Nem lehet, mivel lehetetlen. Budapest-Papírváros

Budapest utcái. Pillanatképek. Rákóczi út, ugyanolyan piszkos minden utcája, háza földje. Buda, görbe, zegzugos utcái. Szerb utcai zsidók. Nagymező utca eleje. Szondi [xxx]
(Kosztolányi Dezső: Napló)

Egy család áll a zuhanó erkélyen, szürreális Balkon, a nő karján gyerek, a férfin látszik, hogy mindhárman meg fognak halni, a könyökével tesz egy mozdulatot, mintha oldalba bökne egy láthatatlan angyalt.
(Németh Gábor)

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr
(Rainer Maria Rilke)

(1)
Hogy milyen egy város, azt előre el szoktam határozni. Előbb elképzelem, aztán elhatározom. Elképzelem, és olyan, ha pedig már láttam belőle valamit, az is olyan, így hát két Róma létezik, két New York és két (jó rossz vicc) Berlin, és nem biztos, hogy nem az volna az igazi, amit magamnak képzelek el. De két Rómában mászkálni mégis csak túl jópofa dolog, akkor tényleg úgy kell majd kiválasztanom az igazit. Úgy kell nem a képzelet mellett döntenem.
Minden hely olyan, amilyennek elhatározzuk. Nyilván a szorongástól, amit kivált belőlünk: a szorongástól, meg az egyszerűség kedvéért. Noha, szívem Pest-Budája, mi sem kevésbé egyszerű nálad: itt élek, itt születtem, és nem képzelődöm, mégis erősen el kell határoznom, hogy most már így legyen, és kibírható legyen. Legyél kibírható.
Talán az ilyen körülírások segítenek. Sokáig nézni mulatságosan jelentéktelen dolgokat, negyven évig ugyanazt a cserépsort, egy cseréptető változásait, és meglátni legalább valami keveset. Vad fényképezkedésbe fogni. Vagyis, mert már kipróbáltam vegyes eredménnyel, legjobb, ha én nem fényképezek, vagy csak magamnak, mert a fényképezés, a kép az egész más.
Hogy mi, nem tudom. Valamit olyan sokáig nézni, ameddig lehet, egy dologra épp a megfelelő pillanatban nézni oda. Nem csupán a megfelelő pillanat, mert a kép konstrukció, olyan éles kis szerkezet, mely elemi erővel üti át a dolgokat egymástól széjjelválasztó jeges közönyt. Mert fecsegünk és fotózunk, mindenki fecseg, mégis, egy kép előtt inkább csak a hallgatás marad.

(2a)
Pesten élek, (nem tudom, hogy miért) nem költöztem el innen. Pár éve vásároltam egy kertes házat Szentistvántelepen, a határtól 4 kilométerre, de Szondy utcai lakos vagyok. Budapest túldimenzionált. Zaj, búz, piszok, lepukkantság, tülekedés, csiricsáré, közlekedési káosz. Összezsúfolt. Tovább zsúfoljuk. Mondják a tévében, hogy Angyalföldön hány ezer lakást- persze lakóparkot - építenek. Pár napja egy zuglói barátom mutatta az ablakából, hogy a mellettük lévő tenyérnyi zöld helyre hatemeletes házat építenek. Akik ezt az engedélyt kiadták, ilyesmi engedélyeket kiadnak, korrupt gazemberek és/vagy mocskos hazaárulók. Kulturális Főváros, az nekem, kultúrmunkásnak sem föltétlen „művészet” vagy pusztán „magaskultúra”: sokkal inkább valami olyasmi, ami azt célozza, azon igyekszik, hogyan lehetne ezt az egészet, Pestet, az országot némileg elviselhetőbbé tenni. Ha valamit használ, akkor jó. Ha nem: nem. Amikor valamelyik hídról bámulom a panorámát, mindig az jut eszembe, hogy ezt azért mégsem lehet elrontani: aztán a többi csak elválik majd.