Kulcsár Szabó Ernő: A nyelv mint alkotótársNyelviség és esztétikai tapasztalat újabb irodalmunkban (részletek)

Az eredeti szövegalkotás elvének ilyen viszonylagosítása a szerzői identitás megszüntetéséhez vezet. Az Ottlik-, Bulgakov-, Musil és saját idézetekből montírozott szöveg poétikailag a szövegek visszhangjának színterévé redukálja a szerző helyét, szerepét pedig a szövegválogatásra korlátozza. A nyelvnek való megfelelés konzisztens igénye viszont olyan együtt-alkotásra kényszeríti a nyelvet, ahol az nem a szövegközi poliglottia sokszólamú, regiszterkeverő beszédét szólaltatja meg, hanem a megértés közösségére irányul. Nyelv és alkotó interakciója ilyenkor — Kosztolányi szellemében — az esztétikai jelentésképzésnek inkább azokat a formáit részesíti előnyben, amikor a különböző nyelvi világok párbeszéde egyfajta interszubjektív „értelem” közösségteremtő lehetőségeire irányul:
A párbeszéd, kedvesem, csakis úgy lehetséges, ha a felek kilépnek az animitásból, és olyan ütőképes talajt hoznak létre amely, lévén a személyes horizontján, nem túl és nem innen, nem az absztraktban és nem a személytelenben, az egymásban kimondhatót valóságossá lenni engedi… (…) …azt hiszem, hogy a nyelv által előhívott valóság, minthogy személytől ível a másikig, személyes szól személyeshez (édes perszóna!), valami közösre kell célozzon, azaz elvileg van esély a megértésre. (Kis Magyar Pornográfia)
Annak posztmodern tapasztalanak a konzekvenciáit, h valamely beszéd “igazsága” mindig c meghatározott diszkurzus-szabályok szerint érvényesítheti önmagát, az új szenzibilitás irodalma lényegében nem radikalizálta, hanem következetesen saját beszédhelyzetére próbálta vonatkoztatni. Azaz, olyan nyelvi valósággá változtatni, amelynek esélye lehet a diszkurzusok közti konfliktusok elkerülésére. Ez az új irodalom abból indul ki, hogy — mivel minden diszkurzusformának csupán konstruált a valósága — a beszéd igazságának nem kell szükségszerűen egy (fiktív státuszúnál nem „reálisabb”) világegészre referálnia. Attól még bármely beszéd igaz lehet, hogy nem „reális”, netán mert imaginatív, vagy mert nem tart igényt a hatalmi legitimációra. Ezért az interszubjektív méltánylásnak csupán olyan analóg formáira apellál, amelyek e külön világokat nem fenyegetik mindjárt „az” igazságban való összekapcsolódás elvi kényszerével. A megengedhető interrelációk jellegét csupán a hermeneutikai kódok sokfélesége „képezi le”, de mindig úgy, hogy közben szakadatlanul fenntartja a differáló önazonosság lehetőségét. Ennek poétikai játékterét az biztosítja, hogy az irodalmi műfajok itt nem válhatnak kivételes alkalmaivá a beszédnek. Önmagukat a szövegszerűségben viszonylagosítva képtelenek, s nem is akarnak eleget tenni az irodalmi közlésmódok nyelvében eleve preformált elvárásoknak. Interpretáns szerepük alkalmasint alig korlátozódik többre, mint a beszéd alkalmának — nem is mindig megbízható — deixisére, mint például Kukorelly Endre Nem lehet, mivel lehetetlen — Budapestről x. Szövegének alábbi részletében is:
Buszon utaznak a gyerekek, és Mercédeszen a felnőttek. Ezzel nem a kapitalizmust akarom kritizálni.
Egyszer majd ülj le a híd tövében, a rakparton, a vízhez. Nyugodtan ülj le itt, legalul. Üljél nyugodtan, ülj, és szürcsöld a zacskós kakaót. Onnan, föntről, mindenhonnan, egyszer úgyis mindenki lejön ide. Le, és azután rásimul a földre, a kőre, a lépcsőre. A víz illata. Vas, víz.
No, és milyen volt fönn? Hát igen. Hát semmilyen. Hát hideg volt és szél. Meleg. Csatakos. Ahogy az látszik a televízióban.
Most innen nézegetek. Innen nem megyek sehova. Innen nem vagyok itt.
(Hamburg, Budapest, 1988. április-június)
Ez az alulretorizált beszéd poétikailag c egy profán nyelv együttműködésével és csak annak vezérlő horizontjában engedi meg a „szakrális” regiszter beépülését a szövegvilágba. Úgy tehát, hogy az ne őrizhesse meg saját származási helyének konvencióit, azaz esztétista jelentéstani identitását. Az irodalom „művészi” regiszterének nyelvét láthatóan tehát nem kirekeszti ez a beszédmód, csipán fenntartja a tőle való függetlenségét. Így gátolva meg amazt abban, hogy „művészi” topikájának feszültségteremtő erejével érvényt szerezzen klasszikus-modern autoritásának.
(…) Garaczi írásmódja úgy törekszik a szakrális és profán nyelv közti oppozíció megszüntetésére, hogy a Kukorellyéval ellentétes pólusra helyezkedik. Vagyis nem a köznapi nyelv stílusát retorizálja, hanem — a deviancia elvét mintegy az imitatív újrafeldolgozásban semlegesítve — az irodalmi „stílusértékek” közlésértékké válásának semmisíti meg az alapjait.