Kukorelly Endre: Út

Ülök a pályaudvaron, ez durva lesz. Idefelé még elment, kibírtam valahogy, aludtam a kusetben, de most, haza, már az állomáson csak az van bennem, hogy durva lesz. Nagyjából fél óra még, jön a szerelvény, aztán tizenhat óra vonatozás. Majdnem tizenhat. Minden csak nagyjából van. Olvassak? Olvasok, nézek ki az ablakon. Négyen vagyunk, nem lehet majd aludni, harminchat fok, ragad az ülés, mindenhez hozzáragadsz. Minden a világon hozzád ragad. Jön a román kalauz, kezd magyarázni valamit, nem értem, nézek rá, akkor hangosabban magyaráz, pénz kell neki. Integet, hadonászik. Nincs kuset, ezt többször is elmondja, mert többször megkérdezem. Nem tudom, miért kérdezősködök, úgy látszik, nem hiszem el neki. Eleve semmit. Nem létezik, hogy ha mutatok neki egy ötezrest, akkor sincs. Mutatok neki egy ötezrest, kétségbeesett pofával néz rám, nincs, és kész, széttárja a karját, jól van. Hogy én adjam oda neki a jegyemet, majd visszahozza. Odaadom a jegyet, úgyse fogja visszahozni. Pár perc múlva visszahozza. De miért vitte el? Csíkszeredában megáll a vonat, látok a nagy nyüzsgésben egy hófehér szakállú, nagyon öreg embert gáborcigány kalapban, az állomás kijárata melletti padon ül. Egy öreg cigány, meg a fia. Aki most iszonyú nehezen talpra ráncigálta az apját, és elindulnak egyenest a mi vagonunk felé. A fiatal, vékony cigány fürgén mozog, valósággal húzza maga után az öreget, mint egy fabábot. Valahogy föltuszkolja a lépcsőn, megfordul és elsiet. Komikusan gyorsan megy. Nem néz vissza. Indul a vonat, ez mindjárt bejön. Az öreg cigány, és leül, ide fog ülni, mellém, hova máshová, az első kupé a mienk, ide fog beülni, miért menne tovább? Nem is tud menni, ahogy láttam. Alig tud menni. Alig van hely. Nincs hely. Van és nincs, elvileg nyolc ülőhely van, gyakorlatilag is nyolc ülőhely van, és csak négyen vagyunk. Fölállok, kilépek a peronra. Az öreg a vécében ül, nyitva az ajtó. Oda ült be. Az ülőkén gubbaszt. Ez megnyugtat. Nagyon megnyugtató. Kurvára nyugtalanító. Aztán, úgy tíz perc múlva megjelenik a kupé ajtajában, és románul kezd mondani valamit. Azonnal átvált magyarra. Én nagyon öreg ember vagyok, fáj a lábam, nem tudok állni, leülhetek-e, mondja tökéletes magyarsággal. Mint valami szépkiejtési versenyen. Mint egy pedáns gimnáziumi magyartanár az első órán. Pálcikavékony öreg cigány, széles karimájú kalapban, szövetzakóban. Tulajdonképpen elegáns, akármilyen hülyén hangzik is így. Itt ez a szó. Vagy bármiféle szó. Elegáns, és kész, és leül mellém, na ez most tényleg durva lesz, mert jól van, elegáns, de alig van hely, és biztos szaga van, nincs mese. Pont énmellém, még oldalt se tudok majd dőlni, az oldalamra, bárhová, mert ez itt fog nekem szuszogni, meg mit tudom én, hogy még mit fog. Szaglani. Lenni. Csak azért, baszd meg, mert ebbe a peron melletti kibaszott kupéba szól a helyjegyem, az isten faszát, és nem eggyel odébb! Százzal odébb! Nem mondom, csak gondolom. Ezeket a szavakat, Isten, fasz, így együtt és külön, szép lassan, nem kimondom, hanem kigondolom. Senki se szól amúgy egy szót se, nem néznek rá. Egymásra se nézünk. Senki, sehova, senkinek. Az egyik csávó banánt eszik, a szeméttartóba dobja a héját. Kár, hogy kidobta, megettem volna, mondja az öreg, nagyon halkan. Nagyon hangos a vonat, igazából itt üvöltözni kellene. Üvölteni kéne. Mit ettél volna meg, te nyomorult, a héját? A majmok se eszik meg a héját, baszd meg! Adok neki egy zsömlét, sajtot, meg a maradék fél üveg kefirt. Jó, mondja a kefirre. Aludttej, mondja. Egy fogam sincs, ez nem panaszosan hangzik, még egy rövid nevetés-félét is produkál hozzá. Nyámmog, valahogy megeszi. Szétkeni, fölpasszírozza a nyelvével a szájpadlására, lassan megy. Nincs paradicsom? Nincs. Paradicsom! Ha mond valamit, enyhén felém fordítja a fejét. És vissza. Én is felé fordítom a fejem. És gyorsan vissza. Látom, hogy nem lát, vagy nem sokat, merő fehér hályog a szeme. A morzsát akkurátusan összesöprögeti az ölében, felcsipegeti. Nem lát semmit és látja a morzsát? Nem piszkos, nem érzek szagot. Óvatosan szaglászok, aztán már nem annyira óvatosan, semmi. Hogy ő most kimenne rágyújtani, jelenti be. Menjél. Mit érdekel. Viszont nem tud egyedül fölállni. Olyan a fölső karja, mint egy hurkapálca. Megfogom a karjánál a zakója ujját, és nincs benne semmi. Hogy is mondjam, az ember. Csak valami csont. Szorítom össze, és semmi, aztán egy csontdarab. Valahonnan előszed az öreg egy összecsukható széket, lezöttyen, halkan nyög, elegánsan tartja a cigarettát. De honnan a jóistenből varázsolta elő azt az összecsukható széket? Honnan vette elő? Komótosan végigszívja a cigarettáját, most kicsit addig így kinyújtom a lábam, igen, és jó volna elaludni, legalább öt percig. És kicsit addig jó volna, ha eltűnne innen a francba. Csöppet sem vagyok álmos. Hallom a hangját, most visszajönne, jól van, de mi lesz a fölállással? Mi lenne, ha mélyen aludnék? Úgy csinálnék, mint aki alszik, és aludnék is. A lába alatt tócsa. Kisebbfajta tócsa van a cipője körül, ez bevizelt! Odahugyozott a folyosóra. Folyik a lábából a víz, mondja, pedig nem is kérdeztem. Látja? Lát rajtam valamit? Ezért van itt, mondja, utazik Marosvásárhelyre a kórházba a folyás miatt. Emiatt a folyás miatt, mutat a lábára. Mintha maga alá vizelt volna, de nem vizelt maga alá, tényleg a lábából jön. Be van bugyolálva a lába nejlonzacskókkal, abból szivárog kifelé. Ez sok. Ez így már nagyon, de nagyon sok. Neki huszonhat unokája van, közli. Alig lát, csak foltokat, vakon született. Három fia van, és négy lánya. Mi cigányul beszélünk otthon, mondja, olyan tiszta magyarsággal, semmi erdélyies éneklés meg sözés, semmi mórikálás. Azért mondja, mert kérdezem tőle. Tényleg kérdeztem! Ez melyik állomás, kérdez vissza, gondterhelt, mégis valahogy nyugodt basszushangon, kinézek, Decs, mondom. Decs? Az. Hogy ő Vásárhelyre utazna, ismétli, de olyan hangon, úgy rezeg és zeng, hogy a szomszéd kupéból is átnéznek. És át is szólnak, egy nagydarab férfi meg a hozzá tartozó nő, szinte egyszerre, hogy hát, bácsi, ez a vonat nem megy Vásárhely felé. Hanem. Hanem Kolozsvárnak. Honnan jön ki ebből a csontváz öregből ez a mély hang. Honnan jön ki belőle a víz. Honnan szivárog elő a lábából a víz? Ott áll a folyosón, csorog belőle valami leves, nagyon öreg, nagyon kicsike, most már van kétségtelenül némi szag is, a román kalauz üvöltözik vele, azt hiszem, közben elaludtam, áll a vonat. Kinézek. Ez Kolozsvár. Leszáll. Leszállítják. A kalauz mintha taszigálná is, tolja maga előtt a táskájával, igyekszik nem hozzáérni. Tolja lefelé. A csomagja füle leszakadt, bajos lesz így, mondja neki egy asszonyság. Leszakadt a csomagja fogantyúja, így bajos lesz, hallom, bajos, bajos. Bajos. Teljesen besötétedett, a vonat nagy zöttyenéssel indul. A tócsa eltűnt. Fölszáradt, feltörölték. Nem volt tócsa. Egy kifejezetten öreg diófa van a kertemben, ki lesz vágva. Mellette nő vadon egy ifjonc.