Mészáros Sándor: Gyerekhang és lemondás

– Kukorelly Endre újabb verseiről –
A gyerekversek bosszantóak. Legalábbis engem bosszantottak, ha jól emlékszem, és feltehetően jól, ha a bosszankodás, mint érzés, megmaradt. Már önmagában az a szó is, hogy gyerekvers – rémületes! Nincs is ilyen, a felnőttek találták ki: direkt a gyerekek bosszantására. Egy gyerek soha nem gondol arra, ha verset olvasnak neki, vagy netán már ő maga olvas, hogy ez vagy az a vers éppen gyerekvers lenne, és ezért tetszik neki. Nem, a gyerek, azaz a gyerekek többsége lenézi a gyerekes dolgokat. Vagyis éppen azt nem fogadja el, amitől a jó szándékú felnőttek megkímélnék, hogy ő még a „rendes”, az „igazi” verseket nem értheti, ezért kell neki még gyerekeknek való verseket olvasni. A gyerek: nos, az kicsi, ő pedig nem az – persze, vannak ilyenek is, hogyne lennének, például az öccse vagy a húga, ők aztán tényleg kicsik, meg esetleg a többiek az óvodában. S bármennyire kicsi vagy nagy, azt végképp nem fogadja el, hogy ő még nem érthet meg egy igazi verset. És mikor fogja „igazán” megérteni? Majd ha felnőtt lesz? Bizti? Akkor valóban jobban megérti a verset, amit máris teljesen ért? És hát különben is, a gyerekvers nem igazi vers?! Akkor tehát ki az, aki eldönti, hol a határ, és mi a különbség?

*

Közismert Weöres Sándor önértelmező kijelentése, hogy ő soha nem írt külön gyerekverseket, hanem a már meglévő verseiből válogatott a gyerekek számára. Ráadásul, mindez az 1950-es években történt, amikor Weöres Sándor költészete nem jelenhetett meg a „felnőtt nyilvánosságban”, így ez a tette elsősorban a politikai cenzúra kijátszásának leleményes gesztusaként maradt fönn: elfedve azt a sokkal radikálisabb poétikai újítást és döntést, hogy a válogatás eltörölte a „gyerekvers” és a felnőtt költészet közötti éles határvonalat. Vagyis a gyerekvers fogalma nem a szerzői intenció vagy a jelentésesség felől ragadható meg, hanem a versek hatás-potenciálja jelöli ki a befogadók körét, ami – rendszerint – utólagos felismerések és döntések eredménye. Aligha véletlen, hogy éppen Weöres Sándor: Ha a világ rigó lenne és egyéb könyvei lettek a modern magyar gyerekirodalom alapművei, amelyeken immár nemzedékek nőttek föl. És a hatás rendkívülisége is ebben rejlik: nincs olvasó – akár felnőtt, akár gyerek –, aki biztosan eldönthetné, amikor egy-egy Weöres-verssel találkozik, hogy ez vagy az a mű éppen gyerekvers-e.

*

Ebben az értelemben Kukorelly Endre újabb verseiről sem tudom és nem is akarom eldönteni, hogy gyerekversek-e valójában. Persze, mi az, hogy „valójában”? Inkább úgy kellene kérdezni, hogy egyáltalán versek-e ezek? Talán nem árt föltenni ezt a naiv vagy álnaiv, de mindenképpen radikális kérdést, hiszen e szövegekkel először találkozó gyermek alighanem fölveti ugyanezt. Ugyanis számára nem magától értetődő, hogy mitől vers a vers. „Azért kell nekem még több baba, mert még kevesebb babám van.” Ezt például aligha tartja versnek az, aki a hagyományos költészet-felfogások fogalmi keretein belül gondolja el a verset. Egy gyereket még nem kötnek ezek a normák, ezért könnyebben belemegy abba a játékba, hogy egyetlen sor is lehet akár teljes vers, még akkor is, ha ennek a sornak nincs is tonna-súlyos jelentése, sem ún. költői eszközei, csupán egy köznapi oxymoront aknáz ki a szöveg. Ami által egyszerre fedi föl és leplezi le a gyermeki vágy logikáját. Vagy a vágy mindenkori gyermeki természetét.

*

„Most költőnő legyek vagy táncosnő, vagy uralkodjak?” A költői kérdés felidézi a gyermeki kérdezés ártatlanságát, de nem azonos vele. Sőt, a mondatszintaxis iróniája rést üt rajta, és ezzel megkérdőjelezi a fogalom egyértelműségét.

*

Kukorelly bosszankodó költő. Elsősorban az irodalom túlzott irodalmiassága bosszantja, vagy ahogy ő fogalmaz, „az irodalom nagy potroha”, ami mérhetetlenül ránehezedik a nyelvre, és ez által az irodalmi beszédformákra. „Akkor hát miért untat és fáraszt a tiszta költészetnek nevezett vegyi kivonat, különösen, ha verses formában tálalják? Miért nem vagyok képes elviselni ezt a monoton, szakadatlan fennköltséggel szárnyaló éneket, miért altat el a ritmus és a rím, miért érzem a költők nyelvét minden lehetséges nyelv közül a legérdektelenebbnek, miért oly kevéssé csábító számomra ez a Szépség, és miért nem ismerek hitványabb stílust, nevetségesebb beszédmódot annál, amikor a költők szólanak magukról és a Költészetről?” – írja Witold Gombrowicz a Költők ellen című esszéjében (Pályi András fordítása), és ezek az éles kérdések rávilágítanak Kukorelly költészetének antipoétikus attitűdjére. Mert ha valami kezdettől fogva irritálja A valóság édessége vagy a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. költőjét, akkor a költészetnek ez a fajta túltengése, a szépen megformált beszéd kultusza: fölhalmozás és rutin és önmagasztalás – éppen ezért ront neki Kukorelly költői retorikája mindennek már a nyolcvanas években. Pontosabb volna azt mondani, hogy erről a költői hagyományról mond le, vagy ebből vesz vissza, hiszen már nem hisz a neoavantgárd szubverzív és alapító gesztusaiban, az új kérlelhetetlen hajszolásában, de a költészetellenességét fontosnak tartja. Az új a művészetben persze mindig viszonylagos és kontextus-függő, ezért némileg elsikkadt annak a kezdeményező szerepnek tudatosítása, amit Kukorelly Endre írásmódja töltött be az elmúlt időszak magyar lírájában, és ami a visszavétel, az ismétlés és a lemondás poétikájára épül. Sebők Zoltán hangsúlyozta az ajándékozásról szóló, Németh Gáborral folytatott beszélgetésében, hogy a modern művészet már nem fölhalmozási, hanem lemondási verseny is.

*
„Címtelen mese

Volt egyszer egy kiráj.
Gyíkok szladtak a várban,
hívta az udvarmestert, jojjide!!! De nem jött.
De meghallotta egy kutya és elkapta a gyíkokat.

Vége”

A huszadik század elejének jelentős művészei az ősi, távoli és primitív kultúrákkal egy időben fedezik fel és kezdik el magasztalni a gyermekit, a gyerekrajzokat és -meséket épp úgy, mint az afrikai kultikus szobrokat. Ez a fajta gondolkodás mindmáig sikeresen formálta át művészi értékelésünket, mert ha idemásolok egy Kukorelly gyerekverset, akkor nem kétséges, hogy a Címtelen mesével összehasonlítva, melyik szöveg tetszik jobban:

„A Samu egy erős legény,
szörnyen tekeri a szegény
triciklijét, teker sokat,
rugdossa a kavicsokat,
hadonászik és sipákolt,
bármit szétszed, összerámol,
tud jól rúgni, de nem nagyon,
kicsit rúg, nem fáj, ráhagyom,
nyer memóriajátékot,
tud fázni is, télen fázott,
ha földobják és elkapják,
mint egy kezes-lábas labdát,
elkerekedik irtóra
szája, mint a falióra,
ez megy neki, tetszik neki,
hát még nekem.”

Ugye, ugye. A gyerekírás autentikussága olyan erős és masszív kihívás, ami újra és újra megkísérti a költőket, még ha ebből a játszmából többnyire vesztesen is kerülnek ki. Viszont legalább ennyire izgalmas pedagógia kérdés, hogyan „nevelődnek el” a gyerekek a költészettől, míg rettentően okos és sikeres felnőttek nem lesznek. De ez egy másik mese, kicsit fárasztóbb és unalmasabb, akár egy tornaórát követő nyelvtan óra, ahol a költői hatás stíluseszközeit kell kimutatni, így ebéd előtt.