Mintha már túl sokáig állna

Titok, a (1)

A titok a Hosek volt.
Hosek egy pincében lakott, egyedül. Műhely és lakás, pont szemben a kertünkkel, az ablakból épp oda lehetett látni. A víkendház ablakából, a szúnyogháló mögül. A pincéjébe nem engedett be senkit. Néhány lépcső lefelé, meg egy nagyobbacska raktár, annak legtöbbször nyitva hagyta az ajtaját. Ki-be járkált a Hosek. Neve Hosek. Fűrészelgetett. Középtermet, vékony, inas, ilyesmik. Kora?
Az arca olyan nem tudom milyen volt.
Magyar anyanyelvű. Nem tudni, milyen anyanyelvű. Magyar? Hosek. Legtöbbször titok. Délben titok, délután, estefelé, különben asztalos és biciklista. Versenykerékpáros. Nem valami nagy. Nem egy nagy titok. De, nagy, csak nem pokoli.
Ma egész éjszaka fájt a fejem, le-föl rohangáltak benne a dolgok.
A szúnyoghálónk zöld volt, zöldre festette a tájat, a szilvafa lombját, egy égdarabkát, a kerítés rozsdáját, szemben a házfal kopott sárgáját is.
A Hosek bringázott. Felhúzta a régi fradista dresszt, felpattant a versenygépére, állva taposta a pedált, hajrázott boldog pofával, boldogan pislogott a vastaglencséjű szemüvege mögül. Aki ismerte, kiabált utána, hajrá, Hosek!, ő meg visszaintegetett. Mindenki ismerte, senki nem tudott róla semmit. Hogy ő a Hosek vagy Hosek úr.
Gondoltam én is, hogy hajrá, Hosek. De nem kiabáltam, nem mertem, vagy miért, hát mégis, azt, hogy Hosek, csak úgy?
A kertkaput becsuktuk este nyolc körül. Égett a gyertya. Szemben, a Hoseknél egy szál villanykörte lógott le a plafonról, jól lehetett látni, ott mászkált benn, a körte alatt. Békakoncert volt, tücskök és békák. A raktár ajtaja fölött pedig, a málladozó falon hatalmas betűkkel odamázolva: HANGYA. Hangya, na jó, de mi az, hogy hangya. Hosek mint hangya.
Hosek úr, mondták neki, amikor akartak tőle valamit, Hosek úr, itthon van? Kijött a pincéjéből, föl a lépcsőn, a szemüvegét a homlokára tolta, a svájcisapkája alá, úgy nézett, felfelé, pislogott, biccentett is, megbillentette a fejét, hogy no, mi van, de nem szólt egy szót se. Megcsinálta a bicikliket. Valamit folyton gyalult, gyalulta azt a valamit, aztán felpakolta egy targoncára, a triciklijére, felpattant rá, és ugyanúgy tekerte, mint a versenybiciklit. Hajrá, Hosek, röhögtek rajta, amikor tekert, tényleg röhejes volt a Hosek a biciklijeivel. Kerékgyűjtemény, pumpagyűjtemény. Bicikli-csontvázak a falra felszögelve.
Sosem evett a Hosek. Nem láttam, hogy evett volna. Mikor evett a Hosek? A képesfelén fehér borosta, mindig ugyanaz a hossz. Mindig rajta van a sapkája, olykor leveszi, egy rongydarabbal megtörli a feje tetejét, vörösbarna az arca, a homlokán éles, fehér sáv, ameddig a sapka leért, hófehér csík. A micisapka ilyen: , lapos, fektetett nagy dé betű, antennával.
Néha átjött valamit megjavítani.
Köszöntem.
Köszönt a nagymamámnak. Engem, azt hiszem, hogy nem látott. Nemigen szólt semmit, megcsinálta azt a dolgot, aztán kiment a kapun. A nagyi kérdezte, hogy mennyi, mivel tartozik, de a Hosek csak legyintett, hogy majd. Amikor a nagymama oda akarta neki adni azt a százast, azt mondta, hogy majd a' izékor tessék, naccságos asszony.
Izékor. A' izékor, ezen kicsit lehetett mulatni.
A nagyi vitt át barackot. Mondta, hogy vigyem át én, de nem vittem át.
Egyszer átvittem a biciklimet, mert folyton leesett a lánc, és nem fogott a fék, vagy alig fogott. Lementem a lépcsőn, három lépcsőfok, kopogtam, aztán felszaladtam. Az első kerékben volt egy nyolcas, mert nekimentem valami kőnek. A Hosek kis idő múlva kijött. Tegye le oda, mondta, mutatta is, hogy hova tegyem le. Délután, amikor visszahozta, nem voltam otthon, mert fociztam. Megolajozta, elmúlt valahogy a rozsda a tárcsáról, és abbahagyta a kattogást, mert addig kattogott is, nem tudom, mitől. Csillogott a gép.
A nyolcas megmaradt, de lelapult.
Évekkel később, egy kora tavaszi reggel, földszag volt, friss olvadás szaga, jöttem ki a telekre, a hévmegálló töltésen lefelé, a járdára fel. Jött szemben a Hosek, a járdán, gyalog. A Hosek sose gyalogolt, mindig biciklivel ment mindenhova, valamelyik biciklijével. Sose mentem a járdán, akkor véletlenül a járdán mentem, és ott jött pont a Hosek. Kicsi volt, valahogyan jóval kisebb, vékony, mégis ugyanaz, ősz borosta, vastag szemüveg, ugyanolyan, csak kisebben. Rég nem láttam a Hoseket, most meg itt jön. Jött egy titok.
Most mit csináljak. Mit mondjak neki, nem is tudja, vagy mi, nem is ismerem. Jó napot, Hosek úr, majd ezt mondom, és kész. Jött a járdán, nézett befelé, a kertekbe, egy fadarabbal kerepelt a kerítés deszkáin. Ez nem is vesz észre, úgy kell majd félreállni, hogy ne jöjjön nekem. És akkor már ott is volt a Hosek, odaért, megállt előttem, álltam én is, fogta a karom, épp csak megérintette. Hogy van, fiatalúr, kérdezte, és nézett föl, ferdén felfelé, ahogy a madarak. A szemüvegét a homlokára tolta, a micisapka pereméig. Kijött kicsit a Nap miatt, mi? Jött hallgatózni a kertben. No, hát az ég áldja meg, mondta, és visszabillentette a szemüvegét. Felhúzta a homlokán a bőrt, a szemüveg visszabillent az orrára. Kilátszott a fogínye. Az arca csupa ránc.
Néztem kicsit, ahogy megy. A nadrágján, hátul, az ülepénél, széles rozsdabarna bőrfolt. Mint egy biciklinyereg.
A Hangya földműves takarék-szövetkezet volt a két háború között. Hangya értékesítési, beszerző és fogyasztási szövetkezet.

(1991)