Simon Attila: A játék korlátozása. Farkas Zsolt: Kukorelly Endre

A könyv ötvenhárom, címmel ellátott, általában néhány lapos fejezetből, valamint (auto)bio-bibliográfiából, irodalom- és fényképjegyzékből áll. A fejezetek többsége alaktani jelenségeket vizsgál, de található tematikus, eszme- és formatörténeti is; e szempontok elkülönítése nehéz, egy egységen belül is keveredhetnek. Ez az erősen tagolt, hosszabb, összefüggő gondolatmenetek előadására kevéssé alkalmas forma az életművet először hipotetikus egységnek mutatja, majd egy-egy – általában alaki – jellemzőre koncentrálva kaleidoszkópszerűen folytonosan újrarendezi. E forma nem teszi lehetővé valamely, az egész művön végigvezetett zárt logika érvényesülését, az olvasástapasztalat szakmai narrációját a formalizálás átfogó – esetleg totalizáló – manővereitől óvja, egyszersmind közelebb hozza a „valódi” olvasás illúzióját, annak befejezetlenségét, elbizonytalanodásait és – mindig csak időleges – nyugvópontrajutásait demonstrálva. Az elemzésnek elsősorban a szövegek grammatikai, stiláris, modális, retorikai és poétikai összetettségét vizsgálják, a Kukorelly-művek szervezőelvei közül a többértelműséget biztosítók bemutatására helyezik a hangsúlyt. Legfontosabb megállapításaik az „irodalmon-inneni” alakzatokra: a beszédszerű lestilizáltságra, a grammatikai törésekre, a tautologikus vagy „hibás” fogalmazásra, a közhely újraírására, a toposzok modalitásváltoztatás révén történő áthelyezésére és a (hozzávetőleg – erről később) szövegek beszélőjeként értett alakra vonatkoznak. Kukorelly írásművészetét történeti kontextusban és szövegközi hálózatban is igyekeznek elhelyezni.
A monográfiában az értelmezés következő (ön)értelmezését olvashatjuk: „…egy összegubancolódott szintaktikai hálót bontogatni, utánamenni a jelölőasszociációknak, bolyongani, az abszolút szementikai fixáció, a legvégső metaforára találás, a végső nagy tézis, a ’transzcendentális jelölt’ meglelésének legcsekélyebb reménye nélkül.” (8.) Az értekező diszkurzusformák explicit önértelmezése mindig örvendetes reflexivitásról árulkodik – ugyanakkor ellentétbe kerülhet az implicit „önértelmezésekkel+, a beszéd rendszereinek működés közbeni módosulásaival, kisebb-nagyobb szabályszegéseivel. A beszéd – mindig csak viszonylagos – irányítottsága, összetartottsága nem szükségszerű következménye a szabályok készletszerű ismeretének – inkább a nyelvi magatartássá lett, s így a kérdésfeltevéseket, az értelmezett „tárgy” szituálását, a nézőpontrendszert irányító és összjátékban tartó dinamikus diszkurzív rend függvénye. E monográfia Kukorelly-olvasásának explicit és implicit önolvasása között helyenként jelentős különbségek fedezhetők fel.
Kukorelly írásművészetének legfőbb vonására vonatkoznak a következő megállapítások: „Sok lehetséges, egymásnak ellentmondó olvasat kiprovokálása, lebegtetése és bármelyik győzelmének módszeres megakadályozása” — mint stílusának alapjellegzetessége (92.). „Az értelem, az igazság örök ígéret, távollét, az üres hely a szignifikáció mátrixában. (…) nem hiteget bennünket a végső értelemmel, de nem elégszik meg a végső értelmetlenséggel. Viszont mindkettőt játékban tartja.” — mint a „Kukorellypoesie metafizikájának” emblémája (132.). „Nincs transzcendentális jelölt, csak végtelenített jelölőlánc.” (128.) Ezek a — persze mindig a diszkurzus által „észlelt” — jellemzők a diszkurzusra magára is bizonyos kényszereket rónak. A tárgyát konstituáló beszéd önmaga konstitúciójának alapjait is megveti. Így a kötet elemzéseinek egy része kapcsán felvethető a kérdés, hogy vajon a végső jelentés elérhetetlenségének belátása akkor eredményez-e termékeny olvasatokat, ha az értelmezés az ily módon „felszabadított” kompetenciáit némi tetszőlegességgel érvényesítve nem az egyetlen, végső, de számos, esetleges mindenestre szemantikumként értett jelentés megfejtésére koncentráló eljárásokban konkretizálódik. Az allegoretikus jelentésfejtés gyakran ölti parafrázis, csaknem „lefordítás”, jelentésközpontosítás, (explicitté is tett) allegorézis, ideológiai áthelyezés formáját. Transzcendencia és immanencia játéka (123.) rendre az előbbi (fölényes) győzelmével ér véget. Különösen jól látható ez az „(’És eper.’ Követhetőség)” című fejezetben, ahol a történet- és értelemkeresés kudarcleírása olvasható. Ide tartoznak a tematikus-élményi szövegértés alakzatai, melyek a műveket nem jelek játékának, de sokkal inkább érzelmek kifejezésének tekintik (pl. 12., 92., 72.: „Az élmény túl valóságos, és ez, sajnos, felismerhető. Az írás nagyon erős, és ez, sajnos, amiatt van, mert túl valóságos az élmény.”), valamint a másság idegenségének tapasztalatát mintegy átlépő, belehelyezkedő identifikáció értelmezői műveletei is (164., 172.). Kétséges, hogy az interpretáció lezárhatatlanságát úgy célszerű-e értenünk, hogy ha nem egy, akkor tehát számtalan konkrét jelentés adható s adandó egy szövegnek, s hogy hányféle és mi módon, az javarészt személyes döntés („asszociáció”) kérdése. Az így felfogott értelmezés voltképpen csak annak állandó sulykolásában tér el az interpretáció totalizáló felfogásától, hogy az „ő” „eredménye” nem végleges stb., abban azonban nincs köztük különbség, hogy az irodalom történő megértését közvetlenül a szemantikumra irányuló eljárások sorozataként fogják föl, s kevésbé a jelentésképződés mikéntjének feltárásában, a jelentés „lehetőségfeltételeinek” vizsgálatában, a szövegek hatáselemeinek retorikai-poétikai megragadásában érdekeltek. A kérdés számukra nem az, hogy hogyan „történik meg állandó retorikai eltolódás által, hogyan ölt formát, hogyan lép hatályba, és illan el textuálisan a szöveg jelentése, bármi legyen is az” (Shoshana Felman), de inkább az: miként rögzíthetők mégis az elillanó jelentések. Farkas könyve, gyakran deklarált „szándéka” ellenére, nem mindig kerüli el ezt a csapdát. Így a monográfia kritikai olvasatának tétje — a „főszöveg” zárlataként idézett Gadamer-passzus szellemében — annak megmutatása lehet, hogy melyek azok a pontok, ahol a játék fenntartására irányuló törekvés a játék korlátozása alakzatainak esik áldozatul.
A költészettani gondolkodás egyik kulcsproblémája a ki beszél a versben, ki mondja a vers mondatait kérdése, s a beszélő szubjektum (talán még inkább: közlő hang) és beszéde közötti viszony tisztázása. „Az alany, a beszélő szubjektum mindig problematikus” Kukorelly szövegeiben (62. — kiemelés eredetiben). A monográfia számos megállap1tása vonatkozik a beszélő grammatikai, figuratív, kognitív és szituatív elbizonytalanításának mikéntjére. A beszélő szubjektumot az „alak” metaforájában próbálja megragadni. Ez a szó egyszerre utal a fickóra mint imaginárius (és lefokozott) individuumra, valamint egy komplex retorikai alakzatrendszerre, egy formaképző elvre, amely a nyelv beszédeként adna teret az előbbi megnyilatkozásnak (164.). S miközben arról értesülünk, hogy a Kukorelly-szövegek többféle beszédmód összjátékából épülnek fel, melyek feszültséget indukálnak (141.), s a beszélő önazonossága nemcsak az időviszonyok, hanem a nézőpontok váltakozása következtében is elbizonytalanodik (73.), azonközben — mintegy a szövegek hátterében — mégiscsak fennmarad a mindezen komponensek integratív értelmezhetőségét lehetővé tevő konzisztens beszélő szubjektum fikciója (pl. 22.), melyet a monográfus ráadásul mentális (morális és intellektuális) jegyekkel illethető individuumnak láttat (171.). Az, hogy a beszéd milyen mértékű szétszórtatásáig látjuk a beszélőt egységesnek, végső soron olvasási szokás és érzékelésmód, s szubjektumfelfogás dolga. Az „alak” meghatározásának és „elhelyezésének” módja azonban már olyan értelmezési stratégiákat mozgósít, amelyek bizony jelentősen szűkítik az esztétikai tapasztalat játékterét. „Foucault (az eredetiben helytelenül — S.A.) után szabadon: az alakot éppoly tévedés lenne a valódi író oldalán keresni, mint a fiktív beszélőén; az alak-funkció éppen e kettő hasadásában és egymásra vonatkozásában keletkezik.” (164. sk.) Majd lábjegyzetben — pontatlanul (két lappal előbbre) lokalizált — idézet Foucault Mi a szerző? Című tanulmányából: „A szerzőt éppoly tévedés lenne a valódi író oldalán keresni, mint a fiktív elbeszélőén; a szerző-funkció éppen e kettő hasadásában, kettejük szétválasztásában és távolságában keletkezik.” Mint látható, az idézet valóban meglehetősen „szabad”. Foucault-nál ugyanis szó sincs a kettő „egymásra vonatkozásáról”, csak szétválasztásáról és távolságáról. Annál is kevésbé jogosult itt a francia szerző e művére való ilyképpeni hivatkozás, mert szerinte — homlokegyenest ellenkezően azzal, ahogy a monográfia „én” és <én> összemosódását vizionálja — : „A szerzői név sem a személy polgári állapotának, sem a műbeli fikciónak nem képezi részét”. Innen pedig már jobban látszik az is, mi szükség van a máshol fumigált ismeretelméleti hiperkritikára (szofisztikára?), mely lehetőséget teremt a kijelentésre: „És ebbe [a valóságos <én>-be — S.A.] bizony belefikcionálom a valóságos, vagyis az én imaginárius Kukorellymet.” (165.) Hiszen így nyer megalapozást a strukturalista szövegimmanencia eszméjének (késő)pozitivista meghaladása (166.) az olyan eljárásokban, melyek a szerzőt a szövegbeli beszélővel azonosítják (pl. 76., 164.); a szöveg lehetséges értelmeit a szerző — interjúkban közölt — önértelmezésének megfelelően korlátozzák vagy rögzítik (45., 55., 81.); melyek az esztétikai értékességet az életkörülmények (a szenvedés mennyisége) függvényének látják, odáig, hogy „nem mernék állást foglalni abban, hogy költőnk tényleg ’eleget szenvedett-e’, mindenesetre mai életstratégiája és –körülményei ezzel ellentétes irányba haladnak.” (137.) A szerző — tágabban a produkció — elvének masszív fenntartása nyilvánul meg abban is, hogy a hatások vizsgálatának egy részében még véletlenül sem szöveg és szöveg kapcsolata, hanem Kukorelly különböző (interjú- esszé-) megnyilatkozásai lesznek a legfőbb instanciák (101-113.), s hogy az egyik legkiválóbbnak tartott vers (Nem törődni bele) az átütő „legszemélyesebb ’léttapasztalat’, a legvalóságosabb ’lírai én’” „iszonyatos” erejű jelenléte s a mű „legautentikusabb dokumentum”-volta miatt válik kitüntetetté (163. sk.).
Az a „történeti” értésmód, amely Kukorelly szövegeiben az „irodalmon-inneni” alakzatok „liberációs” és provokatív jelenlétét tartja meghatározó jelentőségűnek, nyilvánvalóan az esztéta modernség és a késő-népies formák felől (azokkal szemben) fogalmazza meg elvárásait — még akkor is, ha e megelőző paradigmákat (többször roppant ideologikusan: 48., 106., s elnagyoltan: pl. 87-89.) leértékeli. Kukorelly teljesítményét így kevéssé a kilencvenes évek közepének, mint inkább a hetvenes-nyolcvanas éveknek a látószögéből szemléli. „…a ’komonizmus’ pedig mindenki számára jól érzékelhető realitás, kész világ, amit a legjobb írók leépíteni, lerombolni akarnak.” (50.) Az ilyen s hasonló megfogalmazások a nyolcvanas évek némely — akár kiemelkedő — kritikusainak ideológiai motiváltságú értelmezői nyelvét örökítik tovább. Másfelől¸ miközben számos utalással találkozhatunk a kilencvenes években jelentőssé vált szerzők műveire, a „’szövegirodalom’” rájuk vonatkozó terminusához a következő „magyarázó” lábjegyzet illeszkedik: ’A ’legújabb magyar irodalomra’ — értsd az Esterházy-Nádas ’paradigma’ utánira — alkalmazott homályos kifejezés, melynek jelentésnyalábja alighanem elsősorban az érzéki-konkrét hiányát, a történet hiányát, annak hiányát, amit Lukács György ’világszerűségnek’ nevezett, a szerzői pozíció mizériáira és magára a nyelvre vonatkozó reflexiók előtérbe helyezését, és egy teoretikusabb írásmód térhódítását foglalja magába.” (71.) Ezek a megállapítások a kilencvenes évek átlagkritikájának legsemmitmondóbb közhelyei; mint konceptusok, mint (nyelv-, irodalom- és poétikai-) koncepciók kontextusait magukkal hozó kifejezések fölötte vitathatók; egy részük számomra értelmezhetetlen; ha mégis megpróbálom valamiképpen érteni őket, akkor viszont egészen képtelennek hatnak Darvasi, Garaczi, Parti Nagy vagy Szijj művészetével kapcsolatban. Ez a „leírás” semmiképpen sem teremt poétikatörténetileg valamelyest is akceptálható kontextust az említett szerzők művei kör, nem-létező kontextusban pedig nehéz valamit is elhelyezni.
A Kukorelly-művek szövegközi kapcsolataival elsősorban a „(Áthallás)” című fejezet foglalkozik. „Az áthallás nem feltétlenül intencionált.” (160.). E mondat azt sejteti, hogy a létmódként és funkcióként értett, s nem a szerzői szándéktól uralt intertextualitás jelenségeit fogja övezni a diszkurzus. Nem így történik. Az áthallásokat, torzított idézeteket, rájátszásokat efféle formában „azonosítja” a beszélő: „Néhol egy-egy József Attila-sor ugrik be, bár nem mindig egyértelmű.”; „Kevésbé egyértelmű, csak gyanús…”(158.). A fejezetet záró sorokat pedig az előbbiek fényében nem tudom másként érteni, mint hogy az „egyértelmű, kizárólagos” értelmezések (160.) mégiscsak a szerzői intenció pontos rekonstruálását jelentenék; mivel azonban ez nem lehetséges (159.), így marad — a „gyanú”. De hogy e könyv a szövegek interpenetrációját mégis inkább a Quellenforschung szellemében véli megragadhatónak, annak e deklarációk bizonytalanságainál fontosabb jelzője, hogy a szövegköziség alakzatait többnyire pusztán lajstromozza, a nem-identikus ismétlődésben megmutatkozó szemléleti-poétikai elkülönböződések mibenlétéről és mikéntjéről jószerivel semmit sem tudunk meg.
Hasonló a helyzet az irodalomtörténeti hagyomány és a Kukorelly-művek kapcsolatának más összeevői esetében is. Hiszen például a műfaji vagy akár műnemi „elhelyezhetetlenség”, tehát a műfajiság — mindenkori, ám a posztmodernitásban fölerősödő — viszonylagosságának nehezen cáfolható észrevételezése során is inkább a volna az érdekes kérdés, hogy milyen műfaji jelölők milyen összjátéka eredményezi enek megtapasztalását. Az esztétikai tapasztalat horizontjának szélesítése milyen módon megy végbe az olvasói műfaji emlékezet s a műfajhatárokat megkérdőjelező/felszámoló (s ezzel szükségképpen rájuk emlékező) szövegek összjátékában (173. sk.). Ugyanígy, jóformán a kérdés felvetésénél ragad meg a „(Néhány jellemző verstani megoldás)” című, alig több, mint három lapnyi fejezet is, melyben a szövegek „legfőbb formaképző instanciája (és stílusteremtő ereje)-ként értett „alak” válik le a — láthatóan eszközszerűen elképzelt — verstani megoldásokról: „Kukorelly persze nem problematizálja[?] nagyon[?] a[?] hagyományos-verselés-ügyet[?].” (175. sk. Kérdőjelek: S.A.)
Nem hiszek a diszkurzusok tisztántarthatóságában. Úgy vélem, mindenféle megnyilatkozás kontaminált, többféle, egymással olykor nehezen összeegyeztethető eredetre vezethető vissza. A paralógia (az aporetikusság, a paradoxitás, a kettős kötés stb.) kiiktathatatlan jellemzője a szövegeknek. Ugyanakkor a nyílt és reflektálatlan ellentmondásosság talán mégsem szükségszerű velejárója a diszkurzusoknak. Az abszolút, hézagtalan koherencia elérése s e koherencia szakítószilárdságának egzakt mérése lehetetlen. Egyéni olvasási szokások, eszmények függvénye, hogy mikor s milyen mértékben érezzük a koherenciát teljességgel ellenőrizetlenül, s kifejezetten a diszkurzív lehetőségek elhanyagolása következtében szakadozottnak. Azt például komoly lapsusnak tartom, hogy a nyelvi megelőzöttség s a nyelv uralhatatlansága tapasztalatának, a beszédszerűség fölerősödésének észrevételezésekor olyan reprezentáció- és eszközelvű nyelv- és írásfelfogás köszön vissza (s nemcsak az elkülönböztetés viszonyítópontjaként), mely nemhogy egyetlen — talán legfőbb vonatkoztatási pontként szolgáló — posztstrukturalista, de a wittgensteini vagy a heideggeri nyelvfelfogással sem egyeztethető össze (36.). A kötet első néhány fejezetében olvasható ismeretelméleti fejtegetések sem képesek teljességgel irányt szabni a beszéd egészének. „Egy naturalista eszményű elvárásrendszer semmivel sem kevésbé legitim, mint egy szigorúan intertextualista.” (10.) Egyetértek, amennyiben a „legitimitás” kérdését mégiscsak inkább egy univerzális racionalitás ideáljának viszonylatában tartjuk megválaszolhatónak, s eltekintünk a kuhni pradigma-, a foucault-i episztémé- vagy a gadameri hatástörténet-elvtől. Hiszen ez utóbbiak felől tekintve mégsem az a kérdés, vajon megcáfolta-e egy formáció a megelőzőt, hanem inkább az, miként tehetjük történetiségünk szemléletalakító tapasztalatává e formációk egymásrakövetkezését; kiléphetünk-e saját történeti időnkből, zárójelezve az elmúlt évtizedek szellemi folyamatainak alakulását. Bárhogy van is, a fenti mondat semmiképpen sem hozható összhangba a következővel: „Más kérdés, hogy már a legelemibb ismeretelméleti meggondolások is világossá teszik hogy a ’faktuális’ mindig fikcionális.” (22. — kiem: S.A.). A könyv főszólamát — állandó, kisebb-nagyobb csúszásokkal ugyan, de — mégiscsak meghatározó nem-objektivista szemlélet nem egyeztethető össze a dolognak és hatásának lappangó szétválasztásával (26.), s nem tudom, legyen bármily „gátlástalanul eklektikus” is egy szempontrendszer, a Nietzschétől Foucault-ig terjedő felsorolásban szereplő szerzők (18.) melyike fogadnál el „tapasztalat” és beszédmód oly határozott elkülönítését, mint azt például a 114. lapon olvashatjuk.
„…jelen könyvben nem a dialógus ismeretelméletével foglalkozom, hanem dialogizálni próbálok.” (33) Ez a megállapítás bizonyára legalábbis két irányban érvényes: az elemzett művekkel s a monográfia olvasójával folytatott dialógusra. „Az itt következő csapongások megpróbálnak sok mindenkit tekintetbe venni. Ami nonszensz: hányan olvasnak efféle könyveket.” (7.) A „mindentől ugyanannyira” „elv” (vagy ellentéte) több ponton is zátonyra fut. Valószínű, hogy a viszonylag tájékozott olvasó türelmetlenül fogadja majd a könyv pongyolaságait, az elnagyolt megfogalmazásokat, az olyan brosúra-szerű összefoglalásokat, mint pl. a 11. lapon a realizmus-nominalizmus ellentétéről, vagy a 22.-en a dekonstrukcióról szóló, meg fog ütközni a „Jacques Derrida, francia filozófus”-szerű kitételeken (13.), azután pedig feltehetőleg csodálkozni fog, miért hiányoznak e deskripciók és meghatározások más, hasonlóan ismeretlen fogalmak, irányzatok és szerzők neve esetén. Elképzelhető, hogy kissé értetlenül olvassa majd a következő lábjegyzetet (Ihab Hassannak a modern-posztmodern jegyeit szembeállító logikával lajstromozó fogalompárjai után): „ Egyáltalán nem baj, ha az olvasó nem ismeri a dekonstrukció eme kriptikus szótárát. Nyugodtan gondoljon arra, ami eszébe jut ezekről.[?] Ne engedje zavarba hozni magát a ’szakmaiság’ e nehézfegyverzetétől. [Jóllehet kissé azért zavarbaejtő annak az irányzatnak a posztmodernnel való egyszerű behelyettesítése, melynek egyik képviselője, Jacques Derrida még a „posztmodern” szó használatát is kifogásolta, a lineáris és teleologikus történelemképzet továbbélését alítva benne.] Elég, ha bizonyos irodalmi művek nagyon fontosak számára; és bízzon abban, hogy jól látja a dolgokat, de hajlamos legyen az elbizonytalanodásra, hogy mégsem. [?!]” (19. — közbevetések: S.A.) Az így felfogott „demokratizmus” fölötte kétséges eredményeket hozhat: meglehet, azt a befogadót, akinek e lábjegyzet szívéhez (és eszéhez) szól, a könyv túlnyomó része, épp szakmaisága okán, elemi megértési nehézségek elé fogja állítani. A megcímzett olvasói kör roppant kiszélesítése mellett a dialógus többszöri elakadásának oka lehet még az interszubjektív megoszthatóság feltételeinek helyenkénti kidolgozatlansága. A kartéziánus értelemben vett „módszer” (mely szigorú és korlátolt) helyettesítése a tudattalan „módszerének” csapongásaival (7.) bizonyosan nem a leghatékonyabban segíti a dologgal kapcsolatos megértetést. Egyetlen példát említve: a kötetben — egyébként lépten-nyomon — olvasható értékítéletek hozzávetőleg a „jó”, „baromi jó”, „erős”, „nagyon erős” vs. „rossz”, „sok”, „gyenge”, „csak szép” kétosztatúságában fogalmazódnak meg. Ezek a szavak az értékesség jellegére, mibenlétére és „okára” poétikai megoldásokkal való összefüggésére önmagukban semmiféle utalást nem tartalmaznak. Ám ha kontextusuk pontosabban megvilágítaná, miért is tart a beszélő valamely művet értékes(ebb)nek, akkor nem érhetné gáncs őket. Ez a közvetítés azonban nem történik meg: az értelmezések elején/végén magányosan állnak az ítéletek — hitelük a könyv olvastával rohamosan csökken. E monográfia az esztétikai értékességet kinyilatkoztatás dolgának, végső soron tetszőlegesnek, abszolút módon az olvasó személyes kompetenciájába utalhatónak (utalandónak), diszkurzívan hozzáférhetetlennek, merő „ízlésítéletek” (pl. 11.) függvényének láttatja.
A könyv szövege stilárisan erősen heterogén. Egyfajta antiintellektualizmus hatását keltik a gegek, szójátékok, mulatságosan önreflexív (és „vagány”) kiszólások, a rontott, nyelvhelyességi szempontból kifogásolható alakok (s mindezek gunyoros hangú reflektálása a „szép stílus”, a „helyesség” — ekképp elbizonytalanított — normái felől), a vulgarizmusok, az argó regiszterének bevonása, s mindezek vegyítése a tudományosnak nevezhető, fogalmi, diszkurzív és személytelen nyelvhasználattal. A beszéd „fellazítására” tett kísérletek az értelmezések — fentebb taglalt — záródó jellegét kevéssé képesek ellensúlyozni. Megkockáztatom: inkább (le)leplezik azt. Bizonnyal humor- és stílusérzékem defektusainak tudható be, hogy számomra roppant fárasztóak, az egész szövegnek erősen öntetszelgő, humorkodó, leleményeivel élvetegen kellemkedő karaktert adnak. „Talán nem vetem el nagyon a sulykot, ha azt mondom viszonylag jól értem/érzem, amit Kukorelly csinál. Abban biztos vagyok, hogy — kukorellys fordulattal — viszonylag kurva sok energiát fektettem megértésükbe, jóval többet, mint az emberek általában szoktak” (118. — kiem. az eredetiben). Ezt a modalitást talán nem túlzás enyhén narcisztikusnak nevezni. A közvetlenkedés csak még inkább az interszubjektív megoszthatóság feltételeinek kidolgozatlanságát, a dialogicitás-elvének a tereferével való helyettesítését mutatja. A megértetés szándéka nem a visszakereshetőség, a — persze mindig viszonylagos — fogalmi ellenőrizhetőség, a diszkurzív alakzatok körültekintő kimunkálását látja itt lehetőségnek, hanem a közvetítettség eltüntetésével, pontosabban negligálásával kísérletezik, egyfajta fraternizáló, összekacsintó bizalmaskodás, „haveri” „bensőségesség” elérésének jegyében. Mindennek az a következménye, hogy olvasás során többször úgy tetszhetik: a beszélő nem a játék fenntartásaban, hanem a játszma megnyerésében érdekelt; értelmező és értelmezett nyelv kölcsönhatása helyett az előbbi monológjai burjánzanak.
(Kalligaram)