Kicsit majd kevesebbet járkálokversek

„Az irodalomhoz nem kis pofa kell. Úgy látszik, mégis van hozzá pofám.” Kukorelly Endre lírája kezdettől fogva kerüli a nagy szavakat. Vagy legalábbis olyan új költői nyelv kialakítására törekszik, amely folyamatosan lebontja az irodalom régi beszédformáit, hogy ezek áthelyezésével és újraértelmezésével kimondhatóvá váljanak az ún. költői szavak. A kicsik és nagyok – de hogy pontosan mikor melyik, ezt e költészet magányos, szemlélődő Énje nem dönti el. Ennél többet bíz az olvasóra. És jobban számít rá. Új verseskötetében tovább tisztázza saját formaelvét, úgy tér vissza kimunkált kötött és szabad képleteihez, hogy redukált nyelvezetével biztonsággal fordulhasson mindennapi létkérdéseihez. „Ennyire látványosan, szinte dacosan, kihívóan tötyörögni nem tötyörögtek még a magyar lírában. Szoktak száguldani, vívni, ujjongani, vagy hűvös kívülállásban merengeni, ironikus távolságtartással lecövekelni, de ez az ember nem, ez üldögél, felpattan, ám nem megy sehová, aztán, »mintha már túl sokáig állna«, indul, lemarad, visszaül. Még (az előbb említett módon farigcsált) mondatai is ezt a képet mutatják: elkezdődnek, nem fejeződnek be, vagy más fejezi be őket, mint aki elkezdte, valami nélkülözhetetlen mondatrészt el-elveszítenek menet közben, de mindig kiderül, hogy azok a részek mégsem olyan nélkülözhetetlenek. Eközben, szinte észrevétlenül, több súlyos dolog is lezajlik (épp, mint az életben).”
(Reményi József Tamás, Népszabadság, 2001. augusztus 11.)