Kukorelly Endre: Ezer és 3Részlet egy készülő regényből

én vagyok az, aki nem jó
fellegajtó-nyitogató
nyitogatom a felleget
sírok alatta eleget.
 
Némelyek (…) azt mondják, a rétorikáról szól. Mások szerint a lélekről szól (…). Megint mások szerint a szerelemről (…). Némelyek pedig azt állították, hogy teológiai jellegű a mű. Megint mások, hogy a jóról szól (…), ismét mások szerint az ős-szép a témája.
(Hermeiasz Phaidrosz-kommentárjából)
 
Hopp, a pinám berepedt!
(Általam ismeretlen szerző)
 
Semmit sem tudsz a nőkről, mi?’ ’Ezt hogy érted?
 
6
 
Úgy érti az a nő, akitől idézek, hogy konkrétan tudsz-e nyalni, vagy nem. Jó, de hát nyalni és ehhez hasonlók, ugyan!, addig még el is kell evickélned valamiként. Aztán pedig eljutottál odáig, még mintha tovább is, és nincs kedved hozzá, nincs kedved nyalni, nem akarod kinyalni. Undorodsz tőle.
 
Viszolyogsz valami durván oda nem illőtől, nem hozzád passzoló szagtól. Leszopatod magad, de nem nyalod ki, a másikat bármikor, ezt sose. Még a hasát sincs kedved megcsókolni, amazt meg folyton nyalnád, az odaszáradt ürüléket is kinyalnád a feneke hajlatából. ((299))t, aki ajánlgatja, hogy dugjam seggbe, ő azt szereti, és addig erősködött, míg bele is préseltem valahogy, azóta nem láttam.
 
Hívogatott párszor, nem vettem föl, ha fölvettem, kitaláltam, miért nem érek rá. Bármiért, mondjuk meghalt a, és kitalálom, ki halt meg. ((700))nak is ez a mániája, először baszunk, aztán toljam föl a fenekébe. Az ágy melletti állótükörben nézem az arcát, érdekes. A tükör érdekes. Máshonnan látod és máshogy, magadat is vele, saját magad valaki mással. Furcsán vonaglik. Mert fáj neki.
 
Amit csinálsz, azért az fáj mégis, viszont ő akarja, hogy csináld, te meg simán megteszed. Fájjon, az jó. Mielőtt beleélvezek, párszor erősen a hátsójára csapok, behunyt szemmel tűri, visszanéz, várja, hogy ütök-e még.
 
Üssem meg még egyszer. Remeg a szemhéja, minden ütésnél összeszorítja a szemét. Ugyanazon a helyen találom el, tiszta erőből, felnyög, pillanatokon belül újra elélvez. Kivörösödött a bőre, mintha a nyert húst csapkodnám. Egy szilveszteri buliban ismertem meg, hármasban üldögéltek egy haverommal meg a haverom csajával a szomszédos asztalnál. Elvittem táncolni, ahogy magamhoz húztam a tumultusban, fölállt a farkam. Azonnal odanyúlt. Ilyenkor egyből elmegy a kedvem a bulitól.
 
Az egész társaságtól, ahogy tolakodnak a sörükkel meg a mit tudom én miféle koktéljaikkal, és igyekeznek túlkiabálni egymást, és az idióta zenét, amire táncolok.
 
Ráadásul franc tudja, miért táncolok, fura, hogy ez eddig nem jutott eszembe. Még jól is esik, ahhoz képest, hogy ilyen hirtelen lesz elegem belőle. Táncolok, mert ez ilyen, buli, a többiek is táncolnak, táncos buli, itt van ez a lány, picit ferdén áll az orra, de jók a mellei, elhívom táncolni, így szokás. Élvezem is.
 
Élvezem, ahogy mozgunk, nézem a testét, az arcát, az önfeledten elnyílt ajkait. Megszépül, vagy megőrültem. Hozzáérek a melléhez, nem húzódik el, nem fogja le a kezem, négy másodperce unom, de halálosan, ezt a valamit, a bulit. Amióta fölcsúsztattam a tenyerem a mellén.
 
Nem is a mellén, hanem a blúzán, de érzem a mellbimbóit, társaság, társasági élet, ugyan már, húzzanak innen, tűnjön el mind. Néhány óra múlva az ágyamon térdel, tövig nyomom a faszom a segglyukába. Az állótükör felé fordítom az arcát, a hajába kapaszkodva kényszerítem, hogy nézze magát a tükörben. Erővel baszom, nagyon fájhat neki, mély hangokat ad ki, úgy élvez el.
 
Kikormányozom a táncolók közül, és üvöltözve igyekszem rábírni, hogy menjünk innen. Menjünk el hozzánk, de nincs kedve, legalábbis ezt mondja, bulizni jött, a barátaival jött, nem hagyhatja itt őket, én meg, mintha nem érteném a zajban, amit mond, újra meg újra próbálom rávenni arra, hogy induljunk. Visszaülünk az asztalhoz, megállt a dolog, megáll az óra. Nem lesz éjfél. Mikor lesz hajnali három legalább. Nincs földalatti, taxi sincs, gyalogolunk a Bajcsy-Zsilinszkin a Podmaniczky felé, legalább nincs túl hideg. Fekszem hanyatt, a melle közé fog, összekeni magát a gecimmel. Még nem. Majd. Mindjárt. Évezredek múlva.
 
Évezredekig tart, beszélget a barátnőjével, nevet valamin, én is beszélgetek, nevetek ugyanazon a valamin, elfogyott a pezsgő, aztán teljesen váratlanul a gardróbnál vagyunk, és azon igyekszem, hogy kiráncigáljam a kabáthalmok közül a miénket. Segélyszervezeteknek dolgozik, pályázatokat ír. Segély, ez a szó jól áll neki. Négykézlábra áll, fogom a mellét, a hajánál fogva hátrarántom a fejét, ahogy visszafordul, az segély. Az a segély.
 
Pont az, ami olyan pompásan áll neki. A katolikus vallás tiltja, hogy nők papok legyenek. A végbélbe vezetett ondó tilos, mert nem szolgálja a gyereknemzést. Ha leszop egy nő, és az arcára élvezel, nem szolgálja az utódnemzést, ez nagyon pontos így, a keresztény vallások kénytelenek az utód nemzésére figyelni.
 
Mert egyébként miért lenne gyerek.
 
Miért kefélné meg a tucatnyi szülés után szétroncsolódott testű, hozzá tartozó, vele összepászított asszonyát bárki. Nem tudom, mennyire számít, mekkora bűn, ha egy pap el is kapja a híveit, meg a hívei asszonyait, nem csak prézsmitál nekik össze-vissza a szentlélekről meg az örök életről. A gyóntatószék mindenesetre ügyes találmány hozzá.
 
Ehhez és bármihez. Meséljen nekünk valami mulatságosat, de ne gonoszt. Jól teszi, nem tehet mást, a helyzetéből fakad, a hozzá tartozókat, alája tartozókat el kell látnia, jelentsen ez akármit is. Perrault verziója szerint egy kékszakállú gonosz embernek hat jóságos felesége volt. Mégis megölte őket. A hetediket is próbára akarta tenni, meglehetősen oktalanul, hiszen lehetett már elég tapasztalata a nők körül, tudhatta volna, hogy a nőt nem célszerű próbára tenni. Csak a gonosz mulatságos. Gilles de Retz, egy 15. századi breton lovag gyilkolta le így az aktuális feleségeit, erről jutott eszébe Perraultnak. Meg másoknak is. De hogy szegény igazán miért ilyen gonosz, és honnan a nyavalyából ismerné a nőket? Ér-e bármit is a tapasztalat, egyáltalán, mi az, hogy tapasztalat? Mennyire csak előítéleteink vannak, és milyen prímán működünk velük, nem? Legalábbis én.