Kukorelly Endre laudációja

Palládium-díj - Palládium-díjasok 2004-ben: Kukorelly Endre: TündérVölgy, avagy az emberi szív rejtelmeirol, Kalligram Kiadó; Margócsy István: Hajóvonták találkozása, Palatinus Kiadó; Steiger Kornél: Nagyobbik Hippiász - Kisebbik Hippiász - Lakhész - Düzisz, Atlantisz Kiadó; Szotyory László önálló kiállítása; Várady Szabolcs: A rejtett kijárat, Európa Kiadó. Összeállításunkban a Fovárosi Szabó Ervin könyvtárban, február 20-án tartott díjkiosztón elhangzott laudációkat közöljük.

abból az alkalomból, hogy regénye 2004-ben Palládium-díjat kapott

Képzeljünk el egy lényt, egy Én-lényt, egyes-egyedül a világurben, amint jókedvuen, szinte derusen egy helyben jár, topog, a semmi sarát tapossa. Ebbol az elképzelésbol aztán írjunk verset, regényt, csináljunk filozófiát, vagyis hát számoljuk fel! A felszámolás, a visszavonás azonban - és mostantól minden gondolat, minden formaötlet, minden fikció az: felszámolás! - nagyon fájdalmas. A felszámolás megkövült kínja - a muvészi forma. A kín formája mint formakín.

Kukorrelly Endre, ez az utolérhetetlen felszámoló-muvész TündérVölgy, avagy Az emberi szív rejtelmeirol címu nagyregényében e felszámolásban eddigi pályafutása során talán legmesszebbre jutott. A csúcsig számolta föl magát, alighanem. Ahogy o számol fel, nem számol fel úgy senki! Olyan kínosan-pontosan, olyan kíméletlenül. Talán innen, hogy Kukorelly regénybeli Én-je - legalábbis az Én-né válás, a bunbeesés, az édenkertbol való kiuzetés pillanatától, tehát eredendoen - mintha folyton kínban lenne, folyton feszengene, egyik kínos szituációból (élethelyzetbol, életvilágból, korszakból, országból, rendszerbol) a másikba esne, pedig a kín egzisztenciális: nem a világ - az énje kínja! De e kín, fájdalom, hiány forma által történo felszámolása - ha tetszik: lerombolása - az egyik oldalon, feltétele a létesülésnek - a fölépülésnek - a másikon. A szívbol jövo mualkotás fölépülése mindig valamilyen szívben - a szív emlékezetében - tátongó hiány lerombolása. A formamuvész a semmi tégláit bontja le, szépen, egymás után, hogy e bontási munkából - gyászmunkából? - képezzen másik világot, melyben nem múlik semmi el soha. Így épül fel, a szív emlékezetének e fikcionalizált rontó-bontó munkájával a TündérVölgy másik világa, s benne és általa egy romolhatatlan Apa-imágó is. Nem valamilyen kozmikus apáé, világ-apáé, hanem "az én apámé", pontosabban szólva: az "Én" apjáé. Egy Apa-Én. Sot: Én-Apa. Szóval, az Én mint Apa és mint Apja-fia egyszerre.

Ennek a formalkotó, tehát költoi önfelszámolásnak a kiindulópontja és végpontja, sot, azt mondanám, egyenesen archimedesi pontja: az Én. A muvet szövegként létesíto Én kissé olyan, mint egy szövegkád dugója: ha kihúznák, azonnal lefolyna az egész szövegáradat. Minden ezen a ponton, az Én-ponton áll és bukik; minden ebbol bomlik ki, e körül forog, e köré rendezodik, sot, csavarodik! Az Én beszél - igen, a csavaros eszu Én -, de mert az Én mindig kérdéses, folyton kérdésessé teszi, ki beszél, hogyan kerül a képbe, aki beszél: ki az az Én? Innen a regény egész hanghordozását meghatározó kérdo (kérdore vonó, kérdezo-felelteto és nem felelo) intonáció is. "Itt Én kérdezek!" - pirít rá Énre az Én. De éppen az Én ironikus kérdésessé tevése a feltétele annak, hogy Én-ként egyáltalán hitelesen megszólalhasson valaki (mondjuk, egy Én), hogy Kukorelly (az empirikus szerzo) magából Én-ként (teremtett irodalmi alakként) kibeszéljen (kiszóljon). Nota bene: az Én - de hát végtére is, mit tehet egy Én? - a regényben folyton tematizálja és reflektálja is énségét/rémségét: szétszedi, megsokszorozza, keresi, nem találja magát. Nem találja, de mutatja, hogy van, azzal mutatja, hogy keresi, nem találja stb. Szóval, azt csinálja, hogy van. Az Én-nek ezt csinálnia kell, különben nem lenne. Nem lenni mit csinálnia.

Az Én a regény tulajdonképpeni hose. Azazhogy tárgya. Ámde az Én nem lehet tárgy, nem tudja tárggyá tenni önmagát (minden eltárgyiasítása/eltárgyiasulása már nem o, azazhogy éppenséggel nem "én", hanem "o"!). Nincs mód az Én eltárgyiasítására, az Én tárgytalan, de a lírai költot éppen ez a lehetetlenség foglalkoztatja, mégha ezúttal epikusan is. Kukorelly nyelvi zsenije ugyanis lírai fogantatású. Eredendoen lírai költoi alkat. Csakhogy éppen ez az, amit nem szenvedhet magában. Eredendoen nem szenvedhet. Elszenvedi tehát. Innen muveinek különös - mert ironikus! - szenvedelmessége is. Nem lázad alkata ellen, csak engedi, hogy sorsként tárgyiasuljon, s ekként megragadható, kézbe veheto, nézegetheto legyen, mint egy kihúzott rossz fog. Úgy szegül szembe vele, hogy engedi sorsként beteljesülni magán, mert ebben a tárgyiasult formában már fölébe kerekedhet: elbeszélése reflektált tárgyává teheti. Mintha csak reflexiók metafizikus pókhálójával gyógyítaná a sebet, amely - kell-e mondanom, Hölgyeim és Uraim, kedves egybegyult Én-ek? - nem más, mint az Én.

Éppen az eltárgyiasító Én eltárgyiasíthatatlansága - ez az a tárgy -, ami motivikusan emlékezo-felidézo prózájának ironikusan visszavett, mindazonáltal kifejezetten metafizikai mélységet ad. Prózájában - egy más közegben és ezért kissé másként is, de jól felismerhetoen - ugyanaz a hang szólal meg, ami verseiben hallható. Mindig mindenütt ugyanaz a Kukorelly-hang. Egyébként az egyes fejezetek - értsd: az életrajzi motívum-magok mágneses terében rezgo történet-reszelékekbol épült epikus világok - elé függesztett, mintegy a hangot és hangulatot megadó lírai betétversek a hang e mufajokon és muveken átívelo folytonosságát még ki is emelik.

A szóban forgó hangot - Kukorelly Endre összetéveszthetetlen költoi hanghordozását - kifejezetten szentimentálisnak találom, s nemcsak ebben a könyvében, amelynek alcíme - ironikusan! - fel is fedi formamuvészetének e legbensobb titkát. Regényében azonban különös változáson megy át ez a szentimentális alaphang: mintha a bús férfi panaszhangja szüntelenül a szegény kisgyermek panaszhangjának regiszterébe csúszna át, noha a hiány felszámolását végzo Én önreflexív iróniája a határon (a giccshatáron, persze, ahol Kukorelly mindig is eloszeretettel csúszkál!) feltartóztatja. Gátat vet neki, ezzel azonban fel is duzzasztja ironikusan visszavett, fojtott érzelmességét, amitol az egész hang valahogy még szívszorítóbbá válik.

Igen, a TündérVölgy szívszorító próza, az én szívemet, kis olvasói szívemet legalábbis szorítja, fogja, összenyomja. Bizonyára szerepet játszik ebben a fölidézett - méghozzá a prousti epika lírai-költoi módján, szívbemarkoló érzékletességgel felidézett - életvilág, egy elsüllyedt életvilág hasonlósága az enyémmel (ugyanazok az ízek, szagok, képek, hangulatok: az "eltunt ido" állaga olyan suruségi fokot ér el a regényben, hogy szinte tapinthatóvá válik!). Persze, ez magánügy. Ámde gyakran éppen ilyen magánügyekkel, a szív rejtelmeivel van kikövezve az út, amely a "befogadói élményhez" vezet. Így hívja a szaktudomány. A szívnek szava sincs rá rá. Hiszen csak logika, nem tudomány.

Szilágyi Ákos