Kicsit majd kevesebbet járkálokBeszélgetés Kukorelly Endre íróval

Kukorelly Endre neve leginkább az irodalom világában jártas emberek számára cseng ismerősen. Hogy ezúttal mégis a színházi rovatunkban „szerepel” interjúalanyként, annak legfőbb oka az, hogy ő válogatja ki a 2008-as Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT) résztvevő előadásokat. Kukorelly Endrét a kolozsvári színház legutóbbi (Thomas Bernhard: A vadásztársaság) bemutatóján „kaptam el”, beszélgetésünk alatt természetesen nemcsak válogatói minőségében faggattam, szó esett sok minden másról is.

– Úgy gondolom, eléggé nagy súlya van annak a döntésnek, hogy egyetlen személy válogassa ki az évi színházi „termésből” azokat az előadásokat, amelyek bekerülnek a POSZT versenyprogramjába. Mennyire hálás vagy hálátlan feladat ez?

– Jó szó ide a súly. Egyrészt súlyos döntés volt, amikor azt találták ki, hogy egy ember válogat, jó nagy súlyt tettek tehát a válogató nyakába. Nagyjából tudtam, amikor fölkértek erre. De most, hogy már „csak” két hónap van hátra, most érzékelem igazán. Nehéz elviselni, kemény dolog ez a mindennapos színházba járás. Folyton összefutok olyan kritikusokkal, akik tulajdonképpen szintén minden nap színházba járnak, mégis mindig megkérdezik, hogy bírom-e. Ilyenkor rögtön visszakérdezek: miért, te hogy bírod?

– Feltételezhetően azért kérdezik, mert ezt megelőzően nem voltál egy folyton színházba járó ember, most pedig nagy mennyiségben zúdult rád ez a színházi teher.

– Nem voltam nagy színházba járó, igaz. Boldogult ifjú és sznob koromban igen, huszonévesen, sőt tizenévesen úgy gondoltam, ide nekem az oroszlánt is, minden könyvet el kell olvasni, az összes színházi előadást és filmet megnézni, minden zenét meghallgatni, lehetőleg minél több interpretációban. Aztán csökken, valamelyest kiáll az emberből a sznobság, bizonyos dolgokkal felhagy, belátja, egyszerűen nem lehet mindent megenni, ott kell hagyni ezt-azt az asztalon. Még egyébként rendkívül ínycsiklandozó falatokat is. Viszonylag nyitott embernek gondolom magamat, nem csupán a saját szakmám, az irodalom érdekel, sokat járok kiállításokra, múzeumba. Moziba kevésbé. Leginkább azonban a zene érint meg, abban végképp nem vagyok mindenevő, néhány szerző néhány darabjának bizonyos interpretációit hallgatom újra meg újra. Visszatérve a színházra, azért vállaltam el, mert beláttam, hogy igazából csak egy diskurzustérben ismerheti ki magát az ember. Aki úgy döntött, hogy író, irodalmár lesz, belép ebbe a diskurzusba, előbb-utóbb, pár éven belül mindent fog tudni vagy érezni, de már a rokon-területeken, egyéb művészetek terében nem ismerheti ki magát. Még akkor sem, ha lelkes és igyekszik. Tanítottam öt évig a képzőművészeti egyetemen kreatív írást, járok verniszázsokra, ismerek majd’ mindenkit a képzőművészek közül, mégsem ismerem ki magam, ez nagyon érdekes. Épp a lényegig, a nüanszokig nem tudsz lehatolni. Nem megy egykönnyen, komoly munka, bele kell süllyedned. Nem reménytelen, de nagy feladat. A színházi világ még inkább terra incognita volt számomra, épp ezért vállaltam el, mikor Jordán Tamás fölkért a POSZT-válogatásra. Úgy gondoltam, hogy most aztán rá leszek kényszerítve, hogy belemásszak, behatoljak egy másik diskurzus-térbe, és ott valamelyest kiismerjem magam. Régi vesszőparipám, ezért mondom, ahol csak tudom: fájdalmas számomra, hogy a művészetekben tevékenykedők mennyire nem ismerik egymást. Mindenki csak a saját dolgával van elfoglalva, a saját biznisszel, szinte kizárólag a saját szakmájában tájékozódik, olykor még ott sem igazán, és végképp nem lép át más területre. Ez viszonylag új fejlemény, még a hatvanas években is jobban ismerték egymást a különféle területen dolgozók. Nem beszélve a háború előtti kávéházi életről, ahol zenészek, írók és színészek, újságírók és festők ültek az asztalok körül.

– Felállítottál magadnak támpontokat, amelyek szerint „ítélkezel”? Mert hát kell valami szerint irányodni, vagy csupán hangulati döntéseid születnek?

– Az élményt nem nevezném hangulatnak. Inkább zsigeri dolog, az a hipotézisem, hogy ha képes vagy arra, hogy leengedd az élményt a lélek mélyére, ha félre tudod tenni az előítéleteid, megfontolásaid, művészeten kívüli szempontjaid – nem könnyű félretenni, megjegyzem –, akkor nemigen tudsz hibázni.

– Óhatatlanul lesznek majd ellenkező vélemények szerintem. Megkérdőjelezik, hogy miért pont azt választottad ki, amit választottál, és miért nem egy másik előadást egy másik színháztól. Gondolom, föl kell vállalni annak az ódiumát, hogy meg kell majd védened a választásodat. Erre is fel vagy készülve?

– Biztos lesz ilyen. Az előadások kevesebb, mint tizede választható, jóval százon fölüli produkcióban résztvevők gondolhatják, hogy méltánytalanság érte őket. Persze nem lehet fölkészülni arra, hogy támadnak, kapsz egy pofont, mindig meglepődsz, mindig váratlan irányból jön. Tudod, hogy fogsz kapni, de hogy mikor, kitől és merrefelől, miért pont onnan, erre nem lehet fölkészülni. Ebből a szempontból jókedvű vagyok, nem lévén benne a „színházbuliban”, vagy legalábbis csak érintőlegesen, tehát valószínűleg lepattan, lepereg majd, ha támadnak. Noha van bennem némi mimózaság, nem nagyon szeretem, ha beszólnak. De ki szereti? Ha beszólnak, majd visszaszólok.

– Drámaíróként is bemutatkoztál, 2005-ben mutatták be a Katona József színházban Élnek még ezek? című darabodat. Mi indított arra, hogy ezt a műfajt is kipróbáld?

– Régóta tervezem, hogy színdarabot írjak, kipróbáljam, mennyire megy a műfaj. Konkrétan azonban azért kezdtem hozzá, mert felkérést kaptam. Viccesen mondva, pénzért írtam. Nagy tanulság, mert a feladat valamiképp kitermeli az eredményt. Ha megnézed a magyar színházak repertoárját, túlnyomórészt klasszikusokat-félklasszikusokat, ezerszer kipróbált tutit találsz. Soha ekkora hasadás kortárs művek és a befogadó közönség közt nem volt, ez minden műnemre érvényes. Ha a művelt ember azt hallja, hogy opera, Verdi jut eszébe. Költő Petőfi, festő Munkácsy, és a 20. századból azok a szerzők, akik 19. századi poétikák folytatói. Ez a művészetoktatás történeti jellege miatt van így. Pedig, csak a színházat nézve, mindenki kortárs volt, a maga idejében játszották a nagy görögöket, Schakespeare-t és Moličre-t stb. Ma picivel jobb a helyzet, mint 15–20 éve, de nincs meg igazán a színházakban a késztetés, hogy íróktól darabokat rendeljenek. Sokáig nekem sem sikerült írni semmit, aztán, mikor már túlzottan is a körmömre égett a határidő, átszakadt valami gát. Számomra az egyik legjobb dolog azok közül, amiket valaha is csináltam. A másik a Samunadrág című gyerekvers kötetem, amit szintén pályázatra írtam. Addig nem gondoltam rá, hogy ilyesmiket is írjak, mégis nagyon bejött nekem. Azt hiszem, hogy nem csak engem motivál nagyon, ha megrendelnek valamit.

– Mert kényszerítve érezzük magunkat, muszáj valamit produkálni?

– Igen, az ilyen típusú kihívások nekem mindenképp bejönnek. Kétségtelen, hogy erős versenyszellem van bennem. Fáraszt persze, de élvezem.

– Részt vettél a próbafolyamaton, vagy csak a „végeredménnyel” szembesültél?

– Naiv voltam, drámaíróként kiskamasz, azt gondoltam, milyen jó lesz majd részt venni a próbákon, nézni, hogy alakul, de igazából „kiutáltak” onnan.

– Miért? Beleszóltál?

– Nem szóltam bele, egyszer beszéltem az egyik színésszel, de az nem volt jó. Valahogy éreztették, míszek voltak, kellemetlen volt, szóval, ne szépítsük, kiutáltak. Akkor meg is sértődtem egy kicsit, úgyhogy csak az első néhány próbán vettem részt, utána már csak a főpróba előtt ültem be.

– És milyen volt?

– Elájultam. Arra gondoltam, hogy disszidálok.

– Miért?

– Egyáltalán nem hasonlított arra, amit én láttam magam előtt.

– És ez jó, vagy rossz?

– Első pillanatban nagyon rossz volt. Megijedtem. Aztán, amikor már harmadszor láttam, átfordult bennem. Volt csomó minden, amivel nem értettem egyet, ugyanakkor csomó minden nekem nem jutott eszembe. Azokat tátott szájjal néztem. De hát mi nem ilyen ambivalens a létezésben?

– Furcsa címet választottál a darabodnak. Kérdés vagy állítás?

– Először nem tettem kérdőjelet, aztán kérdőjellel jelent meg a plakáton, nem tudom már pontosan. Elbizonytalanító cím, nem akarom eldönteni, hogy kérdezek-e, vagy kijelentek. Egy kihalt fajtáról, az úgynevezett úri, keresztény magyar középosztályról szól, a családomról vettem a mintát. Mint ahogy a TündérVölgy című regényemben is. A hatvanas években játszódik, és a deklasszálódásról szól. Mit tett velük a létezett szocializmus. Ha kérdésként fogjuk fel a címet, az a válasz, hogy nem, ezek nem élnek már, ilyen „állatfajta” nincsen, ez a mentalitás kihalt.

– Visszatérve a „válogatói” minőségedre, ez alatt az idő alatt nagyon sok előadást kell megnézned, ez pedig feltételezhetően azt is jelenti, hogy az írói mivoltod sérül valamilyen formában.

– Hajszálpontosan fogalmaztál. Így van, sérül. Próbálok ugyan dolgozni, van egy hosszútávú tervem, amit, ha lehet így mondani, életem végéig, folytatni szeretnék. Négy részes prózaterv, a férfi-nőrelációkról szól, és megígértem a kiadónak, hogy az elsőt ebben az évben leadom. Ha van öt percem, leülök, én ilyen „rövideket” is tudok dolgozni. Nem metaforikus, hanem konkrét öt perc. Sajnos valóban öt perceim vannak, tanítok két helyen, szerkesztek, és ha meghívnak, elmegyek felolvasni is. Hat éve jelent meg a Kicsit majd kevesebbet járkálok című verseskötetem. A címet programnak szántam, eddig nemigen jött be.

KÖLLŐ KATALIN