KUKORELLY ENDRE: SportEGÉSZ, RÉSZLETEK, RÉSZ, RÉSZLETEZÉS

Hosszútávfutó nők. Kenyaiak. Egyik kenyai török lett, mert túl nagy Kenyában a konkurencia. Fut egy csomó női csontkollekció, kell nézni, mert olimpia van. Egy magyar is, Papp Krisztina, az elődöntőben bőven leszakadva a tizenhetedik. A selejtezőben lett 17., de akkor miért indítják/juk? Nem tehet róla persze, és végül is, közelről nézi az olimpiát, már megérte neki/ünk, legalább élvez belőle valamit szegény, remélem. Ki tehet erről: erről az egészről, úgy, ahogy van: úgy értem, hogy k, mi mozgatja, milyen érdekek satöbbi? Nyer az egyik kenyai, mutatják közelről, halálfej.

Nézed a televíziód, magadat nézed, odaképzeled magad, saját magadra bámulsz. Akkor tehát ott, ő, az te lennél? Iszonyú ronda. Olyan izé, reménytelen, félreértés. De képes vagy-e még így nézni, hirtelen így, ilyen meglepetten, vagy hozzászoktál ehhez az egészhez, ami mindig ugyanúgy megy? „Az ember a nem változatos csúfságot nem képes elviselni: ha csak egyetlen pillanatra nem egyébként elfelejti vagy tagadja minden esetben.” Hosszú pillanat. „Aki olyannak akarja látni önmagát, amilyen, annak meg kell tanulnia, hogyan lepje meg önmagát fáklyával a kézben. Mert a szellemi dolgokkal hasonló a helyzet, mint a testiekkel: aki rendszeresen látja magát a tükörben, megfeledkezik csúfságáról.” (Nietzsche)

Bemondja a sporthírek, hogy Czink Melinda ennyi és ennyire kikapott ettől és ettől az iksz dollár összdíjazású tenisztornán. Még csak az se mondható, hogy kit érdekel, mert aki teniszezik, lehet, hogy odafigyel ilyen kikapós hírekre is. A tenisz (is) pénzügy, fiatalemberek járnak körbe-körbe a világon, és addig keresnek pénzt, amíg találnak, korrekt. Következő hír a Gödöllő női röplabdacsapata, csupa gyönyörű popsi és a popsikhoz tartozó női pöpisek. Kutya nem nézi a lányröpit, valószínűleg a világ összes női röplabdása összesen nem keres annyit, mint egy élteniszes. Ez jó vagy rossz, ki-ki döntse el, hülyeség vagy nem stb.

Viszont van női súlyemelés is. Kínai versenyző emel, pont olyan széles a nyaka, mint a feje. Mint valami rajzfilmfigura, Istenem, ezt ki a vér találta ki? Kicsoda találta fel és kik okézták le, hogy aszondja, oké, létezik ffi súlyemelés, akkor létezzen nőji súlyemelés, ugye, mer’ mija fasz a külön’ség meg a díszkrimináció? Hihetetlen mi megy cinizmusban a nagyvilágon, és persze, hogy megy a cinizmus, viszont mit kezdesz azzal, hogy ennyire be van bugyolálva és le van hülyítve eszmével? Olimpiai Eszme és Női Súlyemelés jegyesek, minden külön értesítés helyett.

Kézilabdázó lányok extázisban, nem rossz látvány. Az innen szép veszteni projektet gyakorolják. Én híve vagyok a sportnak. A női versenysport a legfinomabban fogalmazva komoly félreértés. Ebből a félreértésből milliók – és milyen jól – megélnek, nem csak nők, ebben a vonatkozásban koránt sincs félreértés, éljenek is meg, semmi vész. Nem akarok tulajdonképp semmit, csak úgy mondom, győzzetek (már végre), kézisek, hajrá Egérke, (és) így tovább. Nem beszélve arról, hogy 200 női mell!

Ha nők verekszenek, az ————— „A néhány évszázados nevelés eredményeképpen a nőkből mindent lehet csinálni, még férfit is, persze nem nemi értelemben dehogynem, de minden értelemben. E befolyás hatására a nők magukra öltik az öszszes férfias erényt, de a férfiak jellemző gyengéit és hibáit szintén átveszik, mégpedig jó sokat, amennyit csak tudnak.” Kivetkőzik magából, ez teccik neked? Teccik. Szüzmárja, kézis csajok, hogy, baszd meg, kivetkőznek, nem?, magukból, apám, nem hiszed el! Állat. Ki van hozva belőlük a’ izé, állat, kész vagyok, tisztára férfiak, baszd meg. Néhány napja láttam két nőt verekedni a Rózsa utcában, az nagyon ————— „a harag tölti majd be a tulajdonképpeni férfias affektus szerepét.”

Sőt nem csak híve vagyok a sportnak, hanem szurkoló, szívdobogást kapok izgalmamban, sőt bárkit leverek pingpongban, és szombatonként focizok, és drukkolnék a Fradinak, ha hagyná, és szervezem az író-futballcsapatot, és várnám a szponzorokat, mert ha van olyan, hogy profi, akkor legyen olyan. Van olyan, hogy női súlyemelés?

Van olyan, hogy női torna. Úrfi koromban csinos, huszonegykét-öt-hat éves nők tornásztak, hajladozván szép kecsesen, fél lábon billegtek, ugrottak egy szaltót, volt cicijük és derekuk. Hosszas comb, kerek popsi stb., aztán kezdett változni a dolog, a Comaneci még elég bomba teenager volt, most pici, egybetestű cirkuszi akrobaták pattognak a szőnyegen. Kifejezetten pattognak hármas-szaltó sorozat közben, ugyanis pattogás nélkül nem menne a hármas-szaltó sorozat. Ijesztő. Rémisztő. Nem értek hozzá. Állítólag a nagyobb terhelhetőség kedvéért visszatartják ezeknél a csöppségeknél a menstruációt, és ha nem paríroznak, egyszerűen megverik őket az öltözőben. Amerikai kislány törött lábbal ugrik, ennek hány éve is?, 4 vagy 8?, látom magam előtt. Az edzője viszi le ölben, általános diadal, merthogy bajnok lett a kis nyomorult. Láttam aztán egy beszélgetést is ezzel a jóemberrel, az edzővel, erdélyi magyar amúgy, a mi dicsőségünk is, plusz hősiesség, helytállás, csupa magasztos dolog, pillanatnyi kétely nem merült fel. A lányoknak húsz éves korukra nincs már ép ízületük, a sok visszatartástól, a hihetetlen fizikai igénybevételtől alacsonyak maradnak. Emlékszem, ahogy Ónodi Henrietta és Egerszegi Krisztina olimpiai bajnokok állnak egymás mellett, két helyes pofi, és Ónodi az Egerszegi derekáig ér. Mindehhez amúgy, már mondtam, nem értek. Nem foglalkoztam vele, nulla szakirodalom, meg tudok csinálni egy kézállást, és nem akarok okoskodni, csak nézem, mert adják a tévébe’, lelkes szakkommentálással.

Noha el lett határozva, hogy lehetőleg nem nézem, és semmiképp sem hallgatok oda. Ahogy rebegő hangú tévésdoyen sportriporter giccsmester egérkézik. Meg ahogy, némiképp elhízva, pártrendezvényen emelvénydísz az egér.

Sétálunk a Pozsonyi úton egy lánnyal, azt hiszem, megin’ aranyat nyertünk, mert kihallatszik az autókból a himnusz. Diszkosz. Vagy kalapács? Na!, mondom, és nem mondom, hogy nem örülök, mert, mi tagadás, örülök: de minek is örülök? Aztán meg a csávók pisilésproblémái, mert hogy az érintetteken kívül kutyát nem izgatnak egy nem-látványsport eredmény(telenség)ei, viszont a doppingbotrány, az mindenki kajánságát izgatja. Kedves, középkorú nő, pontosan utánanézhetnék, hogy milyen lövőszámban, hibátlanul teljesített. Mutatják a tévében. Senki nem nézi. Semmit sem látni. Egy ember lő kettőt, de mire? Eltalálta? Korongokat lök az égbolt felé egy gép, arra tüzel, tuti, hogy sport, ténykérdés, a célbalövés sport. A hógolyódobálás (miért) nem sport? Iskolából jövet az Andrássy úton, a Köröndnél hajigáljuk egymást, át, keresztben az úttesten, tizenegy éves kis hülye sportolók, ahogy megküldöm az aktuális golyót, benyomom vele egy varszava szélvédőjét. Utána kétségbeesett futás a Rózsa utcán a Szondy irányába, rohanok hazafelé, mintegy föltalálva a hógolyó-célbadobás plusz hazafelé-futás duatlont, rögtön világcsúccsal. Lehet, hogy pobjeda volt.

A vívás abszolút sport. Szkafanderben vívnak. Igaz, így legalább minden találatot precízen kijelez. Igaz, ennek ellenére sem tökéletes a dolog, ami az igazságot illeti, és a néző ugyanúgy nem lát semmit, akárhogy lassítják, mint a koronglövészetnél. Igaz, nincs is néző. Vívtam egy évig az Újpestben, mert az közel volt hozzánk, az Újpest nem Újpesten volt, hanem a Terézvárosban, az Eötvös utcában. Aztán elvitt az apám a Fradi futballtoborzójára. A három testőr, Egri csillagok stb., vívás szkafanderben vagy vívás vérig, azért az 2 dolog.

Kemény Dénes arca a türkmén csapat elleni meccsen. Vagyis arcai. Vagy kazah. Nem, mégis az arca, mert bármilyen arcot vág, ugyanaz marad, Kemény, engesztelhetetlen és eltökélt: itt győzni kell. Háború, nem vitás, az olimpia háború békés eszközökkel. A szabály által kizárt, vízilabdával járó víz alá nyomások, rúgások, orrbavágások, tökcsavarintások, sőt hereleszakítások egy csata viszonylag békés eszközei. Na most, ugyanez nőiben? Minden megvan a csavarintást és leszakítást kivéve.

Kovács Kati kajakoslány. Utazáskor csomó plüssbabát visz magával, most is kapott 2-tőt, © PNL. Tökre örültem nekik, mondja, tényleg boldog arcocska, biztos benne, hogy segítenek a plüssök. Gondolj bele, találós kérdés, lapátol egész életében, és nem gályarab. Mert magától lapátol. Önkéntes lapátolás, dacára csinos, fiatal nő. Lapátol egész életében, és nem gályarab, mi az? Kovács Kati. Lapátolt és nem volt gályarab, és az mi? Az Kőbán Rita.

Hiányzik három 190 centi magas védő. Jelenti ki az olimpiai női kézilabdacsapat esélyeit latolgató beszélgetésen egy folyvást kényszeresen jópofizó exvizilabdás a sporttévében. A kínaiak meg már ki vannak tenyésztve, kontráz egy másik, aggódó képpel. M agyar án a magyarok nincsenek kitenyésztve, ill. francba is, miért nincsenek kitenyésztve. Túl csinosak a lányaink, teszi hozzá egy mit tudom én, kicsoda, mert undoromban elkapcsoltam. Tényleg, emberek?, hiányzik?, de kinek hiányzik? Nektek hiányzik? Tenyésszünk? És akkor nyerünk arany’t, és kurva jó lesz nekünk? Bárkinek bármi? Egyet említs, miféle szempontból válik nyertessé bárki, beleértve a nyertes, kitenyésztett, 190 centis, sikeresen ocsmány kinézetű magyar nőket?

A nők, ez egy férfiasan dönteni szándékozó kijelentő mondat, az izomerőt és az ezzel összefüggő robbanékonyságot kivéve mindenben jobbak a férfiaknál. Nem minden nő mindenben minden férfinél, hanem ha ugyanaz a magasság, most ezt nem magyarázom meg jobban, legyen annyi, hogy a Fibingerova nyilván nagyobbat hajít, mint én. Ő ebben a vonatkozásban a férfi dobóatlétákkal ugyanaz a magasság, náluk viszont kisebbet dob. Sokkal. Ha már versenyt dobálózunk, akkor nevetségesen, sőt szánalmasan kisebbet. Összemérhetetlenül. Összemérhető, de nem mérjük össze, mer’ udvariasak vagyunk. Mindazonáltal, ehhez képest azért, ahogy mondani szokás, nem szívesen kapnál tőle egy maflást.

Megjegyzem, (ilyesmi) Fibingerová(k)ról sajnos mindig és kizárólag, és semmi más nem jut eszedbe, mint hogy mekkora fülest bírna lezavarni, ahogy agyongyötört, visszafejlett, picike-de-már-nincs-ép-izülete tornászlányokról a gyermekrabszolgaság, és akkor ezt a cikket abba is lehetne hagyni, de nem hagyom. Mert bokszolnak is. Szabály szerint, fejvédőben. Ne nézz oda. Láttál már nőket verekedni?

Nem boksz, hanem verekedés. Ha látod, hogy nők verekednek, akkor ne nézd. Fordulj félre. Legjobb, ha elmész onnan. Legjobb volna elfordulni – nem mintha elfordulnál –, a női versenysporttól. Nem a („régi” értelemben vett) sporttól, a testedzéstől, főként a női test mozgatásától, hanem a versenytől, és nem minden nők között folyó versengéstől, csak a női versenysporttól. Ugyanis az csúnya. Torzít, roncsol és megalázó helyzetbe hoz. Legszebbcsúnyább példa a női torna. A női torna, az jaj. Nem fogom győzni a szidalmazást. Durva paradoxon, hogy elvileg-karcsú lányok, mint nádszál hajladoznak, aztán addig hajlítgatják őket, amíg. Mindenki tudja, hogy a nőket, hihetetlenül elcsúfítja, -torzítja és megalázza a versenysport. Mindenki tudja, mindenki félrenéz.

Sőt nem félre, hanem odanéz, úgy tesz, mintha tetszene neki, és tetszik is neki. Tehát, ha már nem a test – és lélek – edzéséről szól, eltorzítja és megalázza (a n)őket, mert, fittyet hányva mindarra, amiben eleve jobbak, a férfiast, a férfiakra jellemző aktivitást/agressziót hívja belőlük elő, satöbbi, unom.

Kizárólag abszolút eredmények érdekesek. Az abszolút eredmények érdekesek. A győzelem érték- és érdekes, a részvétel nem. A győzelem „állítja elő” az életet, a győztes (génállománya) viszi tovább, igaz, hogy a „mögötte keletkező űrt”, a vákuumot a résztvevők „tölti ki”. A részvét(el) tölti ki. Megtölti, betölti, részvét tölti el, és így tovább. Igazából kizárólag a nehézsúlyú bokszolókat díjazzák, igazából te is csak azt díjazod, nem? Nincs külön 170 cm alatti kosárlabdázók versenye, akkor harmatsúly nem tudom, miért van külön. Mit jelent. Persze tudom, azt jelenti: ahhoz képes, hogy milyen kicsike meg para, tud dobni. Van 1 dobása. Ez így inkább kínos mint nevetséges, és mindenképp megalázó, nem mintha nem szoktál volna hozzá ahhoz, amibe eleve vagy belegabalyodva, ehhez a körkörös megalázás- és hazudozás-láncolathoz. Nem mintha nem léteznének ennél is kínosabb, szánalmasabb és nevetségesebb ügyek, komolyabb megaláztatás.

Annál, mikor egy harmatsúlyú bokszoló fogyaszt. És mérlegel. És sikeresen. És beszámol, milyen módszerek vannak leizzadni pár dekát. És mikor abbahagyja az egész cécót, hónapokon belül ilyen kövér lesz, belerokkan. Mindez nem tudom, miért van így, viszont női súlylökés a(z embert megalázóan hazug helyzetbe hozó) píszí miatt van. Ugyanis sajna nem azt jelenti, hogy tudnak ám lökni a nők is, hanem hogy ez itt, ahhoz képest, hogy csak nő, mekkorákat hajigál. Amikor a kajak-király világbajnok a maga szerény-vagyok-de-azonban-buta mosolyával meséli, ő lányokkal együtt szok edzeni, úgy, hogy a lányok négyen ülnek a hajóban, és mosolya pillanatnyi kétséget nem hagy affelől, hogy még így is ki a jobb, az nagyon, de nagyon durva, annyira durva, h. tessék azonnal abbahagyni a női profi versenyzést, háromig számolok.

Abban az esetben, ha valaki érzékenységét mindez bántotta volna, teszem hozzá, hogy Egerszegi Krisztina abszolút lekörözte volna Johnny Weissmüllert, abban az esetben, ha találkoztak volna az időgépben. És ott lett volna elég víz.

Más. Vagy nem m(á)s. MS meséli, hogy mikor vitte a fiát az „olasz focisuliba”, az volt a feladat (nem a gyereké, hanem az övé), hogy ki kellett bírnia az apák, a többi apuka folyamatos, artikulálatlan, magafeledt, végtelen agresszív, drasztikus bekiabálásait. Ahogy szidalmazzák a saját gyereküket, a gyerekük geciszopó anyját, a többi gyereket, az edzőt és az istent. A húgom meséli, hogy mikor járt a fiával dzsúdóedzésre, az volt a feladat (nem a gyereké, hanem az övé), hogy stb. Az úgynevezett gyereksportot a profi sport madzagja rángatja, kizárólag az „utánpótlás”, a potenciálisan élsportoló kisgyerekek érdekesek, a többi tűnjön el, szakadjon le. Szakadjanak meg, és ha nem tetszik, szakadjanak le. Szomorú, sőt megfélemlített kicsiket dresszíroznak rosszul fizetett, lelki ügyekben végtelenül alultájékozott edzők, ambíciójukat gyerekükre projektáló szülők asszisztálásával, ez a (remélem, gyenge) szabály. A kivételek gyengítik. Vannak kivételek. A kivétel gyengít a szabályon.

Két kedves, idősebb nő az első két olimpiai aranyérmes. Állapítja meg egy kedvetlen, idősebb férfi média-alkalmazott. Aztán jön egy igazi atlétikai verseny, nyerünk kalapácsvetésben. A győztes cirka harminc másodpercig a figyelem középpontjába kerül, úgy értve, hogy igazán a világ figyelmének középpontjába, mert ilyen brutál leleplező közelségből kíséri a kamera. A százas döntő után a befutók hallatlanul, idegesítően tudatosan viselkednek, megy a gátlástalan önünneplés, mert hát mi más menne, a nyertes amerikai feka nyakába kanyarítja az amerikai zászlót, mert hát mi mást kanyarítana a nyakába. Nem egészen hát, láttunk már annak idején amcsi néger demonstrációt himnusz alatti ökölbeszorított kézzel, de most nem annak van az ideje. Hanem a pénznek. PR stb. És mit tesz a mi Adriánunk.

A mi Adriánunk először is kifordul magából.

Nincs magánál, ez érthető, amit elért, nagy dolog. Vagy mégis magánál van, mert első dolga lecibálni magáról a nemz. trikót, alatta hordja ugyanis a kislánya arcképét, hát jó. És int a zsűrinek, nyista, nem dobja le az utolsó kört. Nem dob, noha akkor percekig biztos, bocs, de miránk volna figyelve, na jó, nem dob, hanem mit csinál? Fölráncigálja magára a mackógatyát. Ez van mutatva. Iksz másodpercig. Tizenöt másodpercig figyeli, nem túlzás, a fél világ, hogy a magyar olimpiai bajnok igyekszik a tréningalsó láthatólag túl szűk szárán áttolni a cipőt. Mosoly, integetés, barátságos arc, egyetlen pillantás, csókdobás nélkül. A ’96-os olimpiát Németországban néztem tévén, magyarokat egyszer sem mutattak. Véletlenül sem. Győzteseket sem. Ha azt gondolod, hogy szépen helytálló magyar sportolók bármi, a legcsekélyebb promóciót jelentenének külföldön, rosszul gondolod. Mindenki csak a sajátjaira figyel, esetleg néhány atlétikai számra. Semmi baj azzal, ha egy győztes szarik arra, hogy figyi, világ, a magyarok győztek, mert ő győzött, és mindenki bekaphassa, de akkor nem kéne a magyarok-dicsősége paradigmát nyomni. Túl azon, hogy ha én meg te finanszírozzuk, hogy ő dobálgatásból éljen jól, akkor annak rá nézve nehogy már ne legyenek következményei.

Írtam fentieket jóval a doppingcucc előtt, a doppingcuccról meg nincs kedvem írni. Dopping nincs külön. Azért doppingolnak, amiért ez az egész nekem nem tetszik, a dopping pont annyira nem tetszik, mint megannyi profi(nak kikiáltott), így-úgy menedzselt, rissz-rosszul szponzorált, sportágnak kinevezett agyalmány. Mert azt’ felőlem emeljenek száz kilókat elefántforma csajok, és ugrabugráljanak kicsi bolhafiúkák, ha nekik jó, de nekem ez miért jó? Alkalmas mindez akár minimális projekcióra is, tudok tényleg azonosulni velük, képviselnek engem? Nem. (Sajnos) „engem” a sportokat illetően szinte egyedül a magyar futballválogatott képvisel, akárhogyan is, akármilyen gáz, és téged, bármennyire nem gondolod így, igen, téged is, árva magyar, aki életedben nem láttál futballmeccset, akarod vagy nem, vállalod, nem vállalod, tudsz erről vagy nagy ártatlanul fogalmad sincs róla. És a magyar kosárlabda-válogatott már nem, mint ahogy „az amerikaiakat” az amerikai futballválogatott nem képviseli, viszont a kosárlabda-válogatott igen. Ez nem t’om, miért és hogyan van így, vagyis tudom, de nem mondom meg, nem megyek bele. Hosszú. Sajnos, az a kedves és ügyes koronglövő hölgy azon kívül, hogy baromira tud célozni és több vagon lőszert meg agyagtányért vagy mit ellövöldözött életében, tányér- és lőszergyártókon meg a céllövő-szakmán kívül semmit nem képvisel, de már a doppingoló nehézatléták abszolút igen. ők igazán minket képviselnek, ha a dobásaikkal nem is, a doppingolásukkal igen. ők végre iigazán a mieink, szót se szólhatunk ha velünk azonosítják őket, de most nem mennék bele ebbe se, találd ki magad, miért van úgy, ahogy van, inkább jöjjön kis foci és a magyarok. 2004 karácsonya körül a Christal Palace egy ötöst kapott a Manchestertől. Ez egy példa lesz.

Vagyis kettő. Szóval a Christal Palace-ban védett Király, aki úgy kezdte a meccset, hogy kifogott egy tizenegyest, utána percenként kifogott valamit, mégis kapott egy ötöst. ő volt akkor legjobb magyar, meg Gera Zoli, aki a West Bromwich Albionban játszott. 4 éve. Akor néztem utoljára rendesen „magyar” meccset. Emlékszem, az Arsenal idegenben 5 gólt rúgott az alaposan leszakadva utolsó helyen álló West Bromwich Albionban, ahol Gera még csak nem is kezdett. Be cserélték, de gyakorlatilag nem látszott. Négy-null környékén az Arsenal kíméletből le cserélte Barost, emlékszem a csávó hallatlan magabiztos, önelégült arcára. Ez a különbség. Ezt látod. Nézd vidáman. Vagy ne nézd, sok időt megspórolsz vele. Gondolj arra, hogy a magyarok a labdarúgás története első ötven évében olyan aránytalanul jól teljesítettek, hogy ha a következőkben többé egyetlen barátságos meccset se nyernek is, aránytalanul jobban állnak. Más arányosokhoz képest. Vegyél ilyesmiket, hogy (1998. TV, Mezey György): „Jött Turanne letolása Petit felé”, és már vidámabb is minden, nem? Nyugi dagi nem csak foci van a világon.

Nem csak foci van! vagy nem!, csak foci van, azért ezt döntsd el magad. Ha focizol, miközben játszol (játszol?), csakis az létezik, a futball túlzottan kizárólagos. Külvilág kizárva, egyéb megfontolások kizárva, harci állapot, a veszélyérzetet felfüggeszti a szervezet, pontosan leírható kémiai folyamatok iktatják ki egyébként prímán bevált, mindennap használt, agyonhasznált mozgásformáidat. Ilyen kizárólagos, élére állított dolgok közelében megérzed a veszély ízét. Valamiféle túl, túlzás az egész, a békés kompetíciót/kooperációt fölváltja egyfajta, azt kell mondjam, nem-béke. Rosszul hangzik, de a sport nem békés.

Inkább háborús. Noha békét jelent, egyenesen bejelenti, nem pacifista, sőt. Viszont pacifikál, ezért a sport – a pénz után, amely a piac, a diskurzus terét megteremtve lehetővé tette, hogy kicseréld a másikkal, amire szükséged van, ne kényszerülj elrabolni tőle – valószínűleg a legnagyobb emberi találmány. Megtanít egyszerre győzni és nem ölni, legyőzetni, de nem megöletni. Hogy a görögök kitalálták és „bevezették” az olimpiát, nyilván egy görög jött rá, elmondta a többinek, azok meg rábólintottak, hogy tehát a folyamatos, no még egyszer, a végeérhetetlen háborúba négy évente egy olimpiai évet iktatnak be. Egyfajta fura háborút, amikor a résztvevőknek nem kell föltétlen meghalniuk. A futball pedig ennek a legszebb, végtelenül szubtilis és absztrakt modellje. Igazi háború-és-béke, olyasmi elvontságokkal, mint például a les-szabály. Gondoljunk, bele, uraim, les-szabály!

És hölgyeim!

Ezt így külön mondom, mert, ahogy látom, a nők, a nőiség, a háborús diskurzus nettó vesztesei, így hát ádáz ellenfelei, a háborút mégoly békésen imitáló futball elleni kódolt gyűlöletüket, oké, ellenérzéseiket a les-szabály tüntető meg nem értésével jelzik le. És így tovább, írta mindezt egy amikor ír: író, amikor futballozik: futballista. Futball és irodalom, ez a két látszólag egymásra süket beszédmód, talán épp a pocsék hallásviszonyok miatt, meglepő erővel képesek kommunikálni. Amióta az írók futballcsapata működik, tapasztalom: magukba záródó, egymástól eddig mindenképp elzárt terek nyílnak meg egymás felé. Írók futballoznak, ez komoly és vidám – és csöppet sem nevetséges. Komolyan van véve valami nagyon vidám dolog: futball, de írók játszanak. Vagy pedig, igen, írók, ám mégiscsak fociznak! Vagy hogy is igazából?