Kiküszöbölés

Kiküszöbölés

Ketten egy új könyvrol - "Hatvanas évek" Magyarországon. Tanulmányok. Szerkesztette: Rainer M. János. 1956-os Intézet, Budapest, 2004. 509 oldal, 5000 Ft

A "hatvanas évek" emlékezete. Az oral history archívum gyujteményébol. Válogatta és összeállította: Molnár Adrienne. 1956-os Intézet, Budapest, 2004. 234 oldal, 2500 Ft
Mindenki komcsi volt. Úgy körülbelül, még én is, errol késobb. Mindenki másképp, de mind az, jut eszembe, üdítoen különbözo emberek visszaemlékezését olvasgatván "a hatvanas évekrol" (az oral history archívum gyujteményébol). Abban az értelemben, ahogy ma komcsiznak a hatalomért való nyomulás közepette, a nyilvánosság elott. Mai szemmel tehát, csakhogy akkor nem ma van, ma van ma, akkoriban épp a hatvanas évek megy, az a program, korántsem a kommunizmus/antikommunizmus dichotómia adja a játék keretét, valahogy nem így merül fel a kérdés. Nem ez a kérdés, nem a legyen/ne legyen, hanem a hogyan legyen, elvtikéim. Mindenki elvtárs, abszolút nem elvtársak elvtársazzák egymást, mert, ma elég hihetetlenül hangzik, valahogy mégiscsak elvtársak.
Nyilván túlzok. Voltak csontreakciósok. Vegyük például a családomat, és ne is menjünk messzibbre, no ezek aztán nem komcsik. Csupán nem menekültek el, hanem itt tengtek, és, nyilvánvaló, alkalmazkodtak. Korpa közé keveredtek. Naponta iksszer, pedig nem lehetett olyan egyszeru neki, ki kellett ejtenie a száján apukámnak azt a szót, hogy elvtárs. Vagy a keresztanyám, úristen, budai úriasszony-prototípus, angol-francia-németbol átképzett orosztanár, ahogy továrisozik, príma kiejtéssel amúgy. Ment a csütörtök esti bridzspartikon a komcsizás, jó, node a színvonal! Szóval nem volt színvonal, és most azzal a(z engem is) rémiszto tétellel állnék elo, hogy némi színvonal fölött, külön szólj, ha nem, te is komcsi voltál, angyalkám. Vagyis én. Ugye, mi lehetne még azon kívül?, semmi, "nincs már úri kórszak", hogy Weörest idézzem, rendben van, dacára, hogy megszívtuk, az egész família, mer' mi az, hogy úr meg paraszt, nagys. asszony és cselédlány, miért volna nekünk háromezer hold földünk, mikor másnak satöbbi, milyen alap és ki dönti el, most végképp el van döntve, végképp eltörölve, mindent elvettek, helyes, úgy kellett, még ha heti kétszer grízes tészta is az ebéd. Ez az egy talán nem helyes, a gríz. A furészpor-szárazság. Ennyit a magam komcsiságáról.
Vegyük azonban Mensáros László kommunista színészt: "A hatvanas évek közepén kezdodött a nagy filmezési, tévézési korszak. Volt, aki bírta fizikailag, de szörnyuség volt, hogy az ember reggeltol estig dolgozott", errol a szörnyuségrol szívesen megkérdezném a maiakat. "Pedig tévé, szinkron, rádió, színház, ennek együtt kellett volna egy munkahelynek lennie, (...) mindenfajta szerepet el kellett játszanom olyasmiben, amit más is eljátszhatott volna", nem folytatom, senki szívét ne fájdítsam, színtiszta komenista szöveg, nem tudja, de teszi a jámbor. Nem a rendszer abszurd, hanem a vezeto rossz, dúl a féltékenység, fejetlenség uralog: "Látta a szervezetlenséget, a visszaélést, hogy este fél hétig forgatott, úgy vitték a színházba, beesett, és akkor Ádám Ottó úgy viselkedett, mintha o tartott volna el minket." Nem buta pedig, sot!, a dolog azonban, ez a bizonyos kommunizmus, lássuk be, egyfajta szédíto vonzással bír: visszagyerekesít. Önkényesen viselkedo, igazságtalan felnottek uralma alatt senyvedo, méltatlankodó kisgyerek lehetsz újra. A (mégoly borzalmasan) létezo szocializmus is az igazságérzetre apellál, az pedig eros atavizmus, nem pusztán gyengék kapaszkodója, erosek is hajlamosak elgyengülni. "A rendszert" nem kérjük, azt szidjuk, elv jó, gyakorlat rossz, "vannak még hibák, de kiküszöböljük", ez a konszenzus. Hatvanas évek, mero kiküszöbölés.
S hogy mi még? Abszurd, persze. Az emlékezés-kötet elso részét képezo fekete-fehér fotóválogatásból habruhában kisleányként édesded' kimosolygó öreg Honthy Hanna, mint paradigma: bár ki tudja, nem csupán a mai szem látja-e így. "Aztán voltak új dolgok, például az idegenforgalom", mondá Pap János elvtárs (ha valaki nem tudja, kicsoda o, az annotált névmutatóban utánakereshet), ez ma abszurd, egykor vérkomoly. "Ilyen központi témáról, mint a születésszám, csak Szabady elvtárs írhat" (Andorka Rudolf): szabadság helyett szabadyság, ám nem úgy rémlik, mintha ezen nevetgélni lehetett volna. Rendorállam, hatvanas évek, nem volt mulatságos. Hanem milyen?
Mindenképp hosszú volt. Legalábbis szerintem. Legalábbis nekem: aki az elején 9 éves, a végén 19, annak beláthatatlanul. Bejön egyik reggel a terembe a Bangó Laci nevu osztálytársam, 1962 tele, hatalmas betukkel fölvési a táblára, hogy BEATLES. Tánciskola, össztánc, Hotel Ifjúság, Ifjúsági Park, lányok drótkeretes melltartóban. Egy nálam szignifikánsan - legalább három évvel - idosebb keletnémet lánnyal gyurjük egymást a nógrádverocei KISZ-kempingben, a tó partján, egy padon, ez mennyire az! 1963-ban bajnok lett a Fradi, a kölyökcsapat, ahol játszom, meg az elso csapat is, minden idok legnagyobb tehetségével, Varga Zolival, szóval bajnokok lettünk, o meg én. Odapasszolom a lasztit a Vargának. Mert labdaszedo vagyok, o meg, viccbol, visszateszi. Aztán disszidált, 1968-ban. Én nem. Hanem sírtam. Disszidálj vagy ne, vagy mihez fogj. "A világszerte megfigyelheto nosztalgiahullámok ma már akadály nélkül érvényesülnek Magyarországon is", így Rainer M. János, a kötet eloszavában. Hatvanas évek, sírsz, abbahagyod. És az már onnan a hetvenes évek. Képezz akadályt.