hirtelenséggel, kész, ruhatár, kabát. Forgóajtó.

Kullogok hazafelé, várom a villamost, nem mertem szólni annak a lánynak, akivel utoljára táncoltam, mert mit mondjak neki. Szólhattam volna, szerencsétlenkedünk a pultnál a tömegben, nem szólok, nincs semmi esély, annyi az esélyem, hogy beleizzadhatok a nejloningembe. Bele is izzadtam. Nem jutott eszembe, hogy mit mondjak, ez lehetséges? Nem jutnak eszembe a szavak? Nem voltak barátaim?

Lehet, hogy nem. Ha mindenfélét összeolvasol, körülbelül tudod, mert leírják neked, mi a barátság, ezért aztán nem is annyira igyekszel, olyan reménytelen ezeknek a leírásoknak megfelelni. Egy leíráshoz képest én véletlenül vagyok olyan. Olvasok mindenfélét összevissza, ehhez képest csak körülbelül tudok bármit, és alig vagyok képes bármit megfeleltetni annak, amit olvasok. A lányoknak édes-piszkos illatuk van. Ezt tudom.

Ezt érzem, ugyanaz az illat, egyfajta, mert egyfajta kölnit használnak, azt használják, ami a divat, a divatost veszi mindegyik, és reggel, mikor eszébe jut, vadul magára lötyköli a fürdőszobában. Percekig áll dermedten, tágra nyílt szemmel a tükör előtt, nyomkodja az arcán a pörsenéseket, és igazán, miért jönne el onnan, abból a rohadt fürdőszobából, miért nézne azon túl máshová, azon a kétsébeejtő tükörképen kívül
Akárhova, mert minden úgyis mitesszer. Boldog mitesszer. Boldog pattanások. Dögölj meg, boldog pattanások. Kisujjkörömnyi zsírfolt a köpenyén, a mellénél, vagy tejfolt, olyan, mintha a tej átütötte volna a blúzát. Úgy nyomorgatja az arcbőrét, azzal az elszántsággal, mint a többiek. Neki is ugyanaz a fajta kölni kell, mint a többinek

Ezek szerint kizárólag ilyen szagú kölnit gyártanak, ezeket az ügyetlenül összevarrt ruhákat gyártják. A női vécében másmilyen pisiszag van, másféle firkálás a falakon. Lányokkal hogy' is lehetne barátkozni. Hogy lehet hozzáérni a melléhez. Előrehajol a padban, a combjait egymáshoz dörzsöli, összeszorítja az öklét, szorítja a ceruzáját, előre-hátra mozogva élvez izgalmában.

Épphogy világosodik, a hátamon fekszem, nem tudok elaludni. Egy lány a piros szandálja orrával rajzolta a homokba, hogy hány éves. Ültünk egy kerti padon, hideg korareggel, fáztam, éhes voltam.

És csuklottam, vagyis akkor már nem csuklottam, csak addig. Vacogtam a hidegtől. Nem vagyok álmos, fázom, kéne ennem is, most mit csináljak. Fölállt és elment, furcsa, de az megnyugtató volt, inkább jó, mint nem, végre elment, abbahagyhatom a csuklást, mindenféle koncentrálás nélkül. Eszem dióstekercset a büfében, fél liter zacskós kakaó, leharapom a csücskét. Becsorgott néhány csepp a trikóm alá.

Tényleg abbamaradt a csuklásom. Lefekszem, lassan kiáll belőlem a reszketés. Elmegy, mi más, hazautaznak, és én úgyse mertem volna fölkelni onnan. Nem maradhatunk itt a padon a végtelenségig, világos, fel fogok állni, iszom a csapról, fölhúzom a pulóverem, reggelizek, lefekszem aludni. Pakolják le az élelmiszerbolt előtt a tejesládákat, jókora zörgés, készakarva odacsapják a járda pereméhez a fémkannákat. Pillanatokra elalszom, álmodok is, rögtön elfelejtem. Az álmaimat azonnal elfelejtem, ha nem mondom el magamnak, nem mondom ki, nem írom le, kimegy a fejemből.\\r

Amíg kiérek a konyhába, elfelejtem. Ezzel a lassúsággal. Nem írom le rögtön, nyom nélkül kimászik belőlem. Az előszobában még megvan ez-az, gondolom, gondolok rá, tologatom, áttöltöm egy másik rekeszbe, amolyan íz-szerűség az álom. A tenyerembe söpröm a konyhaasztalról a morzsát, a mosdóba rázom, ácsorgok a kövön, nézem a képemet, tessék, ez. Az. Nézek egy leírhatatlan reggeli fejet a tükörben. Kikászálódtam az ágyból, egy lány mellől. Menjél haza.

Ez meg minek van még itt, menjen el innen. Az egyik papucsomat megtalálom, az előszoba jéghideg, a konyha is jéghideg, jég kő, átveszem a papucsot a másik lábamra. Ha reggel felkelek, rögtön visszamegyek az ágyba. Megtekintem a fejemet.

Ilyen közel, közelről az orromat, közel tolom, rányomom az üvegre, teli fekete foltocskákkal a tükör, megrepedt, itt-ott lejött róla a foncsorozás. Hol lehet a másik papucs. Kilép nagyanyám a szobájából, nyitja az ajtót, öregecske, nincs baj, csak öreg, az nem baj, mosolyog, remekül érzi magát, nem halt meg, nem tudom, honnan vettem, hogy meghalt mégis a nagymamám. Mindez olyan erővel, hogy amikor felébredek, sokáig nem tudom, álmodtam-e. Sokszorosára nyúlt másodperc töredéke. 1986 karácsony este halt meg, aznap volt kilencvennégy éves.\\r

Átölelem, gyenge, szorít magához, ahogy csak bír, odatartja az arcát, az arcomhoz szorítja, közelről látom a szemét, szürke, tompa fény. Gyorsan le a takaró alá. Nem az apámmal álmodom. Kiköltözött a telkünkre az apám, a víkendházban lakik, én meg véletlenül kimegyek, ezt álmodtam. Téli reggel, vacakolt a kertben a mackógatyájában, az okkersárga pulóveremben, kapálgatott álmomban, kapargálta a fagyos földet. A pulóvert anyám kötötte, nem neki. Nem voltak színek, a sárga pulóveremnek se.\\r

Nem örült nekem, először nem is vett észre, háttal állt, igyekeztem elébe kerülni, mindig úgy fordult, hogy ne lássam. Úgy fordítottam, mert én rendezek, hogy ne lásson meg, kerengtünk álmomban apámmal, hibátlan beállítás. Ezeket mind én találom ki. Azért fáj annyira.\\r

Mióta van itt, lehet, hogy évek óta már. Amíg egy álom kitart. Mi az, te meg itt élsz? És te? Betessékelt a házba, nekiállt teát csinálni, hideg a szoba, mint a jégverem, nincs befűtve, ültem egy jégveremben. Kitart két percig az álom. Lehúzza a cipőjét a verandán, egymáshoz csapkodja, leveri a sarat, rendet tart, ahogy szokta, minden a helyén. A polcon egy sorban csomó vizespohár, de minek neki ennyi pohár? Ez az ünnepélyes gyülekezés, poharak, csészék ünnepélyes szétosztása? Van itt egyáltalán kályha?\\r

Várjál, fölteszem a teát, mondja. A nevetséges, kitérdelt, vacak, bordó tréningnadrágja. Cigizel már? Nem cigizek.
Már. Nem is szeretem a teát, és mi az, hogy már, nem emlékszik arra, úgy látszik, hogy cigarettázom-e. Nem emlékszem rá, hogy az apu szerette volna a teát. A húgom szerint szerette, viszont én álmodom.