Szilágyi Zsófia: Hal, háló, víz-hang, halálos tanfolyam

Ha egy kritika több mint egy évvel a vizsgált kötet megjelenése után íródik (hiszen mostanra már a 2002-es Ünnepi Könyvhéten is túl vagyunk, nemcsak a 2001-esen, amelyre Kukorelly Endre verseskötete napvilágot látott), szinte az írás kötelező tartozékának tűnik valamiféle, a bírálaton, a közvetlen reagáláson túlmutató értékelés, elemzés. Azt a lehetőséget azonban már nem ez az irodalomtörténetinél kisebb, kritikainál nagyobb távlat, hanem maga a szerzője 50. születésnapja táján megjelent, a „számadás", a „leltározás" gesztusa által meghatározott kötet kínálja fel, hogy a könyv kapcsán Kukorelly költészetét egészében próbáljuk meg leírni, elhelyezni. Az életmű szituálásának feladatát sürgetné az a kötet megjelenése óta eltelt időben nyilvánvalóvá vált tény is, hogy az ugyan több prózakötetet is publikáló, mégis költőként, a nyolcvanas-kilencvenes évek lírájának egyik meghatározójaként számon tartott Kukorelly nem csak egy pályaszakaszát, hanem lírai életművét kívánta lezárni ezzel a könyvével: „Valóban az utolsó, mert a szerző nem tervez kiadni több verseskönyvet" – olvashatjuk a kötetről az Alibi hat hónapra – Kert (2002) Kukorellyt bemutató rövid szövegében. Ezt a szokatlannak tűnő lépést (ami most még pusztán az idő múlásával igazságértékre szert tevő kijelentésnek nevezhető) tovább árnyalja, hogy Kukorelly legközelebb nem egyszerűen prózakötettel, hanem regénnyel kíván az olvasók elé lépni. Az így megelőlegezett vers–próza-váltás még nem lenne meglepő, márcsak azért sem, mert Kukorelly mostani verseskötetével is igazolja azt, amit interjúkban szintén gyakran elmond: számára nem vers és próza határán, hanem egyes beszédmódok között húzódik választóvonal. A Kicsit majd…-ban is vannak ugyan meglehetősen „versszerű" versek (maradnék most ennél az erősen pontatlan megfogalmazásnál), vagyis olyanok, amelyekben jól felismerhető a metrum, a rím, sőt még verssoron/versszakon belüli, a jelentésképződésbe bekapcso-lódó hangismétlésekkel is találkozunk, de olyanok is (ilyen például a Test), amelyek igen közel állnak Kukorelly prózaszövegeihez. S azt se felejtsük el, hogy a szerző prózaköteteinek kritikusai szintén gyakran állapították meg a „másik irányból" vers és próza közelségét (egyetlen példát idéznék erre): „Különös, hogy éppen első prózakötetének olvasásakor érezhetjük azt, hogy Kukorelly költő, írásaiból költészet árad (amennyiben ezen egyfajta sűrűséget, nyelvtani megoldásokat, egészen bensőséges lírai magatartást értünk)." (Bagossy László, Jelenkor, 1991/2, 187.)

A vers-próza váltásra így ez a kötet sem reflektál, a verseskötetek olvasóinak hiányára azonban többször is, ha pedig ezeket a reflexiókat Kukorelly egyik ugyancsak mostanában, felkérésre született írásával együtt olvassuk, már kaphatunk egyfajta magyarázatot a lírikusi életmű lezárására. Az Élet és nem ezeket ismételgetik című ciklus harmadik darabjában a következőt olvashatjuk: „Aki itt van, azt nem annyira, de / mégiscsak fizeti / művészetéért // a nem tudom, kicsoda. […] // az én ebből egy árva szót sem értek fizet / az én pedig / szarok rádnak." A Levél a Poems for Bosnia című antológia szerkesztőjéhez. 1993. április 26. című versben pedig ezt: „(az a néhány lélek pedig, az az egy legalább, aki valami miatt / verseket olvas el)". A regények olvasóiról ezzel szemben így ír Kukorelly: „Ha rendes (normális, naiv) olvasó vagy, regényeket olvasol. Belebújsz, beléfelejtkezel, történések, fordulat, kisül, hogy ki hal meg, ki nem hal meg soha, ki kicsodát vesz/hagy el, ki a gyilkos, és elűzik-e, de tényleg örökre, a törököt Eger alól." („Regeeny.doc.", in: Forrás, 2002. jún., 107.) Ezeket a (természetesen eltérő céllal és műfajban íródott) szövegrészleteket nem lenne indokolt egy kontextusba helyezve felidézni, ha egyszerűen a versolvasók számának csökkenése miatt érzett rezignáltságot jeleznének – azért fontos rájuk felfigyelni, mert Kukorelly költészetének egyik igen fontos sajátosságára, az olvasóra utaltságára világítanak rá. Arra a viszonyra hívják fel tehát a figyelmünket, ami a metaforikusság ellenére is talán az 1993-as összegző kötet, az Egy gyógynövény-kert szerző által írott fülszövegében fogalmazódik meg legszemléletesebben: „Ahogy elrendezem és ahogy elrendezik magukat ebben a könyvben a versek; egy jól bejárt kert, itt virulnak és száradoznak. Törik, hajladozik, prüszköl és zörög. S hogy megszabadulok tőlük, otthagyom, használja őket, ha lehet, most már valaki más. Ezért és csak így." A Kicsit majd… a korábbi Kuko-relly-kötetekhez hasonlóan gondosan megkomponált (elrendezett; jól bejárt), ugyanakkor nem azt követeli meg, hogy pontosan kitaláljuk, mi miért van benne éppen úgy és nem másképp. („nem muszáj mindennek utánajárni", olvashatjuk a Leírásokban.) Nem a „szerzői szándékot" kell tehát kutatnunk, hanem „használnunk", vagyis olvasnunk kellene a kötetet. Ezen a ponton azonban visszatérnék Kukorelly regényolvasókkal kapcsolatos megállapítására – ez a „használat" korántsem értelmezhető könnyen, a verseskötetek olvasása nem a regényekbe való „belefelejtkezéshez" hasonló automatizmus. Az olvasás mikéntjét ebben az esetben fontos lenne segíteni: jól érzékelhető a zavarodottság még azok körében is (gondolok itt például a magyar szakos egyetemistákra), akik (elvileg) rendszeresen olvasnak versesköteteket: igen nehéz feladat számukra egy verseskönyvről (vagyis nem egy költőről vagy egy életmű, írásmód jellegzetességeiről) beszélni. Bármennyire indokoltnak tűnhetne tehát a mostani kötet kapcsán Kukorelly lírájának általános jellegzetességeiről értekezni, számomra kissé terméketlennek látszik ez a megközelítés, és nemcsak azért, mert Kukorelly a hangzatos összegzések versbe építésével elveszi ettől az ember kedvét: „Ezzel mintegy kísérletet teszek az elbeszélő-leíró líra és a / közéleti vallomásköltészet hagyományának megújítására." (Leírások) Azért sem érzem ezt az eljárást indokoltnak, mert az előbb idézetthez hasonló nagyívű megállapítások mintha tovább mélyítenék a regények és a versek olvasóinak száma közti szakadékot: az olvasó többnyire nem azért olvas regényt, hogy megállapítsa, milyen módon zárja le / nyitja meg / teljesíti ki az író adott alkotói korszakát, és talán ennek „mintájára" verseskötetet is megengedhető lenne olvasható „könyvtárgyként" kezelni.

A Kicsit majd… egyik lehetőségként azt kínálja fel olvasójának, hogy folyamatosan, az epikus művekhez hasonlóan olvassa el: elsősorban az emlékidézés elő-előbukkanó szituációja és a számos naplószerű, címként dátumot „viselő" vers miatt járhatjuk végig ezt a gyermekkortól a katonaságon át a most leltározó versbeli énig elvezető utat. Természetesen ez az emlékidézés az emlékekben felidézett és az emlékező én távolsága miatt, illetve a versbeli és verset író én distanciájából következően nem problémamentes, az emlékező tevékenység nem reflektálatlan. A szükségszerű különbséggel („És nem teszek különbséget köztem és a szöveg beszélője közt, / a különbség, ez jéghideg törvény, magától áll be", Leírások) is összefügghet az, hogy már az emlékekről való beszéd folyamata is (nehezen felidézhető) emlékként jelentkezik: „Ha / szép rendesen / vissza tudnék emlékezni, / legalább arra, hogy / miket mesélek el." (Lélek) Az emlékezés folyamatának különösségét mutatja a címadó vers is: a kezdetben még homályosan felidézett, egyformán lehetséges okokat szövegbe kerülésük szilárdítja ténnyé, a verssé alakítás hatására válik a bizonytalan biztossá, lesz a vagyból és: „Esett az eső, vagy valamivel előbb zártak be, vagy / előbb még nem is kellett vinni tőrt, legelső alkalommal még nem volt tőröm, nem vettük meg, iszonyúan zuhogott, / és mire odaértünk apámmal, már bezárt a sportszerbolt". (Kiemelések tőlem – Sz. Zs.) A gyermekkori emlékek felidézésének sajátos szituációja miatt is igen érdekes az Élet és nem ezeket ismételgetik ciklus első verse. A cím (2000. április 2.) az emlékező én helyzetére utal, az első versszak pedig máris nyilvánvalóvá teszi a versbeli én és a felidézett alak distanciáját: „Igyekszik hazafelé, már nem / emlékszem / pontosan // honnan, edzésről talán". Ebből az elkülönülésből azonban még nem válik világossá, milyen viszony van a beszélő és a beszéd tárgya között. A későbbiekben a versbeli alakot „megíró" én azzal néz szembe, hogy az emlék ugyan a szövegalkotás eredményeként „születik meg", verset író alanyként mégis csupán látszólagos befolyása van az egykori események alakulására: „ne félj, ne remélj, vissza- / hozva / leszel"; „szalad az autók között, ezt / megengedem neki". (Kiemelések tőlem – Sz. Zs.) A vers kezdetén még nehezen meghatározható alak a vers 11. versszakában változik „tizenegynehány éves gyerekké". (Bár az edzés, az autók közti szaladgálás miatt már korábban is ilyesmire gyanakodhattunk.) Később pedig a beszélő és elbeszélt én olyan módon csúszik össze, hogy eközben bravúros módon megmarad éles különbségük is: „áll a házunk előtt, egy ablakra / néz, fölbámul az / égre". (Kiemelés tőlem. Sz. Zs.) A különbségnek és az azonosságnak az ambivalenciáját figyelhetjük meg a záróversszakban is, amely egy többértelmű szó jelentésképző erejére épül: a „mi" szócska itt nem egyszerűen rövid alakú vonatkozó névmásként, de személyes névmásként is olvasható, a felidéző és a felidézett én összeolvadását és szétválását demonstrálva (hiszen nem énné, hanem mivé alakul a beszélő én és az elbeszélt alak): „aztán belép. Mi / végett. Mi- / végre."

Az előhangként is felfogható, Mémoires – Hekerle Lászlónak című nyitóvers az emlékidézés más aspektusait emeli ki: a hazafelé tartó versbeli én egészen hétköznapi útjának felidézését a legkevésbé sem pusztán az emlékező „memóriájának" működése határozza meg (vagyis nemcsak az emlékek felidézésének nehézségeire kell figyelnünk), hanem sokkal inkább a nyelv maga, hiszen például a hangismétlődések miatt is kerülhetnek bizonyos szavak együvé: „csillog az álla. A nyál csillog az / állán. Csorog a cuccán / le a nyála. // Én itt most, azt hiszem, kiszállok. […] ha a boltig el nem felejtem, / vagy el nem állok. El nem ejtem // az elálmélkodástól." (Kiemelések tőlem – Sz. Zs.) Ez a részlet ugyanakkor jól mutatja azt is, hogy nem lenne szabad Kukorelly költészetének a róla szóló írásokban szinte kivétel nélkül megemlített „alulstilizáltságát", retorizált tautologikusságát végiggondolást már nem igénylő evidenciaként felfogni. Hiszen itt például nem egyszerűen korábban versbe nem illőnek gondolt szavak válnak irodalmiakká, de az is kiderül róluk, hogy ugyanúgy a hangzásra ráépülő versbeli jelentésképződés lehetősége rejlik bennük, mint a „nagynak" ítélt költői kifejezésekben. A kötet nyitóverse tehát (még ha kicsit merésznek tűnik is ez a következtetés) azt mutatja meg, hogy fontos lenne észben tartanunk egy közhelyként is értékelhető, mégis gyakran elfelejtett tényt: a posztmodern költészet nem egyszerűen szemben áll az őt megelőző költészeti hagyománnyal, hanem egyidejűleg elválaszthatatlanul kötődik is hozzá. Valamelyest azt demonstrálhatja tehát ez a vers is, amiről egyhelyütt a Kukorellyről szóló monográfiában olvashatunk: „A költészet tehát bizonyos értelemben mindig is (poszt)strukturalista, (poszt)modern és (de)/(kon)struktív volt: sosem volt érdekelt a végérvényesnek szánt tudás és a fogalmak rögzítésében, ellenkezőleg, mindig is olyan eljárásokat működtetett, melyek látványosan félretolták a nyelv instrumentális kezelésmódját, és eltérő szövegszervező logikájukkal folyamatos jelentésképzéseket, -kioltásokat, -eltolásokat, -sűrítéseket stb. termeltek." (Farkas Zsolt: Kukorelly Endre, Kalligram, Pozsony, 1996. 25.)

Az emlékidézés nyelvi meghatározottságára más példákat is találunk a kötetben: a már emlegetett Test című szövegben úgy tűnhet ugyan, hogy az emlékek felbukkanása szempontjából csak a tejbe- előtag lényeges („egyrészt orvosságízek, másrészt tejbegrízt adtak, és én sugárban kihánytam, // lehet, hogy tejberizs volt, nekem nagyjából mindegy, ha valami / azzal kezdődik, hogy tejbe, egyből kórházszag keletkezik"), az orvosságíz–tejbegríz szavak hangszintű kapcsolódása azonban megszünteti a véletlenszerűség látszatát. A tejbe- előtag így egy szagot idéz fel, az orvosságíz szó pedig egy nyelvi jelet hív elő, a gríz szót. S mindez még tovább bonyolítható: a Test című szöveget megelőző, vele nyilvánvalóan nem pusztán kötetbeli helyzete miatt összekapcsolódó Lélek című versben már felbukkant a mustárral evett „különösen szörnyű" grízestészta – a grízt a Testben ezért sem lehet egyszerűen pontatlanul felidézett emléknek tartani. Azt is mondhatnám, hogy a gríz itt a kötet egy lehetséges olvasásmódjának jelévé válik: felfedezhetjük általa, hogy a grízes tészta – tejbegríz kapcsolatokhoz hasonló viszonyokat követve ezen a könyvön nemcsak végigmenni lehet, hanem jönni-menni, járkálni is érdemes benne.

A címbe emelt járkálás így nem egyszerűen a versbeli énre lesz vonatkoztatható, de hozzákapcsolható az olvasóhoz is: ha az olvasó „ járkál", „mozog" a kötetbeli versek között, számára az egyes szövegek további olvasási lehetőségei tárulhatnak fel. (Bár ez a magyarázat megadhatja a cím egyfajta értelmezését, nem segített hozzá, hogy megbarátkozzam vele. Igaz, részben biztosan azért van bennem ez az idegenkedés, mert mondjuk a Bazsányi Sándor kritikájában [Alföld, 2001/12, 91.] felsorolt, szintén a „számvetés" gesztusa által meghatározott címekből kialakult sor [Visszatekintés, Számadás, Kész a leltár, Ötven felé, „Ötven felé"] végén meglehetősen furcsának tűnik a Kicsit majd kevesebbet járkálok. Igen valószínű, hogy az is volt a cél: a kötet már címével se simuljon be problémátlanul a „leltározó" verseskönyvek sorába.) Ha a haladás helyett tehát az időnkénti megállásokkal, visszafordulásokkal tarkított járkálást választjuk olvasói magatartásként, felfigyelhetünk arra is, milyen módon oldják fel a gondosan megszerkesztett versciklusok zártságát az egyes ciklusokat megelőző és azokat valamilyen módon bevezető versek. A Valamivel komolyabban című, (erős egyszerűsítéssel) a hazához való viszony és (legalább ennyire) a viszony kimondhatósága köré szerveződő ciklus bevezetéseként is felfoghatjuk például az előző, Élet és nem… ciklus utolsó versének utolsó előtti versszakát: „egyhelyben állni. Kis csikorgás, ezer évig." (Kiemelés tőlem – Sz. Zs.) S a ciklus címében szereplő „komolyság" szintén visszautal az előző ciklus verseire: például olyan módon, hogy az Élet és nem…-ben fellelhető, a rímelés automatizmusát megtörő játékos megoldásokhoz („Tegnap elfelejtettem, na de mindegy, / venni a bolt-/ ban ( )et.") látszik kapcsolódni a Haza felé című versbe illesztett grafikai jel, az üres zárójelekhez erősen hasonlító, a Hazát jelentő H betűtől megfosztott ovális keret. (Ez a rímekkel folytatott játék persze szintén nem posztmodern sajátosság, a jól megszokott rímekkel is elősegített automatizálódó befogadás megtörése a költészet létmódjához tartozik. Egyetlen bizonyítékot hoznék erre, az igencsak klasszikusként számon tartott Puskin Anyeginjéből, Galgóczi Árpád fordításában: „Csikorgó fagybilincsbe zárva / Ezüst lepelben áll a rét… / [Tudom, már vársz a rímre: árva…; / No, kapd el hát, legyen tiéd!]", IV/42.)

Még sajátosabb módon tereli az olvasót a Valamivel komolyabban utolsó szövege a rákövetkező Napos terület felé. Az Ic. bi. allei. Négy rövid darab Mészöly Miklósnak második darabjában az írásfolyamat, a szövegek alakítása, javítása lesz reflexió tárgya: „ezekkel a gépekkel olyan, mintha kézzel írna az ember, / visszakanyarít a kézíráshoz, kihúzom, visszaírom, mégse, mégis, / csak nem kell lemázolni a papírt, nem marad semmi káosz"; „Nyomom, töröl, legjobb törölni, leírom, kihúzom, ez jó érzés, ki-/ iktatni." Ezek a sorok már csak az életmű kontextusában olvashatók a Napos területre is vonatkoztatható utalásokként. Hiszen a ciklust az Egy gyógynövény-kertben is olvashattuk, igaz, ekkor még darabjaira bontva és szétszórva a kötetben. Valamennyi vers jelentős változáson ment keresztül (ezért vezethetnek el hozzájuk a javításról szóló szövegrészek): nemcsak a központozás változott meg szembetűnően, nemcsak a szöveg egésze vált nyugodtabbá, kevésbé zaklatottá a vesszők helyére került pontoknak köszönhetően, hanem kisebb-nagyobb mértékben valamennyi vers átalakult. A 16. szövegben (az előző kötetben ez még a 15. volt) például az előző változatban a vers végén olvasható „Valamit / mindenki használ tükörnek" mondat a vers elejére került, és egyúttal a vers legtöbbször ismétlődő szavává vált a tükör, tükröz. A változtatások így azt a tükörmetaforát emelték középpontba, amely az irodalom mimetikus jellegét úgy teszi ironikussá, hogy a „tükrözést" nem a „valóság–irodalom" viszonylatra vonatkoztatja, hanem egyedül az énhez kapcsolja. A ciklus 5. darabjában is hasonlóról olvashatunk: „Én is éppen úgy, mulatságos, mint bárki / más, egy valami körül toporgok; / tehát magam körül."

Visszajutottunk tehát a „leltározás" gesztusához, hiszen, ahogy Bazsányi is írja, a számadást „megkövetelő" ötvenedik születésnap miatt lehet ebben a kötetben a korábbiaknál is több joggal Kukorelly „kizárólagos témája: saját maga" (i. m., 91.). Éppen ez az erőteljes változtatásokon átesett Napos terület ciklus mutatja meg azonban azt, hogy a költő nem valamilyen gőgös, csak önmagára figyelő szubjektivizmussal teszi önmagát egyetlen témájává. Nem is pusztán az a fontos itt, ahogyan Kukorelly ironizálni képes azon a Babits által még tragikus kudarcként megjelenített szituáción, amelyet többek között A lírikus epilógja jelez: „…de még magamnál tovább nem jutottam" (Bazsányi, i. h.). Legalább ennyire lényeges az is, ahogyan a versbe emelt én mellé kerül a szöveggel való gondos, szeretetteljes bánásmód, a szöveg és a nyelv iránti tisztelet. Bármilyen furcsának is tűnhet ez az állítás annak a fényében, hogy a posztmodern irodalom az olvasók nagy része számára a nyelvi játék, a nyelvrontás, a leépülés fogalmait hívja elő, ebben a Kukorelly-kötetben azt tapasztaljuk, hogy a nyelvre irányuló reflexió igen ritkán pusztán poénos, a hibás nyelviség pedig nem egyszerűen a beszélt nyelvhez közeli vagy azt utánzó beszédmódot takar. A „hibást" éppen a nyelvre való ráhagyatkozás teszi teljességgé, ahogy a kritikám címévé emelt versrészletben is látjuk: „a teljesség, no, hát abban nyilván / majdnem minden benne van, // csepp, pára, hal, háló, víz-/hang, halálos tanfolyam, // kiülök ide, leeresztem a karom, leereszkedik a vállam." A „teljesség" így egyfelől abban az énben jelenik meg, akit természetesen nem valamilyen magasztos, heroikus pillanatban, hanem válla leeresztése közben látunk. Másfelől „teljesség" található a nyelvben is, hiszen általa lesz a visszhangból a víz jelentésköréhez tartozó szavakat követően víz-hang, s kap új értelmet a halálos tanfolyam. A teljességről beszélni persze nehéz, a zavart is oldhatja viszont a nyelv: a no szócska ennek a feloldásnak a jele. A Kicsit majd kevesebbet járkálok így éppen a benne szereplő lírai én önmagához és a nyelvhez való viszonya miatt válhat nem pusztán a kritikusok számára fontos „számadássá", de befogadóit „befogadó", számukra bejárható szövegtérré, olvasmánnyá.