"Nincs civil létezés"

Magyar Narancs: Nincs égető aktualitása annak, hogy leültünk beszélgetni...Sokszor a legbanálisabb szavakkal, néha hol kevésbé titkolva - érzelmesség rejtőzne, írjon akár a nőkről, szeretteiről, barátairól, mestereiről, akár a korszakról, amiben felnőtt. Mindenhol ott van, örökifjúnak látszik. Ezen a héten tölti be ötvenedik évét.
Kukorelly Endre: Remélem, semmi aktualitása nincs. Legyen annyi, hogy eszébe jutottam a Narancsnak. Egyszer csak a szép kerek homlokára ütött, jé, mondta, hogy ez eddig még nem jutott eszembe, most pedig itt ül velem, és beszélgetünk.
MN: A lap indulásának évében azt írta valahol, hogy konzervatív liberálisnak tartja magát. Ma is így érzi?
KE: Ennek most a napi "politikai" olvasata volna "érdekes", ugye? Hát, finoman szólva kevéssé érzem fontosnak, hogy politikailag érezzem magam valaminek. Politice definiálódni. Nem szeretném magam semminek sem érezni, maximum annyi, hogy jól szeretném magam érezni a továbbiakban. Valamely eszmekörrel leírni magam, ez különösképp nem érdekel.

MN: Meg lehet ezt mostanában tenni?
KE: Sőt. Azt hiszem, mást nem is lehet. Mint igazi dolgokkal foglalkozni. Ezt persze csak úgy magamnak mondom - meg neked, kedves Narancs. Most egy kertes házban lakom, és minap reggel, lapátolás közben, találtam a homokban egy ekkora fejű hóvirágot. Nem föld, hanem homok. Ez nagyjából végtelenszer inkább szól az életemről, mint amit politikának szokás nevezni. Még akkor is, ha letisztítva a szóhasználatot, politikán tényleg a közügyek intézését értjük. Mert jól van, intézzük, ugye, az ügyeket, nem ennek a fontosságát akarnám degradálni, pusztán más sorrendet ajánlanék. Például nekem, már csak a koromnál fogva is, súlyos szabadság-frusztrációm van, túlzottan sokat éltem olyan körülmények között, ahol a szabadságnak csak igen korlátozott foka érvényesült...
MN: Ki is írta saját frusztrációit Rom című könyvében, a "szovjetónió történetében".
KE: ...hát ebből van, ilyen egy-ügyű az én liberalizmusom. Ugyanakkor meg rendkívül bír fájni, ha látom, hogy valami rendesen működőt elrontanak vagy kiiktatnak, ennyiben rigid konzervatív vagyok.
MN: Ez konzervativizmus?
KE: Az a konzervativizmus, hogy a jó dolgokat meg kell őrizni, és punktum.
MN: Egyre személyesebbek az írásai. A maszkok, a Maniere után - ez volt a második könyvének címe - egyre inkább "saját maga" jelenik meg írásaiban. Ebben szerepet játszik-e, hogy ez most írói tendencia is lett?
KE: Íróknak illik mondaniuk, hogy nem érdekli őket az irodalom. Engem érdekel. Még inkább hangoztatandó az úgynevezett irodalmi élettől való szent borzongás. Engem kifejezetten szórakoztat ez az úgynevezett. Ugyanis tisztára, mint az élet...
MN: Közéleti figura, közszereplő, iskolát teremtett.
KE: ...mindenesetre szórakoztat, na. Akkor is, ha néha alig látok a pipától. Ez is szórakoztat, a hülyeségek is. Csodálatosan lehet szortírozni minket, mint Borgesnél az állatokat. Borzalmas és vicces. Megható. Unalmas, érdekes. Érdekes, hogy mennyire unalmas stb. Amikor írok, ezek a dolgok "persze" eltűnnek előlem. Nem gondolom, hogy bármely irodalmi divat befolyásolna, noha divatok alakulása, belátom, elég nehezen követhető. Kívülről nézve szinte nem. De ha belülről figyeled, nem tudsz hibázni. Az a hipotézisem, hogy aki szakmán belül van, és van kagylója hozzá, halál pontosan tudja, mi mennyi, ki mennyit ér, még ha ezt a tudást a békesség kedvéért megtartja is magának. Mondasz egy csapatot, és gondolsz egy - persze nem egészen - másikat. Amikor összeállítod a válogatottadat, "kifelé", a "közönségnek" (is) válogatsz, ez nem megy másképp. Ennyit a megfontolásokról. Mindenki mindig működteti a megfontolásait, inkluzíve engem. Kivéve, ha írok. Akkor nem működtetek, hanem, ahogy szokás mondani, és tényleg így is van, engem működtetnek. Mondjuk úgy, hogy az önéletrajz működtet. Nyilván nem - vagy kevéssé - a történések, mondjuk a sztori szerkezete, mint a mondataim szerkezete önéletrajzi: szóval szigorúan addig írok egy mondatot, addig nincs kész, addig nem hagyom abba, ameddig, mint Nárcisz a víz tükrében, meg nem pillantom benne magamat. Nem épp veszélytelen, viszont eléggé szórakoztató. Meg még az is van mellesleg, hogy a "tartalom" sokszor valóban referenciális abban az értelemben, hogy az én életem eseményeivel kvadrál.
MN: Milyen a valóság és a fikció aránya?
KE: Nagyon érdekes, fogalmam sincs. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy amit leírok, az valóban "úgy" történt a "valóságban", vagy álmodtam. Vagy mesélte az anyukám.
MN: A gyerekkoráról mondta több helyen, hogy akkor ilyen furcsa illúzió-, fantázia- és álomvilágban is élt.
KE: Igen, olykor szörnyű intenzivitással lementem valahova, és furcsa módon szörnyen veszélyesnek is éreztem. Tehát akkor is tudtam, hogy veszélyes. Volt egy íz. Éreztem egyfajta ízt, nem a számban, hanem nem tudom, hol. Nem a halál íze, inkább valami nagyon is máshol-lét-íz. Ezt ráadásul, azt hiszem, valahogy föl is tudnám idézni magamnak, csak nem idézem föl. Amikor délutános voltam az isiben, szinte minden délelőtt ilyesmi fantáziajátékokba merültem. Mondjam, hogy tanulás helyett? Minden helyett. Valami óramű azért dolgozott bennem, mert amikor indulnom kellett az iskolába, kijöttem. Olyankor éreztem a mélytengeri nyomáskülönbséget. Erős, mézszerű sűrűségből bukkantam fel a valóságba, egy másik valóságból. Ez eléggé megviselt különben.
MN: Emiatt kezdett el írni?
KE: Valószínűleg egyfajta pre-írás volt ez a fantáziálás. Előjátszás.
MN: Legújabb kötetében, ami a szovjetónió - az úgynevezett kommunizmus - "története", leírja, hogy még börtönben is volt a hetvenes évek Szovjetuniójában.
KE: Ma már viccesen hangzik, de akkor nem volt ennyire vicces. Én tényleg voltam szovjet börtönben, igaz, csak egy pár órát, a Haller Laci barátommal. Aki orosz szakos tanár, és többször szerzett meghívóleveleket a SZU-ból nekem is. Körülbelül nyolc alkalommal voltam a Szovjetunióban, hónapokig, a legelképesztőbb helyekre jutottunk el, zárt városokba is, például Hivába. Ez a börtöncucc Abházia fővárosa, Szuhumi mellett történt. Pálma, magnólia, botanikus kert, majomrezervátum, igazi paradicsom. Ez a város egyébként ma már nem létezik, szétlőtték (egymást) az abházok meg a grúzok. Itt nyaraltam többször is. Egy borúsabb napon átmentünk egy néhány kilométerre lévő faluba, amiről azt írta az útikönyv, hogy van ott egy régi templom. Persze ott senki nem tudott semmit, viszont rábukkantunk egy romszerű romra. Egy úttörőtábor közepén. Odamentünk, csináltam egy-két felvételt, és egyszer csak ott állt egy szovjet katona géppisztollyal. Aki szépen átkísért minket a szomszédba, és az volt a börtön. No, hát ez a szovjetónió: kilencedik századi templomrom az úttörőtábor közepén, mellette pedig egy börtön. Szovjet tisztek, csillogó aranyfogakkal. És az a tézis, hogy a börtönt fotóztuk. Kicsit durva volt a helyzet. Aztán nézegették az útleveleinket egy darabig, kis kihallgatás, és mivel nem tudtak mit kezdeni velünk, beültettek egy autóba, visszavittek Szuhumiba. Lesétáltunk a tengerpartra egy allén, leültem egy padra, és éreztem, hogy lázas vagyok.
MN: Az egész térség abszurditása és ledurrantsága benne van a Romban: Kelet-Németország vagy a prostitúció egyik fellegvára, Dubi...
KE: Szándékom szerint Nyugat-Európa is benne van. Az, hogy Nyugat-Európában mi látszik egy kelet-európaiból. Például Marseille-ban, mikor kiderítették, hogy honnan jöttem, derék komcsi melósok csapkodták a vállam janoskadarozva, hogy néhány perc múlva a Youth Hostel antikomcsi főnöke leelvtársozzon, mert elkéstem a kapuzárást. Magyarországról jössz, hát komcsi vagy. Ez a szovjetónió.
MN: Kedvenxc című kötetében írja, hogy az írás "felöltöző művészet, leleplező maszkok". Lírája kapcsán kezdetektől emlegették a maszkokat, maga viszont azt írja, maszk, de leleplező.
KE: Ilyen mindenféléket ír az ember. A "leleplező maszk" jobban tetszik. Remélem, hogy az írás nem elleplez, hanem le.
MN: Pár sorral lejjebb azzal folytatja, hogy "és a ködben Medve Gábor csuklógyakorlatozik".
KE: Pontosan emlékszem arra, amikor ezt írtam. Ottlikot sorkatonaként olvastam, azóta nem tudom kikerülni. Igaz, nem is kerülgetem, és aki nem kerülget, az nyilván nagyokat - bocsánat - bottlik. Egyszer úgy döntöttem, hogy mégiscsak írni fogok, és akkor lassanként világossá vált számomra: nincs civil létezés. Ha író, akkor mindig az. És akkor nem lehet nem csinálni. Hiába a jótékony köd, akkor is csinálod. Na jó, ez túlzás, mindenesetre az az igyekezet a csinálás, hogy valami módon, nem megmondható, miként, magaddal azonos, ha tetszik, autentikus legyél. Ha kiengedsz, nem fogsz stimmelni. Nem lehet kiengedni.
MN: A létezésem módja, hogy író vagyok?
KE: Minden folyamatos reflexió alatt van. Kialakult egyfajta automatizmus bennem ezzel kapcsolatban.
MN: Kik segítették ebben, vagy inkább úgy kérdezem, kiktől lopott és mit?
KE: Hozzáállást, attitűdöt lehet lopni, mást nem. Azt látom, hogy az igazán nagyok mániákusan művelik a saját lelki konstrukciójukat. Mondjak neveket? Wagner, Schubert, Mozart.
MN: Említette, hogy több éve dolgozik egy regényen. Meg lehet erről valamit tudni?
KE: Hogy mit akar a költő mondani? Vagy hogy miről szól? Az apámról, nőkről, rólam meg a viszonylatokról. Hat éve csinálom, tulajdonképpen már megvan, csak nem vagyok elégedett. Még vacakolok vele egy darabig.
MN: Mostanában sok író számára vált fontos témává a család.
KE: Nyilván nem véletlenül. Ilyesmi szembenézések nem megúszhatók. Nem beszélve arról, hogy milyen szórakoztatók.
MN: Ez a legnehezebb? Talán ez alkat kérdése.
KE: Az írásban az a jó, hogy nehéz. Azért az izgalmi állapotért éri meg. Amíg megtalálod azt a szót, amelyik a másikhoz passzol. Annyit elárulhatok még, hogy ez a könyv (sem) fogja ezeket a viszonyokat tisztázni. De ezt tisztázza.
MN: Apjának szembesülnie kellett azzal, hogy minden megsemmisül, ami neki az értéket jelentette.
KE: Az ő dolga volt, hogy mit kezdett azzal, ami neki adatott. Engem az érdekel, hogy mit tudok kezdeni vele, meg az ő miheztartásával. Elsősorban, azt hiszem, az érdekel, miért nem tudtam valamit kezdeni vele. Hogy akkor lehet-e egyáltalában kezdeni bármit.