Reményi József Tamás:Átírva

"Csak egy kis járkálásnak indult" - de már az is tizenkét évig tartott, míg e mondat ilyenre (véglegesre?) formálódott. Azzal a "néhány mozgásformával", amelyet Kukorelly 1980-ban költői programként elgondolt, \'92-ben még sokat kellett bíbelődni, s feltehetőleg (remélhetőleg) 2002-ben ugyancsak sokat kell majd. Hiába, hogy "kicsit kevesebbet...".

Ennyire látványosan, szinte dacosan, kihívóan tötyörögni nem tötyörögtek még a magyar lírában. Szoktak száguldani, vívni, ujjongani, vagy hűvös kívülállásban merengeni, ironikus távolságtartással lecövekelni, de ez az ember nem, ez üldögél, felpattan, ám nem megy sehová, aztán "mintha már túl sokáig állna", indul, lemarad, visszaül. Még (az előbb említett módon farigcsált) mondatai is ezt a képet mutatják: elkezdődnek, nem fejeződnek be, vagy más fejezi be őket, mint aki elkezdte, valami nélkülözhetetlen mondatrészt el-elveszítenek menet közben, de mindig kiderül, hogy azok a részek mégsem olyan nélkülözhetetlenek. Eközben, szinte észrevétlenül, több súlyos dolog is lezajlik (épp, mint az életben).

Új kötetének indító versében Kukorelly - korán elhunyt barátjának és legelső értő kritikusának ajánlva - pontosan intonálja, hol tart most e feszült, de nem robbanásig, hanem elnyűvődésig kitartott, folytonos készülődés. A "Memoires - Hekerle Lászlónak" fölleltározza, ami ezt a lírát jellemzi. Az első néhány sorban banális utcai jelenet rajza két vonással, de már a második gesztus többszöri nekifutásra elbizonytalanodik, a firkát tán eldobhatnánk, a szerző bejelenti, hogy "kiszáll", és épp e bejelentéssel visz beljebb a képbe, amelynek bütykölésében magára lát, ez hirtelen fontos lesz, hogy a fenébe ne volna fontos, ha kiderül belőle, hogy az egésznek újra, sokkal őszintébben és árnyaltabban kell nekifogni, rövid távolodás után tehát közeledünk a vers tulajdonképpeni "tárgyához", már tudni véljük, mi is az: a viszonyítás, a méricskélés örök kényszere. S ezen a ponton - ismét csak jellegzetes Kukorelly-vágással - a kezdő kép banalitását "csak" a fogalmazásmódban megőrizve egyszerre egy hagyományosan fölépített avantgárd kép következik, egy metaforabokor, amely a költői beszédet, mintegy kísérletképpen, megsűríti. Máskülönben maradunk az utca látványánál, amellyel kezdtük, a nyitókép távolításának-közelítésének funkcióját a szétdobálás és összesöprés motívumai folytatják, a hang tehát kitartva mindvégig, keservesen, hervasztóan, de csökönyösen, erővel - "egy autóduda / beragadt". A vers tökéletesen fölépített, igazán jelentőssé, izgalmassá pedig attól a két sortól válik, amely az ablakból bámészkodó egyénről mellesleg elárulja: "Délelőtt gyakoroltam / a nyelvet". Látjuk, mondhatnánk kajánul ennek az egyénnek, noha vélhetőleg nem a magyar nyelv gyakorlásáról van szó. De nem mondjuk, mert addigra már mi, olvasók is együtt piszmogtunk vele valami nyelvkönyvi leckéknél sokkalta nehezebb feladaton.

A nyitóvers címszava, a "memoires" ugyancsak jellegzetes Kukorelly-játékot előlegez. A kötet darabjai többségükben gyerek- és fiatalkori, illetve külhoni emlékekre épülnek, de nem a szokásos lírai élményformálás, nem kor- és zsánerképek "előállítása" foglalkoztatja a szerzőt, hanem korábban fölvett nézőszögeinek, formáinak az érvényessége. Mit lehet azzal kezdeni, amivel már annyiszor "kezdve lett"? Nem a költő, hanem költészetének önéletrajzát böngészhetjük, a még lehetséges változatokat. "Úgy látszik, bármi van. / Úgy van, hogy / bármi látszik."

E művészi magatartás most is, mint eddig, legnyilvánvalóbban az újraköltésekben, korábbi versek igazításaiban, variációiban mutatkozik. Ismét itt a "Napos terület" ciklusa, átrendezve, kiegészítve, gyomlálva. Kötetről kötetre alakul, Kukorelly nem engedi elmúlni, holt életműrésszé hűlni (ahogyan Szabó Lőrinc átírt fiatalkori versei kapcsán mondja az ÉS "Visszanéző"-antológiájában: "az idő nem dönt el semmit, mert valószínűleg én döntök el mindent"). Akad régebbi vers, amelyikből csupán egyetlen szót húz ki, de mindegyiket egészében "kihúzza", kivonja előző kontextusából. Azokat a darabokat, amelyeket monográfusa, Farkas Zsolt különösen kedvel, majdnem mind újraközli. Figyelmességből, vagy mert egyetért vele, avagy véletlenül, mindegy. Hiszen most, 2001 nyarán az is véletlen, hogy a Mészöly Miklósnak írt ciklust a legszebb nekrológként olvashatjuk (különösen a záródarab erős). De, mondjuk, tíz év múlva más miatt lesz szép(en átírva?). Véletlenül.(Jelenkor)