Lil(l)a legyező

Kortárs irodalom és irodalomoktatás

Miről is kezdtem beszélni? Igen, Shakespeare-ről. (Petőfi Sándor)

Bezárják, sablon közé nyomják, hogy a végén csak adathalmaz maradjon - jó esetben -,
meg Lilla legyezője iránti lelkesedés egy múzeumi tárlaton. (Görözdi Judit)

A hatos villamos peronján egy matrózblúzos, érettségi előtt álló budai úrilány azt mondja, bele a barátnője arcába, hogy tele van a faszom, ez még lemegy, túl leszek rajta, aztán már nem lesz szükségem erre a magyarra. Engem nem lát. Nem létezem a számára, nem nekem mondja. Nem is tudja, mennyire nekem. Társalgási tónus, se hangos, se halk, nincs indulat benne.

Nem mérges, a kelleténél nem hevesebb, inkább fáradtnak tűnik. Elege látszik lenni. Most arról lesz szó, mi folyik manapság irodalomtanítás címén.

Mi a helyzet a kortárs irodalom oktatásával - szerintem. Nem vagyok szakember, egyszerűen csak érdekel, ugyanis érdekelt, ezért hát elfogult, az viszont lehet hogy vagyok. Nem lesz szüksége erre a magyarra egy tizennyolc év körüli, normális, minimum átlagos intelligenciájú, érzelmileg átlagosan kondicionált magyar embernek, érdekes, nem? Épp kiejti az életéből a magyar(irodalma)t.

Vele együtt engem.

Kihagyja, mert kihagyták belőle. Kihagytak belőle.

Szükség, így tudja ez a kis hidrogénezett bomba, de miért tudja így? Miért a kihagyás, mi a jóisten történik a legsúly- és fontosabb tantárggyal? Mi lesz ebből, mitől lett így s a többi, volna még pár retorikus kérdésem. Az oktatás a kulcs.

Túl nagy, ormótlan, miniszter is rendelődik hozzá, szolgaszemélyzet, házmester kapupénzzel. Nyikorogva fordul, nem is fordul, hova forogjon, tuti rozsda, beragad, beletörik. Nem passzol, lötyög, tolvajkljucs, tovább most nem merítjük a metaforát, kulcs és kész, tudomásul veszed vagy nem. Nemigen veszed, noha ez van. Viszont mi az, amit kinyit, és mi lapul az ajtó mögött?

A helyzetet, hogy az (éldeg)élő magyar irodalom nagyjából kimarad a közéleti diskurzusból - ennek megfelelően torzkép, ami mutatóul benne marad -, a kultúrpolitika és a média állítja elő. Azt a helyzetet pedig, hogy a média és a nyomorult párt-vircsaft nem akceptálja a mai irodalmat, az oktatás állítja elő.

Nincs szó arról, hogy zavarnák, a pártpolitikusokat az írók, hogy a bögyükben lennének. A horizontjukban sincsenek. Kizárólag a nézettségi indexre hajtanak, ha az oktatás olvasásfüggő tömeget állítana elő, nyomban akceptálódna. Szinte minden vonatkozásban az aktuálissal találkozol, kivéve az irodalom. Irodalmat tanulva a bölcsészkar befejezéséig megúszhatod napjaid irodalmát. Irodalmat tanulva irodalomtörténetet tanulsz.

Legyen ez írásom legsúlyosabb tétele. Letöri a kedvet, olvasásról-lebeszélő nagyüzem. A művészet iránti érdeklődés az utolsó évtizedektől eltekintve szinte kizárólag a kortársak iránti érdeklődést jelentette, nem a régiség felé irányult, ma a régiség felé irányul. Az iskola úgy tudja, hogy - a jó indián halott indián - rendes költő rég meghalt.

Százötven éve, korántsem ágyban, p-nák közt, és bronzba öntve mutat a kettes villamos megállója felé. Kultikus attitűd, ebben jók vagyunk, van túlzott tisztelet, nincs csöppnyi élvezet. A régiek (a) nagyok, a nagyok régiek. XIX. századi poétikákon szocializálódunk, ezt érzed igazinak, reálisaknak, ezt érted. Az utóbbi 60 év eltörpül, ezt még a szakma is így véli magáról, egy a XX. század legszebb 10 verse után érdeklődő antológiában a szavazatok zöme a század első felére esik, élő költő verse a 24. helyet bírta elcsípni. A múlt század közepéig tart a (hanyatló) fémkorszak: Arany, Ezüstkor, Vas.

És most nem is a pró és kontra vadul wassalbertezőkről beszélek. Hanem arról az öntudatosan fogyasztó orvosról vagy jogászról, aki fagyoskodik a sorban Monet és barátai miatt, a Vígszínházba jár, mert ott mekkora színészegyéniségek játsszák a bevált (fél)klasszikusokat, dél-amerikai írókat olvas, ha Borgest nem is, dedikáltat Coelhóval, bár tudja, hogy García Márquez jobb, aki, míg adták, karácsonykor végigülte a Kilencediket Karajannal, ismeri a tévéből Esterházyt, olvasta az Apák könyvét meg a Jadviga párnáját, régebben Moldovát, még régebben Berkesit, de letagadja, képben van Faludyt és Varró Danit illetően, megnézte a Sorstalanságot, mindannak ellenére szereti Szabó Istvánt, járt már Pécsett a Csontváry-múzeumban, de azért a Szász Endre, az tudott rajzolni, és, noha "leragadt" a klasszikusoknál, biztos, ami biztos, megvásárolja a kortárs szerzők antológiáit. Opera, akkor Verdi, szimfónia Csajkovszkij, szonáta Liszt, Chopin bármikor, Mozarttól A varázsfuvola, látta a Hattyúk tavát, tudja, hogy Bartók nagy, Párizsban már a harmadik nap befizet a Louvre-ba, és kivárja a sort a Vatikán előtt. Ekképp vannak, így okultak.

A szüleik is. Nagyszüleik is.

Jókait kortársai olvasták. Beragadt, dallamtapadás, ma is őt olvassák. Már aki el bírja olvasni bealvás nélkül. De nem ezzel kezdődik a dolog.

Ott kezdődik, hogy óvó nénik Gazdag Erzsit bifláztatnak, édi Walt Disney-díszletek közt, addig hibátlan ízlésű 4-6 évesekkel. A kód ekkor íródik be végleg, költemény egyenlő csengés-bongás, gagy- és gügyögés, egyfajta szép(elgő), ártatlan, édesnemes bárgyúság. Gazdag Erzsébet (1912-1987) kortárs költő.

Weöres verset írt hozzá, Kodály 3 darabját megzenésítette.

Az ízlés ijesztően korán rögzül, versek a későbbiekben a Gazdag-típusú poétikából olvasódnak, Weörest Gazdagon át olvas, aki olvas. És mindenki olvas, muszáj. Petőfi, József Attila Gazdagból. Egész Radnótiig, aki az utolsó kimerítően tárgyalt tananyag. Érettségi. Kimerültség. Aztán már nem lesz szükség rá.

Mert az irodalom tananyag. Kötelező. Ez presztízst biztosít, az iskola presztízsgyár, az irodalomnak magyar nyelvterületen komoly a tekintélye. Hogy aránytalanul nagy, ne osszuk ezt a véleményt. Nem lehet elég nagy. Helyes, hogy a válogatás esztétika-szempontú, az anyag a magaskultúrából kerül ki, "csupán" az a kérdés, mi sorolódik ide.

Hogy puszta tantárgyként kezelődik, az nem helyes. Megérted vagy nem, elemezd, mit akart mondani a költő, eszmevilág, művek sztorija, társadalmi háttér, életrajz. "Már születésnapja is legendásítható: az anyakönyv 1925. július 17-ét jegyezte föl, az anyai emlékezet viszont 14-ét. Aratás idején elképzelhető az ilyenfajta pontatlanság még e században is. Maga a költő a korábbi dátumhoz vonzódott: "ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem"", tartja fontosnak megjegyezni egy tankönyv Nagy Lászlóról. Mintha parodizálna 20 és fél oldalon. Szerzők szerint az ezredfordulón Nagy az utolsó említésre méltó író. Ottlik 7 és fél, Weöres 14, Pilinszky 13 oldalt kap. A műalkotás mint tananyag, kultúraközvetítő eszköz, ideológia-, etika-, politika-, világszemlélet-transzfer, ebből a kétszáz esztendős paradigmából nem látszik lenni kilépés. A nyelv eszköz-volta épp az irodalomoktatás folyamán válik evidenssé. Föl se merül, értelmezhetetlen a normális befogadó számára, hogy a nyelv magát írja. A történelemről, a társadalomról referáló irodalomra irányuló oktatás az állítólag egyértelmű nemzeti kánont gondozza, és a referenciális olvasatot forszírozza. Eleve a nyelv (az) eszköz, az alkotás arra szolgál, hogy a (hazafias, szociális, erkölcsi, jobbító, andalító) mondanivalót mintegy "dalban elbeszélve", ún. irodalmi, szép-tiszta, emelkedetten fogalmazott nyelven hordozza. Az irodalom szolgálat. Így tanultad.

Ancilla, köz- és magánügyek szolgálólánya, az író politikus, tanító és prédikátor, "fölvállal", kiáll, képvisel.

Utat szab, mint vezér, iskolásan kiokít, hirdeti az igét, mint a pap. Ezt a nagy emberek megmondják a tutit a serdületlen ifjúságnak-funkciót csavarja föl aztán a történelem-szempontúság. Nem irodalmat, hanem -történetet tanulsz, a metódus szinte csak ebben tér el más tantárgytól, melyek kapcsán föl se merül, hogy ne a kurrens legyen az alap. A fizika, matematika, a történettudomány története éppoly érdekes, azokkal mégis csínján bánnak. A művészetek az iskola szerint alapvetően régi dolgok.

Témája, formái, médiuma, nyelve(zete), figurái, "problematikája". Régi, híres bácsik, biztos, bevett, patinás szobor és utcanév. Szabolcska Mihály az egyik legszebb budai árnyas utca - ez nem rossz, se jó, csak jellemző. Fogd föl és ájulj el rajta, lám-lám régiek, tehát nagyok. Bezzeg manapság! Tanulj (hanyatlás)történetet, nem baj, ha behalsz tőle. Homérosz (helyett Devecseri) hexameterei, tizenöt évesek számára brutális. Kripta.

A kalandregény Odüsszeia ekképp tálalva kész halál. Serdülőket Antigoné kétségei élből lebeszélik és elijesztik (akár egy életre az olvasástól). Nem, mert nem értik, hanem mivel nem értik, mi közük hozzá. Mi benne az állat.

Túl azon, hogy osztályzat, meg tanujjá', fiacskám! Temessék már el a csókát, és húzzunk innét. Bevágja, de kísérletet sem tesz arra, hogy megértve megszerezze magának. És élvezze! Neadjisten katarzis!

Mert még kicsi hozzá: csakhogy felnőttként sem fogja megpróbálni, hogy megértse(n bármit). Irodalmi tapasztalatunk - miket olvastak nekünk, mit olvastunk magunktól -, és az oktatás kínált-kényszerített horizontja egyszerűen nem találkozik. Az olvasás (öröme) és a szakóra (lidérce) külön kerül, véletlenül, szerencsés esetben születhet meg a felismerés, hogy a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban is működtethetők a nem kötelezőkön bejáratott olvasási stratégiák.

Az ezernyolcszázas évek közepét megelőző korszak szövegeinél semmiképp. A középiskolák első-második évfolyama eleve kiesik, az összecsúszás Jókainál várható. Ebben az életszakaszban rögzül a csak erőfeszítéssel fölülírható tapasztalat, hogy ez a kor az igazi. Ilyen a regény. Regényes, van füle-farka, összejönnek és/vagy meghalnak a szerelmesek, miközben elkergetik a törököt Eger alól. Maiak közül kizárólag a XIX. századi típusú poétikák szerint szervezettek olvashatók, minden más avantgárd zagyvaság. A hasonló tapasztalattal bíró, maiakhoz nem értő, nem érdeklődő, agyonterhelt tanár talál alkalmat rá, hogy kortársakig ne jusson el. Az utolsó 40-60 év kiesik.

Egyben. Maiak maximum említtetnek, soha ekkora hasadás nem volt az irodalom oktatása és jelen ideje között. Mintha az érettségiző Ady Petőfiről sem hallhatott volna zengeni.

Nem ezért nem jutnak diákok igazából kortársaikhoz.

Súlyosan belejátszik, ám korántsem a fő ok. Ha eljutnának is, késő és kevés, ha megszállott tanárok a középiskola utolsó évében kizárólag kortársakkal foglalkoznának is, kevés. Ha a művészettörténet folyvást aktuális művészeti történésekre utalna, az kevés. A kitekintő módszer kevés. A kevés semmi.

Amennyiben a rendszer csak javítgatja magát, de nem hagy föl a történeti elvvel, nem mond le a mérhető adatokról a mérhetetlen élmény javára, nem látja be, hogy az élmény generálja a kíváncsiságot, nem élvezhető kortárs szövegeken keresztül vezet az irodalomhoz, a fogyasztók száma piaci szempontból percek múlva a mérhető alacsonyról mérhetetlenül alacsonyra áll be. Az irodalomoktatás épp legfőbb feladatát, az olvasásra való rászoktatást nem végzi el.

Ellenkezőleg, folyik a lebeszélés, elijesztés. Élvezetközpont kontra pártközpont. A kérdés persze az, valaki mihez képest olvas kicsoda, mit, mikor és mennyit, hogy miért (nem) olvas, de a trendet csak az oktatás kortárs irodalomra való alapozása fordíthatja meg.

Olvastatót és olvasót egyaránt lenyűgöző, a lehető legkevesebb áttétellel hozzájuk beszélő mai szövegek lehetnek a legalkalmasabbak rá, hogy nyelvezetükkel, tartalmukkal az olvasás világába belépőt magához láncolják. Ez a fordulat a művészetet, mint történeti képződmény, nem szünteti meg.

Ellenkezőleg. A művészetek története nagyon érdekes. Köztudott.

Tudjuk. Tizenhárom éves emósok nem.

Nem kiiktatni, ellenkezőleg, föl kéne húzni ama mélységes mély kútból. Az újat nem a hagyománnyá lett művek hordozzák: rajtuk csüng a hagyomány. Ha nincs mi összekösse a mindennapival, ami napvilágra húzza, árnyékban marad. Ha elvágod a zsinórt, eltűnik a süllyesztőben. Az újtól függ a megelőző, az újabb hordozza, mi több, képviseli.

Jóval hatékonyabban, mint ahogy az tenné magában. Ha tehetné magában.

Beszél róla, beszélteti, a jelen emlékezik, prezentál. Visszafelé, kortárs műveken átolvasva, innen ért(elmez)ve látszik bármi a tradícióból. A régi az újhoz képest az, ami, nélküle legjobb esetben is tiszteletre méltó, nem igazán érthető, magányos leporolandókat szemlélgetsz. Új Mű annyiban új és mű, amennyiben saját elődje is: tartalmazza azt. Nem is képes nem tartalmazni, hagyományellenes koncepciók a legkiszolgáltatottabbak attól, amitől szabadulnának. Ahelyett, hogy a gyümölcsöt élvezve bukkannál a magra, egyfajta biologicista logika alapján (földből nő a fa) az emészthetetlen gyökeret nyomják le a torkodon. És az szenvedés.

Megy, de szenvedsz.

Tehát nem örülsz. Tehát nem megy. Mint alapozás a futballban, az örömöt iktatja ki a játékból: még nem szeretsz focizni, és már alapozol. A kronologikus tárgyalás nem puszta tárgya(landó)t állít elő, hanem utód nélkülivé teszi a művet. Az új nem folyománya az előzőnek, a múltból errefelé olvasva a váltások nem maguktól értetődők, a paradigmaváltás csupán visszafelé olvasva kezd magától beszélni. Új komputerszériák játszva olvasnak régebbi konstrukciók által tárolt szövegeket, fordítva érthetetlen krikszkraksz. Megfejtendő. Munka.

Költőileg lakozik az ember. Költőként adja magát a nyelven keresztül, ha őszintén akar bármit: bármi őszintét akar. Az eleve nem egyszerűen nyelvhasználó, sebesen, üdítően kommunikáló, kreatív nyelvelő gyerek épp tanulóként ütközik a nyelvezetében, problematikájában, tematikájában merőben avíttal. Idegennel.

A hatalommal. Áll a katedrán Bősz Oroszlán és/vagy Riadt Nyuszi. Bősz Nyuszi, Riadt Oroszlán, mindenképp vadállat, és azt ismételgeti, hogy valter fonder fógel veide. Porfelhő. Abszolút etalon, ünnepélyes, szobormerev. Komor, humortalan, ősrégi, érdektelen, hosszas-nehézkes, kihámozandó mondanivalójú, megértendő, tehát frusztráló, olyasmi hudenehéz-hudeunom, megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, ja, há' ijen a zirodalom, nemtuttam, mi ebbe a zsír, akkó bealszok a cucctól valamivel, amiből kösz, de soha többet nem kér. Nem ráállítják, leállítják róla.

Mielőtt ráállt volna. Ahelyett, hogy rákattantanák. A programcsomag tartalmazza bennünk a függőségre való hajlamot, az alkoholhoz stb. hasonló rászorultság kialakítható az olvasással kapcsolatban is. Ne bírd ki, ha nincs nálad könyv. A zsigeri idegrendszert célzó, heves érzéki és intellektuális élményt okozó csodálatos művek mint rigid tantárgy, ez félrevisz.

Kivezet az életből.

Képtelenség az összeszorított szájjal, rebegve vagy dörögve előadott, a nélkülözhetetlenséget nyomató attitűd, mert a kiscsávók fütyülnek rá. A diszciplínából áradó hidegség lehűti a lelkesedést, elfordítja a tekintetet. Hacsak nincs úgynevezett szülői ráhatás vagy szuper tanár. Magától be nem kábul. Ha nincs mákja az illetőnek. Az iskola a nem autentikus felé kormányoz, a művészetekkel való foglalatosság lehetne az ellenpont.

Álljon itt végül, hanyatlástörténet-kedvelők számára, az a jelenet, hogy Arany János és Jókai Mór fölszállnak a 6-os villamosra. És ott milyen képet vágnak, kihallgatván két tizenhárom éves diáklányt, ahogy nyomatják sebesen a maguk reflektálatlan, őszinte, kreatív, vadul invenciózus, vidámkeserű, abszolút referenciális és funkcionális, díszítményeket pusztán a funkció, egyenest a mondanivaló mihamarabbi célba juttatása miatt használó szövegét. Vajon Arany és Jókai, konszenzus szerint a legbőségesebb szókincset mozgató nyelvzsenik a baszdmegeken kívül mit értenének az egészből?

Megfejtés: semmit. Mindenképp jóval, de jóval kevesebbet, mint a kiscsajok Az aranyemberből vagy a Toldi szerelméből. Melyeken, ha épp nem alszanak el, biztos elpityerednek.

küldje tovább nyomtatás a szerző egyéb írásai