Napos területDedikálom

Dedikálom

„Amikor a heccek Pesten még megvoltak (Széchenyi István Naplója), atyám megkérdezett egy nemesembert, aki éppen kijött onnan –» És hát honnan az úr? – A viadalbúl. – És mitsoda újság vagyon ottand? – Más éppen nints, hanem hogy a borjút meg ette a Cleopatra.«”
Más éppen nincs, Magyarországon nemigen van semmi, Magyarország se nagyon, ami van és ami nincs, az pedig meglehetősen rossz. Magyarország fáradt, fárasztó és trabantszagú, lehámlottak a falak, túl sokan szoronganak a trolin, túl zajosan terítik a műtrágyát. Így élünk, így élnek a magyarok. Én ebben nem vagyok biztos. A heccek még megvannak.
Magyarország szép ország, hegyei laposak, nagy vizei nagynak inkább kicsik, bár ahhoz nagyok, hogy beléjük fulladj. Ha már végképpen eleged van. Már végképp elég Magyarországból, ezekből az állapotokból elegünk lett, ráadásul a futball is milyen gyér, állandóan kikapnak a fiúk, szóval, elég: csak mégis, hogy pont itt elég.
Magyarországon szokások alakultak ki. Például szokásban van az olvasás, a népek olvasnak a földalattin, mozgólépcsőn is, még a könyvtárakban is. Mondjuk utaznak a metrón, és ott nem unatkoznak, hanem olvasnak. Kicsit ráz a szerelvény, zötyög a magyar, rázkódnak a betűk, a rázkódás beleszámítódik az irodalomba. Megvették a könyvet, polcra teszik, vesznek polcot, a polcra felrakják a könyvet, onnan leveszik, olvassák, visszateszik, és így, szép szokások. Nyilván lakásuk is van, ha vásárolják a polcokat, vettek polcot, vesznek köré lakást, nem hiszem, hogy ezt meg tudnák úszni. Vagy igen?
Inkább nem? Egyes magyar írók, ha írnak valamit, irodalmi estélyeken felolvassák, amit írtak, ide más magyarok eláramlanak, meghallgatják a felolvasást, majd haza. Metrón, trabanton, ezek a szokások. A magyarok egyszer csak mintha már túlzottan kezdték volna unni a rendszert, és, úgy látszik, leszavazták. Ezek szerint tényleg nem szeretnek unatkozni és elegük szokott lenni, ez így látszik.
Egy idő óta lehet banánt kapni. Világpiaci áron, de a magyarok inkább a világpiaci árát, mint magát a banánt unják. Hogy Magyarország olyan olcsó hely, ahol minden pocsék drága, drágább, mint volt, a kelleténél, az elképzelhetőnél, és pocsék olcsó, olcsó kis ország, kizárólag a lakosságnak drága, hát ezt unják a magyarok, és még lehetne sorolni, mi mindent. Minden kurva drága, csak még a gyermekruha drágább, ez egy földalattin hallott magyar mondat.
Én Magyarországon születtem, itt élek, (és) (mert) mindenki nem mehet el, állítólag. Nem mentek ki 1946-ban, nem mentünk ki 1956-ban, anyám benne lett volna, apám nem: a praktikus meg a hazafias. Nem maradtam kint én sem, benne lettem volna és nem, pedig. Pedig itt rossz sajnos, ott viszont jobb, és a jobb jó, a rossz rosszabb, máshol van nyugat, nyugat csakis máshol lehet, nem helyes választás, hanem természetes. Nem is szomorú, inkább gyakorlatias: az irodalom miatt. Fátyol, legyező, most megpróbálunk elbújni e mögé a szép nyelvújítási szó mögé.
Én Magyarországon élek a nyelvi anyag miatt, ez a hazafiság. Az hazafiság, hogy a magyarok a lelket, anyag és nem-anyag, rezgés és pára, szépen kibocsátják magukból, ékes magyar nyelven bocsátják ki, azt én megfigyelem, tetszik nekem, ha tetszik, hát ez a hazafiság, amiből élek. Ebből élek, ez áramlik át, megül bennem ami meg, mint csapban a vízkő, ezt piszkálom elő, kioperálom. Szerkezetek; irodalom. Kis zavar.
Szóval, bizonytalankodunk.
Mert igazából nem tudom, hogy miért itt, tényleg kell-e, jó-e valakinek a hazafiság, noha nélküle nem ér fabatkát semmi, még ha nem tudom azt sem, mi a szösz a fabatka. A helyzet kicsit veszélyes, de élvezetes. Kijönni a viadalbúl, ezt szívből dedikálom.
Dedikáláskor könyvbe firkálom a nevem. Beírok, azzal a kaján hátsó gondolattal, hogy szegény, ha szorul sem tudja majd eladni az antikváriumban, mert röstelli. Ott álldogál az illető a legbarátibb testtartással. Dedikáláskor nem jutnak eszembe a megfelelő szavak és nevek, ő ácsorog, én ülök, ez még a jobbik eset. Tornyosul, általában be is hajol, nem politikai megfontolásból, a könyv fölé. A könyvem, vagyis az övé, megvette, viszont mégis én írtam, és most tovább írnám, de ha így tekintget, nem jut eszembe semmi. A legodaadóbb részvétel ez a tekintgetés, megvásárolta, idehozza, hajol, el kell öntsön a szeretet. Nem mondhatom neki, hogy ne tekingessen, nyilván érdekli, amit írok, a tekintgetéséből pedig arra lehet következtetni, még az is érdekli, hogyan, ez nem veszélyes? Nem boldogító? Ki nem jön ettől zavarba?
Tehát: könyv, mely szórakoztatva tanít, az életre nevel. „Ezt a könyvet minden anyának el kell olvastatnia a lányával” (Marquois de Sade), és fordítva, és megint elölről. Cleopatra volt pedig a tizennyolcadik század végi pesti állatviadalokon szereplő leopárd neve.

(1989. február 2-10.)