Múlt századi konyha

KUKORELLY ENDRE

Múlt századi konyha

Megnyitó

Lássuk be, a gép csinálja. Épp ahogy a nyelv: írja magát. A kamera fényképez, te csak helyezkedsz. Nem helyetted fényképez, mert a helyzetedet adod hozzá, elhelyezkedsz valahogy, hogy aztán ez a csak pozíció legyen minden: maga a pozíció a kép. Mindenki fényképezhet hát, föltéve, de nem megengedve, hogy van hozzá gépe. Raffaellónak például nem volt. Ő nem. Én igen. Van gépem, eléggé vacak, nagyjából döglodik, szoktam is kattogni, és persze megnézem az eredményt, tehát elohívatom, még az üzletben végignézem, viszonylag gyorsan, tök jók lettek, kicsit szörnyülködök hozzá, juj meg jaj, és kész. Otthon meg lesz mutatva, aztán elteszem az egyik sublótfiókba. Föl szoktam a hátára írni ezt-azt, ha nem lustálkodom el. Olykor pedig eloveszem és bámulok. Jó képek. Mindegyik jó, de igazán, a rossz is, a legrosszabb képek is iszonyú jók. Nem csak hogy jó, de elképeszto. Egész konkrétan minden fénykép, ami veled kapcsolatos, az, így vagy úgy, de elképeszt téged. Akár akarod, akár nem. Bámulsz, nahát, megfordítod, nincs rajta semmi felirat, hát ez meg mi a csoda. Mi megy itt? Milyen házak, miféle hegyek, hol csináltad és mikor, és tulajdonképpen kicsodák ezek? Egy csomó helyes, nevetgélos vagy szomorkás, így-úgy ismeros pofa: de hogy min folyik voltaképp a nevetgélés? Ki miért szomorú?
Szilveszterkor egyébként nem fényképeztem, mert eloször is, azt hiszem, bedöglött a masinám, de foleg lustaságból nem. Kár. Nagy. Mondhatni sebaj, csinálták mások, de az nem stimmel, mert azok mások. Helyettem nem. Mert lehetséges, hogy valóban mindent föl kéne venni, mindenbol filmet vagy fotót csinálni, leképezni, ami van, megállítani, ha elmozdulna, és tovább mozdítani, ha megáll, aztán tátott szájjal csodálni - nem is az úgynevezett világot, inkább - a saját, tolem már mindig is különvált, mégis véglegesen és végletesen csak hozzám tartozó nézopontomat. Venni, nézni. Fölvenni és megnézni. Felvenni, ahogy nézem. És egészen a gépre hagyni a dolgot, minél inkább csak tényleg a gép mögé állva úgy hagyatkozni rá, mint leírásnál a nyelvre.
Na jó. Azért nem kizárólag csak magunkat bámuljuk. Még a tükör is mutat mindenféle rajtunk kívülit. Például magát a - kissé így már gyanús - tükröt. Amikor mások a számomra igazán érdektelen fotóikat mutogatják rém sokáig és végtelen lelkesedéssel, a heveny unalom mellett komoly együttérzésem is keletkezik. Azt mindenképp gondolom az ipsérol, hogy igen, jól csinálod, öreg, most azt teszed, amit nem lehet, nem szabad, mégis muszáj. Ezeket a fényképeket is így nézem. Elég sebesen az unalom miatt, és elég lassan - vagy inkább gyorsan, de kétszer - totális együtt-érzésbol. Mondjuk a tuzijáték-tematika azért, remélem, nem jutott volna eszembe, de az sajnos nekem is eszembe jutott, hogy csillagszóróval ilyen szép kis fényköröket lehetne írni a negatívra. Az arány is rendben, a pocsékul és zseniálisra sikeredett képek aránya. Legrosszabb rosszak a túlzott beállítások, foleg profik hajlamosak túlállítani. Meg persze az amatorök. Legjobb jó Halasi András (9 éves) Nagyságom története címu képe három tökéletesen nevetgélo kislánnyal, Kiss Ferenc Hatcsöcs-triptichonja, meg az, amikor a Ficsku Palin látszik, hogy még nincs teljesen berúgva, viszont nyugi, mert már mindjárt. De megint, vagyis mégiscsak az van, hogy mind hihetetlenül jó. A rossz is. Ezt már mondtam, de nem baj: az igazán vacak képek elott, leglaposabb csodálatos köz-helyek között is jogos dermedten állni. 1 pillanatra jéggé fagyottan. Eloször azt akartam írni, hogy könnyezve állni, most akkor le is írom. Hogy igen, te, ember, amikor óévbúcsúztató van, az a feladat, akkor búcsúztatod az óévet, hogy vidámságról hajléktalanok jutnak eszedbe, újszülött és nagyon öreg, a szüleidrol a szüleid és az állataidról az állataid, arról, hogy bulizol, az, hogy bulizol, a boldogságról a boldogság jut eszedbe, és a fájdalomról a fájdalom. Vagy Múlt századi konyha, és akkor tényleg ott van egy múlt századi konyha. Nem?

(Az évezred utolsó kattintása címu kiállítás megnyitószövege)