Tündérdomb

Van, akin jó elore meglátszik a halál. Kiül rá. Pontosabban mondva, egész pontosan az, hogy meg fog halni. Az arcborén, szemgolyók ide-oda forduló, bizonytalankodó mozgásán, a hajszín apró elváltozásain, a mozdulatain, azon, ahogy pislog. Így mozdítja a kezét, lassú, lassan lefelé, lentrol föl, szája csukva, mégis kilátszik a foga, mert oldalvást húzódik, mint színházakban a függöny, a borlebeny az arcán. Széthúzza egy dolog, ettol pedig a felso ajka két ujjnyival följebb kerül, a fogínyre csúszik. Úgy tartja.

Tartja magát az illeto, akin meglátszik a halál, olyan mozdulattal igazítja a vállát, úgy fordul, mintha a nyakában lovagolnának. Mert a nyakában lovagolnak. Hosszabb mondatok végén aránytalanul magasra felcsúszó hang, erolködosen keményre sikerült kézfogás, megnyúlt, kirojtosodott ujjú kardigán, igazi bágyadtkék trabantszín, barátságtalanul benzinfüstkék mintázattal, alig észreveheto jelek. Akkor is meglátszik, ha nem ismerted elotte, nem láttad, nem tudod, mihez képest változott meg így.

Látszik a világosra fakult kardigánján. Ezt meg minek veszi fel. Ilyesmit magamon persze hogy nem veszek észre, mert mit vegyek észre? Akiken meglátszik a halál, azok, némileg pontatlanul mondva, és miért ne mondanánk pontatlanul, hasonlítani kezdenek egymásra. Hasonlítani és emlékeztetni. Egyszer a telepi fiúkkal focizás helyett kitaláltuk egy templomtér körül sétálgató idegen fasziról, hogy rabló. Egy csapat gyerek azt hitte róla, ki akarja rabolni a templomot. Úgy lehetett, hogy félreismerhetetlenül más valamire hasonlított az az ember, mi pedig, akkoriban még könnyen ment, abban az életkorban prímán sikerül, mindenképp észrevettük a hasonlóságot.

A nem tudni mihez. A rablás-dolgot meg kigondoltuk hozzá, ezt találtuk ki. Azzal foglalkozott valaki, hogy megfelelo helyet keresett magának a meghaláshoz, lehetoleg a legjobbat, és, úgy látszik, a valóság nem adott számára elegendo helyet. Aztán megtalálta, mert létezik olyan, hogy megfelelo, mindig akad megfelelo.

És nem megfelelo. Van jó és rossz, jó hely, rossz helyek, van különbség, legjobb is létezik, és hozzá is tudsz férni. Akkor megzavartuk, azon a délutánon, hát otthagyta a helyet, amit talált, fölszállt az elso Pest felé induló hévre. Otthagyott minket, de már megvolt a hely, és úgy van, hogy nem lehet állandóan megzavarni a másikat, nem lehetsz mindig ott.

Talán bosszankodott, mert nem sikerült neki, bár, lehetséges, mulatott is magában azon, hogy így észrevettük, hogy mégiscsak észre lehet venni ezt-azt, mert szerintem o akkorra már megint tudott kicsit mulatni. Létezik olyan pont, ahonnét nézve egyszerre csak nevetségesnek, szánalmasan mulatságosnak látszik az egész. Másnap aztán, biztos így történt, mert hogy történhetett volna másképp, elutazott Pomázig vagy Szentendréig, sétált egyet a forró, napsütéses délutánban, visszafelé leszállt a telepi megállónál az utolsó vagonról, és amikor a kalauzok visszaléptek a lépcsorol, a peronra hasalt, nyakát a kerék és a sín közé szorította.

Egyszeruen lerántotta róla a fejét a kerék. Akkor kint voltam egész nap a pünkösdfürdoi strandon, jobban mondva épp az, hogy nem egész nap, mert korábban haza kellett jönnöm.

Ugyanis beleléptem egy darázsba, és megdagadt a lábam.

Haza, az Szentistvántelep, én itt nyaralok, a víkendházunkban, nagyanyámmal és a húgocskámmal, minden nyáron. Egész nyáron. Egyszer se mentünk be, majdnem sosem, csak az iskolakezdés elotti utolsó napon. Egyszer vagy kétszer, ha kaptunk beutalót a bank tihanyi üdülojébe.

Amikor bemegyünk, biztos véget ért a nyár. Végleg behurcolkodsz, attól ér véget. Be, az Budapest.

Fogalmam sincs, milyen nyáron bent lenni. Kint jó, bent nem jó, hanem rossz, nyugtalanítóan rossz hangok, rossz szag, rosszul igyekeznek. Nem fölfedezem a kertet, nem határozom el, hanem ez a kert a nyár, és a nyarat itt kell eltölteni. A város pedig olyan, mint amikor egy alkalommal befelé menet, a hetvenhatos troliról leszállva, a bérházak közé rekedt kora esti forróságban megláttam a hülye lányt, ahogy kanyarodik a Szondy és az Izabella sarkán, a Velence presszó elott. Ismeros és vadidegen.

Ugyanaz a hely, létezik persze, megvan, és ott, ahol szokott, úgy, ahogy szokott, mégis meroben más. A közelben lakó hatalmas testu hülye lány a sárga muanyag neccszatyrával, és nem tudom eldönteni, hogy most köszönt-e nekem, rám mosolyog, vagy csak így billeg a feje, és akkor mit csináljak, köszönjek-e neki, vagy oda se nézzek, igyekezzek minél gyorsabban eltuzni onnan. Ahogy furcsán himbálózva lépeget a hülye lány, fejét oldalra billentve szélesen kanyarodik, kifarol, szabályosan beveszi a kanyart, mint egy harckocsikonvoj.

A kertünket 1956 tavaszán vették a szüleim, alkalmi vétel, egy öregember villámgyorsan meg akart szabadulni a rokonságától. A járdák mellett, a járda és a vizesárok közti sávban virágoztak a cseresznyefák, hatalmasra nott dongók, különféle elméretezett bogarak röpdöstek mindenfelé, józanabb vélemények szerint április végén, május környékén nem ajánlatos kertet vásárolni, sot igazából tilos, mert ilyenkor aránytalanul szép.

Szerintem meg inkább ilyenkor ajánlatos igazán. Eltúlzott méretu rovarokra emlékszem, piszkosul berregnek és kanyarognak, nem gyozöl hova menekülni. Bosszúból eladta egy ember a telekrészét, összeveszett a lányával, négyezer forintért odaadta az elso érdeklodonek, azok voltunk mi. Ugyanis a lánya egy szóváltás után megverte, asztal alá pofozta. Ezeknek a verekedoséknek lettünk a szomszédai, egy nagydarab asszonynak meg az anyjának. Gonoszoknak.

Ők gonoszok voltak.

De szó szerint véve, mert például a no az ételmaradékot bosszúból odahordta a kerítéshez, a verandánk elé szórta.

Vagyis hát nincs rendes kerítés, magasra nott orgona- és málnabokorsor szolgált kerítésül, ennél a bokornál ásott szemétgödröt, a házunk elott, ezt találta ki, mero bosszantásból, valahogy mégsem volt buz, nem emlékszem, hogy buzlött volna. Erjedt sárgabarackszag, mikor nagyanyám befozte a barackot, friss lekvárillat, a teton néha, legforróbb napokon megolvadt a kátránypapír, annak finom kátrányszaga volt.

Volt még eperíz, és amikor leérett az eper, oszirózsaillat. Anyám egy ilyen szemétodaszórós akciónál átszólt a nonek, akkor szerintem nem voltam ott, onnan tudok róla, hogy mesélték, de csak évekkel késobb. Felnottek dolga, nem a gyerekre tartozik, biztos nem akartak elottünk cirkuszolni.

Nem cirkuszolt, próbálta békésen megtárgyalni a helyzetet a szomszédasszonnyal, de az rá sem nézett, megfordul, otthagyta. Mint szentpál az oláhokat.

Úgy csinált, mintha nem lenne ott senki, ránk se bagózott, mi egyáltalában nem is léteztünk. És valószínuleg tényleg nem, helyes ténymegállapítás. Ez az oda se bagózott amolyan családi fordulat, szerintem nagyapámtól. Ránk se bazsajt.

Akkor úgy lett intézve, átszóláskor, hogy még apám se legyen ott. Ő amúgy nem avatkozott a dologba, megjegyzéseket sem tett, nem nézett át, mintha arrafelé nem is létezne irány. Átnéz, nem látja, érdekes dzsungel gizgazból, gyümölcsfákból és mogyoróbokorból, ennyit lát. Inkább véletlenül alakult így, nem intézte az én édes anyám, nem volt kikalkulálva, hogy akkor szól a nonek, amikor férfiak nincsenek ott. Noi ügy. Apámnak ugye a kiterjedt noügyei, ez azonban föltehetoleg nem számított bele.

A nagyon is belátható beláthatatlanba. Férfi is tartozott a szomszédékhoz, a nohöz meg az anyjához, emlékszem rá, vagy inkább nem emlékszem, mert gyorsan kitunt a képbol, lelépett a forradalom alatt. A kertünkben nincs kút, a másik szomszédból hordtuk át vizet mosakodáshoz jó szomszédéktól, mert volt jó szomszéd és gonosz, mint a mesében, pedig korántsem volt mese. Ivóvizet a szomszéd falu határán lévo nyilvános vízvezetékrol, át kellett minden délelott biciklizni a duloúton Budakalászra, ez a feladat. Budi a kert végében. Akkor, ezen a nyáron építtettük a víkendházat, méghozzá betonból, és azért betonból, hogy télen ne lehessen használni. Nem is lehetett, annyira lehulnek a falak, tisztára hutokamra, kint nem tud olyan hideg lenni, hogy a házban ne lenne sokkal hidegebb.

Ugyanis állítólag akkortájt az a szokás járta, a korainak nevezheto, mindenre kiterjedoen részleges kommunizmusban, hogy csak úgy, ukmukfukk beköltöztek üresen álló nyaralókba, bárki beköltözött bárhova, aztán onnan az illetot nem lehetett többé kitenni. Szoba, nyárikonyha, terasz, a terasszal szemben a szomszédék alkalmi szemetesgödre, alkalmanként némi nem vészes döglégydöngéssel.

Gondolom, bár oszintén szólva nem emlékszem legyekre. Szúnyogra emlékszem, este nekiindultak a szúnyogok, viszont olyankor mindig a pályán voltam, észre se vettem. Voltak kiképezve bögölyök is, különösképp emlékezetes egy bögöly, de csak a vízparton, közvetlen a Duna mellett muködik. Ebéd zöldbableves, kiskanál tejföllel, vagy legyen két kiskanál, utána fasírt vagy túrós csusza pirított szalonnával, szombaton darázsfészek, frissen eltett baracklekvárral. Délelott lejártam a Dunához, olyankor, nincs mese, keresztülbicikliztem a munkaterápiás intézethez tartozó kukorica- és napraforgótáblák közt, nem oly nagy mulatság. De nem úszod meg. Nincsenek a parton, nem találkoztam a többi fiúval, nem is tudtam, mit csinálhatnak.

Terápiás bolondok, azoktól lehetett, talán túlzás, hogy félni, mondjuk tartani. Heverésztek a vadmálnabokrok alatt, állítólag, mert nemigen nézelodtem, úgy bicikliztem, hogy közben gondosan nem néztem oda. Hanem máshova. Magam elé.

Csorogtam párszáz métert, kifeküdtem a csontkemény agyagra száradozni. Száradok, olvasom a könyvemet, bögölyöket csapdosom, ez volt, a terápiások nem jöttek le a Duna-partra. Megszáradsz, vissza a vízbe. Ekkora bögölyök, néha szúnyog is. Néha nem. Elvonult egy sor egymáshoz csatolt uszály, széles hullámokat nyomva a parti sóderre. Vagy sóderra. Szóval a partra. Délután öt felé fölvettem a tornacipomet, mentem vissza, a pályára. Belepumpálok a hátsó kerékbe, ereszt folyton a gumi. Akkorra elokerültek a többiek is, elokerültek a lányok is.

A lányokkal egyébként az a felállás, hogy megjelentek a lányok, a játékot nem nézték, nem érdekelte oket, legalábbis úgy tettek, mintha nem, csak errefelé bicikliztek tisztára véletlenül. Mert ugyan miért ne biciklizhetnének véletlenül errefelé, nemigaz?, miért, mégis merre biciklizzenek, ha erre vezet az út? Bicikliztek le-föl, mi meg nem bicikliztünk utánuk, mivel fociztunk, pedig én szívesen utánuk bicikliztem volna. Hajtanál, oszintén szólva, utánuk, de nem, te most nem törodsz velük, mert a játékkal törodsz.

Feléjük se nézünk, nem foglalkozunk egymással, mégis olyan, mintha mással se foglalkoznánk. Tényleg nem foglalkoztunk mással, a fiúk a lányokkal foglalkoznak és viszont, úgy játszottunk, ok meg úgy bicikliznek. Nem mondom, hogy nem lett izgalmasabb, jó, ha nézik, legalább néha odanéznek, de nem néztek oda, és mi persze nem a lányoknak játszottunk, hanem egymásnak, egymás számára, ha egymás ellen is, de miattuk. Egy csapatban, egymásért, valamiképp akkor is egymás ellen.

Szóval a lányokért megy a dolog, na, de teljes erovel. Teljes szív. Amúgy meg semmi, nyaralás, nyaralok.

Nem is tudom, unatkoztam, vagy mi, ám annak egy szubtilisabb módja, a mélázás. Mélázol, elkábultál, kivéve, amikor a pályán vagy, mert akkor nem az, hogy nem unatkozol, de nem is nyaralsz. Recsegtetem a táskarádió, várom a délutánt, nem kifejezetten várom, nem programszeru, hanem várom úgy mellesleg. Nekifog ordítozni a szomszéd no az anyjával, az visszaordít, ráhangosítanak, egyszerre hagyják abba, mintha valami kikapcsolná oket. Érintkezési hiba. Folyton kilazult abban a szerencsétlen táskarádióban a csatlakozás, lötyög a vezeték vagy kifogyóban a laposelem, mindig történt vele ez-az. Leesett a nyugszék karfájáról.

Mert odatettem, a karfára állítottam. És egybol levertem, szerencsére a fube esett. Lenyílt az oldala, szól tovább, tánczenei koktél a leghülyébb válogatásban, teljesen kiegyensúlyozott koktél, mindent bele alapon, legszélesebb néprétegeket véve figyelembe. Gyakorlatilag minden második számnál ki kellene kapcsolni, minimum levenni a hangot. Hol kikapcsoltam, hol levettem mérgemben, lehetséges, hogy ezért recsegett egy ido után, az állandó kapcsolgatás miatt, nincs kizárva. Kifáradt a rádió a musortól. A musorszerkesztés miatt recsegett.

Szóval a rendszer miatt recseg. Kilazítottam, ha nem is a rendszert. Mindig, amikor nem kellene, a legjobb számoknál fogja magát, és kihagy. Volt mindenesetre táskarádiónk, belement a fu, bemásztak a dobozba a hangyák. Vettünk táskarádiót, az jelentos változásokat okozott a családi szemléletmódban.

Eloször is, akkoriban vásárolni bármit jelentos eseménynek számított, komoly közös ügynek. Ilyen korántsem nélkülözhetetlen dolgot, 1962-ben. Esik, döglodök az ágyamon, bekapcsolom a rádiót, csak úgy, minden nélkül, villany nélkül, tiszta varázslat. Ha villámlott, ijesztoen reccsent az adás. Alapjáraton is recseg amúgy, nem szükséges hozzá különösebb villámlás. Hatalmas, nyárközepi viharzások, zizeg a szilvafa, az eresz csorog, befolyik a szúnyogháló mögé, végigmossa az eso az ablakot. Egy komolyabb viharban a forgószél fölkapta a szélso út melletti virágkertészet üvegháza tetejét, alányúlt, felcsavarta az égbe.

Vagy két-három emeletnyi magasra emelte, megforgatta, úgy pörgött az üvegtábla a házak fölött, mint egy helikopter-propeller. Bámulták a bolgárok, meg se moccantak, nem kiszámítható, hol landol majd az üveg. Mindegy, merre szaladsz, maradj ott, ahol vagy. A rétre zuhant, néhány lemezdarab a paradicsomágyásra, nem lett belole baj.

Szétnyomta némileg a termést, üveglapok vörös lében, piroslott a tömérdek cserép, mintha egy csapat iskolásgyerekre zuhant volna. Hasaltam az ágyamon, elolvastam apám szombatonként Pestrol kihozott könyveit, közben, ahogy azt teljes joggal a legjelentosebb költok fogják egymásra, turkáltam hozzá az orromat. Befejeztem, kezdtem elölrol, megint belefogtam az Ivanhoe-ba. Vissza a lovagokhoz.

Kijövök, körülnézel, némi szédülés, nulla lovagkor, gyorsan vissza. Otthagyom, megyek a boltba, ebédelünk, mindez aránytalanul nehezen megy, kora reggeltol belesüllyedek, nincs kedvem kikerülni onnan, szinte azonnal délután lesz, egybeáll az egész. Úgy látszik, kihasználtam a szünidot, de mire.

Délelott nem találkozom a többivel, a kalászi boltban sem, nincs futball, nincs biciklizés, azok a fiúk ugyanis, és a lányok is, ezt akkor nem fogtam fel, napközben, nyári szünidoben az apjuk mellett dolgoztak. Végig, minden nap. Nem tudtam, vagy nem törodtem vele.

Nincs otthon egyik sem, eltuntek, kész. Én is eltuntem amúgy. Egyszer vagy kétszer próbálom valamelyiket megkeresni, elbiciklizek a Göröcsék háza elott, nincsenek otthon. A kertkapu csukva, ha bekiabálok, a póznához láncolt kutyák iszonyúan ugatni kezdenek, forognak a tengelyük körül, csaknem leszakítják magukat, nem hagyják abba, amíg ott állok.

Minek álljak ott. Nem kiabálok be. Délutánra valahogy rendezodik, akkorra elokerülnek mind, kint lesznek a lányok is a bringájukkal. Őket sem látni napközben, mi lenne, ha valamelyikkel találkoznék véletlenül bevásárlásnál a bolt elott. Kifordul kenyérrel a hóna alatt, egyedül, nem a többivel, és akkor. Mit mondjak neki.

Vagy a boltban. Ott áll bent a Teleki Marcsi, nekem pedig mögé kéne lépnem, mert én jönnék sorra, mégsem várhatok arra, hogy valami öregasszony még elokerüljön, beálljon közénk. Egyedül, az túl milyen volna.

Túl komoly feladat, veszélyes. A velem egyidosek túlzottan nagyok, a kicsik meg kicsik. Túl nagydarab és túl kicsi, ez a választék, nincs más, vagy kicsi, vagy hatalmas, vagy pedig én vagyok kicsi, vagy mekkora. Látszik a melle, látom, hogy o sok hozzám, ha viszont nem látszik a melle, akkor az látszik, hogy nem látszik semmi. Legyen melle, csak ne ilyen hirtelen.

Bár nem is tudom, mert ez a hirtelenség a legjobb. Ha eltekintek tolem. A lányok, ez egy nagyon nagy író véleménye, állítólag az öreganyjától hallotta, így számolták ki akkoriban, legyenek fele annyi idosek, mint te, plusz hét év, ezt ajánlatos betartani, akkor állítólag rendben lesz minden. Nem úgy általában a lányokra áll, hanem a menyasszonyokra, de mi a különbség.

Még most egyelore. Fel szabad nyitni egy üveg tavalyról maradt, halványlilára fakult cseresznyekompótot. Néha rám esett, a könyvem lapjára pottyant az égbol valami apró, sötétsárga madárszar vagy bogárszar, azt diólevéllel letörölgetem. Így nyaraltunk egymás mellett a gonoszékkal, ez nagyjából a nyaralás.

Nagyjából így. Az ég, a kert, a levego, nem mozdul, ami van, elmozdul, visszaáll, mint finom léghuzatban az almafa levele, ezt csinálni nem lehet, ez csinálódik, ahogy egy szintén rendkívül nagy, elobb említettnél talán, ha lehetséges, még nagyobb öreg költo mondta volt. A szomszéd illeto olykor, némileg csörtetve, mint egy kiéhezett nosténymedve, megjelent elképeszto kétrészes fürdoruhájában a kertünk határán, széjjelhajtogatta a málnabokrot, odadobált ezt-azt, mi pedig egy árva kukkot sem szóltunk.

Mi a szart lehetett volna. Hogy már legyen olyan szíves, és ne dobálja oda, vagy mit?

Így ment rövid ideig, de tényleg rövid, ugyanis a hatvanas évek közepe felé, inkább az elején, mint a közepén, megszunt a szomszédasszony, lelépett o is, disszidált a férje után. Vagy a rettegései elol. Egyszeruen csak a rettegései elol, maradjunk ebben. Párttagok, ilyesmit nem lehetett pontosan tudni, micsoda, én nem tudtam. Eros, az biztos. Fix. És tag. Dühöng és csörtet.

Széles a szája, soha nem válaszol, nem néz sehova, ügyet sem vet rád, körülbelül azt csinál, ami neki tetszik, simán átjöhetne a kertünkbe bármikor, nem is érted igazából, hogy ha mégsem jön át, akkor miért nem. Eros párttagok. Nem állítod meg.

Hogy nem állítod meg, az látszott azon. Fekszik a hasán egy összecsukható ágyon, közel a kerítéshez, olyan, mint egy döglött bálna, igen csúnya. Amúgy nem csúnya, igazság szerint, viszont akkoriban nem volt igazság. Most van igazság, akkor meg nem. Volt azonban egy világhíres, hatalmasra fejlesztett bálnapreparátum, amit világturnéja alkalmával végigterítettek a Dózsa György út melletti felvonulási téren, közvetlenül Lenin elvtárs lába elé. Látványosságnak szánták, ettol látványossággá is fejlodött a szerencsétlen bálnahulla. Jobban mondva akkoriban még valószínuleg nem állt ott semmiféle Lenin-szobor, késobb állították oda, néhány évvel a bálna után.

Elobb bálna, lebontják, aztán Lenin, azt majd nem bontják le. Besétálhattál a mumifikált hasába, nem a Leninnek, fapallón fölmentél a szájig, onnan befelé a halszagban a szálkák között. Az is lehet, hogy nem, mert nem lehetett besétálni, csak kívülrol nézhetted a szálkázatot, érdekes, nem emlékszem pontosan, olyan, mintha mesélték volna. Szomszédaszszony direkt odafeküdt a kerítés mellé, ne lehessen ot ne látni, mi úgysem vagyunk ott a koncepció szerint, nyugodtan odafekhet.

Ahova akar, nem igaz? Nem vagyunk, nem is látjuk, o nem attól van. Hogy látjuk-e vagy nem. Gondolhatta o. Gondolom én, és ha mégis ott lettünk volna, ahogy pedig a valóságban, egy bizonyos értelemben vett valóságban mi mégiscsak voltunk, akkor is oda fekhet, ahová akar. Így viszont nem úgy feküdt, mintha ott lettünk volna, bár nyilván tudta, ha nem is vett róla tudomást, hogy ott vagyunk. Ha nem is úgy, mintha nem, pedig de.

És akkor az a feladat, hogy nem nézni oda még véletlenül sem, és legyen úgy megoldva, mintha nem volna mit nézni vagy nem nézni, nem lenne ott, nem lenne feladat. Ez az asszony biztos megoldotta a magáét, hevert nyugodtan a hasán, itt ez a feladat, és nem mondom, hogy könnyu volt neki vagy nehéz, neki sem lehetett könnyu, de, úgy látszik, hozzászoktatta magát.

Az anyját itthagyta. Komor darab, vastag csontozatú öregasszony, csaknem akkora, mint a lánya, olyan hangosan énekelt a vasárnap délelotti misén, kihallatszott a hangja a tömegbol. Rázendít az ávó, jegyzi meg róla a Leveczki Pityu. Ha találkoztam vele az utcán, a vegyesbolt elott, és nem tudtam idejében elkerülni, ijedtemben köszöntem neki, falun ugyanis egyszeru a helyzet, mert mindenki köszön mindenkinek. Nem tudod eltéveszteni.

Csak nem mindenki köszön vissza, ugye mégsem falu. Hol köszönnek, hol nem.