KedvenxcKedvenxc. Szépészeti redékek

Tasnády Attila: Együgyű kísértet

Étvágyam a régi
(Tasnády Attila)

„És kétrét hajolva jöttem ki onnan is.” Egy verseskötet ötödik sora. A közvetítő. „Mikor bementem a szemközti presszóba / eső verte a házfalakat / s én két automata közt is választhattam. / Hol is van az a telefonkönyv? // És kétrét hajolva jöttem ki onnan is.” Így kezdődik a könyv, ezek a szavak törnek elő. Nyilván ezek a szavak törtek elő. Ott jön, kicsit előrehajolva az a férfi. Miért lehet egyáltalán valamely mondatoknak, egy szócsoportnak elementáris ereje. Miért hat így, és mi következik abból, hogy bemozdul a lélek. Milyen konszenzus, lehet-e ugyanazt érezni, valaki más és én magam, ugyanazt érezzük-e ugyanúgy, vagy mit? Megismételhető-e, felidézető, együtt-érezhetsz-e hallgatva ugyanarra, működik-e ez az ő-más-én szerkezet?
„Azon az őszön! Azon az őszön! – Azon az ősszel. / A fogalmazás nem a legerősebb oldalam,” kezdi Tasnády (Naumburg és környéké)n. (1) A magyar költészet egyik legerősebb vers-Auftaktja. Páratlan önreflexió, minden hatásosságot elkerülő, minden „költőit” és „magatartást” kikerülő, ezért, ezáltal rendkívüli hatást kiváltó, azt kell mondanom, költői magatartás. „A fogalmazás nem a legerősebb oldalam,” egyszerűen, nyugodtan, éles-hidegen vág bele a konvencióba, úgy vág keresztül, mert nem provokál. Nemcsak hogy nem, de igyekszik is meg nem hökkenteni. Nem pukkaszt, általában is minden pufogástól igen távol áll: nem is áll sehol. Tasnády soha nem provokál, föl se merül olyasmi tárgy vagy formálás, semmit nem akar. Valamely tárgynak ez az alakja, itt ez lenne a megfelelő, tárgy és alak egy szervezet. Higgadt és rémült, fájdalmas, fáradt, érzékeny, reményvesztett, végtelenül mulatságos versek. Tasnády Attila a kedvenc költőm, azt gondolom, hogy ő, Tasnády ma a legjobb magyar költő a mai legjobb magyar költők között vagy közül (fogalmazás (1)), tehát benne van a legjobb egyben. És a leghazaibb ízek. (6) (7) (8) (18) Igazán mulatságos, hogy ő nincs.
Legjobban mulatok, ha Tasnádyt olvasok. Mulatni akar, akkor olvasson Tasnádyt, aki nincs. (1-19)
Nincs, mert nem látszik. Aki nem látszik, azt nem veszik észre, ha viszont nem veszik észre, nincs. A könnyű, könnyebb vagy pimaszabb megoldásokat szeretjük, ki-tudja-kinek a kéznél lévő sablonjait használjuk. Szeretünk sablonnal, jó lesz az nekünk, nem nagyon szemlélődni csak úgy, elfogulatlanul, ez nem a legerősebb oldalunk. Ki-ki már nem akarja vagy nem szereti, nem néz oda, sehova se, és csak használja, vagy már unja az irodalmat, mert nem tudta meg, hogy az mi, mert nem érzi, vagy nem hagyja magát megérinteni az irodalomtól. Tasnády általam ismert tizennégy-tizenöt (!) hosszúverse, a (Naumburg és környéke), a Vasár- vagy ünnep, Fogtechnika, Zongora, Mi van rajtam... a Koncepció, a How to get a sweetheart, feltűnő elrontásaival együtt is a magyar irodalom kiváló, és (pl. a Csönd vagy a Szubkontinens) legkiválóbb művei közé tartoznak. Ugyanígy néhány rövidebb darab is, a palimpszesztek közül, vagy a Süllyedő vér. Senki nem veszi észre. Az újabbakból, kéziratból ismerem, a Testszín, a Foglalkozás vagy a Drága c. darabok.
De mi fedi le, hogyan működik ez a költészet, milyen pontokon forog el, csikorog és füstölög, milyen fölös és elhibázott elemei kicserélhetők, és kicserélendők-e? Milyen is a forma, amiben az adott (tartam, mondandó, tartalom) egyetlen érvényes megoldás megszólal. Egész és részei, a részletben megbúvó, részletekbe lebukott angyal. Miért így jelenik meg, ilyen egész ilyen részeiként?
Ha Tasnádyt olvasok, a nyelvi háló valósággal magával húz, elsodor, kiszakít a helyemről, a helyzetemből, arról a stabil felületről, ahol az életem intéződik. Ilyen biztos helyek nélkül nem lehet lenni, ez jól is van, mégis, sokáig állni úgy, és intéződni, az megint már nem elviselhető. Hagyni kell magam elsodortatni olykor, hogy aztán nem kevés nehézségek árán találjak újból biztos helyet. Irodalom, szöveget olvasok, egy művet, „mégis” mintha valami irodalmon kívüli, végtelenül természetes áradás rántana magával, és nem lehet abbahagyni, vagyis külön el kell határozni, hogy abbahagyom. (9) Ez a nyelv át tudja, át tudta törni, néhányszor bizonyosan áttörte a falat, amit az elviselhetőség miatt építget magának maga köré, ahogy mindenki, aki valahogyan él. „Ő” építi és ő töri át, betör amaz iszonyú, sugárzó tartományba, azután vissza, és „egyszerűen csak” leírja, ami van. Az első hang. Addig írja, addig tart, míg be nem lép az áldott, belső, megóvó hazugság-mechanizmus. (10) Valami fájdalmas, felfüggesztett pillanatban elindított szöveg-szál, mély lélegzet, hosszan kifutó sorok, erős rándulások, (11) nehéz lefutás. Ahogy elakad újra meg újra a saját védekező rendszerén, elakad nyelv és nyelvtan (6) (11), kitér, visszacsatol. Nem egy út (12). Felszakítja, szinte darabokban hordja ki a szöveg azt, ami van (14) (16) (17), amit gondol (13): de kicsoda is? Ki az az ő?
Csakhogy azt nem mondja meg, ahhoz nem enged közel. Nem lehet megmondani, mi van, és hogy mi az, amit gondol. Csak ahogy visszatér, a szövegfonat, igen hideg, szilárd, „normális”, szavak és ragozás, a szavak hogy rendben vannak-e, az egyes szavak helye, szintaktikai bajok, tehát ezt a szerkezetet gondolja, mert „az” van, és onnan jövet van így (7). Amire „gondol”, az tőle magától, a nem-igazságok hálójába fészkelődött konvencionális éntől függetlenül van valahogy. Nem „elgondolás terméke” (4)(5) a mű, de éppen a mű maga az, ahogy elgondolja. Nem csinál semmit sehogy, nem ír meg semmit, nem irodalmi irodalom, a legkevésbé az, itt valóban, és azt hiszem, egészen kivételesen egybeesik az elemien igaz a széppel. Mindez a leggyönyörűbb nyelvtani hibák keretében történik, és lehet érezni, hogy anélkül viszont nem megy. Boldogító nyelvromlás (15) (16). Nonszensz. Bizony elkenések is számosan, ezek viszont nem szépek, sőt rondák és vacakok, (2) de fájdalmas ahogy vannak, és ezen a szélen, ahol Tasnády áll, ilyen szélsőségesen, pofátlanul őszinte, arcátlan, álorcátlan pillanatokban (19) ezek az odakenések is elmennek.
Nem biztos, hogy elmennek, a hiba az hiba az hiba az hiba. Hibátlan megoldások, ömlesztve, a hordalékukkal együtt.
Mert hibái tartják a szöveget, támasztják ki az ellenkező oldalon, védik a sima lefutástól, Tasnádyban a hibái a legjobbak (1-19). A hiba igen, de nem az odakenés, mert az lötyögteti a szerkezetet, nincs a helyén, nincs helye, nem tart meg semmit, csak bennehagyva, -felejtve, fáradékonyságból, vagy mert már nem érdekli. Minden irodalmiasság, a megírás iránti viszolygásból. A minden versben rejtező klapancia, a végső soron üres ritmus, a »kidolgozás« iránti viszolygás. Reflektálni és megcsinálni irodalmias. Azon nem bír változtatni. Ő bizonyos értelemben tényleg nem tudja, hogyan kell csinálni, mert a hagyományos irodalmi eszközök nem segítik. Vagy csak mert nem lenne, véli, tétje, nem is nagyon figyel oda, lekanyarodik és zötyög (2), nem érdekli, vagy direkt zötyögni akar. Meg néhány rövidebb, erőszakosabban megírt darab.
Végül hát nem koncepciók (17) foglya, néhol vesztese is Tasnády? Hogy a felszakadó, feltörő anyaghoz nyúlni nem éri meg? Én úgy vélem, megéri. Ő úgy, hogy nem; a szöveg súlypontja mintegy kívül van a szövegen, a szöveg maga minden irodalmi kritériumon, az anyag megdolgozásától pedig az anyag nem lesz értékesebb.
Valóban nem. A test, fájdalom, a szeretetlenség, egyedüllét, a szorongás, az anyag, ennek a költészetnek az anyaga is, éppoly érték nélküli magában, amilyen értékessé válik művé szerveződve.
Ezek a szövegek azonban, ez itt már nem anyag, de a forma maga. Ha kérdéses valami, akkor csakis ez, semmilyen anyag kérdésessé nem tehető. Az anyag nem érdekes, a megoldás érdekes, ami feltár. A megoldatlanság viszont elföd, pici megoldatlanságok eltakarhatnak jelentős műveket, azt gondolom, vele ez történik. Az amúgy is előkészítetlenül, váratlanul előtörő nagyszabásút eléggé látható, mondjuk így, nagyszabású megoldatlanságai túlzottan is lefedik. Tasnády, ilyen költő nincs, és ebben a szerencsétlenül szerencsés, tisztázatlan és kritikátlan, noha bizonyára normális helyzetben, mivel sehol erő, se indíttatás mibennünk tárgyilag körülpillantani, elég nehezen lesz. Ami így eltakarva, ilyen mély árnyékban áll, ennyire nem igyekszik. Aminthogy mások sincsenek (Erdély Miklós például) most bár betiltva, ámde megengedve sem. Nincs megengedve a kritika!, mintha! Nem-lévők pedig nagyon is vannak, állván jobb helyeken. A természetes mód takarva, nincs ebben fura semmi, nem is csodálkozom, elengedett állapotok, éljen a normális, nem akarok puffogni vagy harsonázni, csak volt kedvem leírni a véleményem. Kis mulatságos változtatást. Legyenek vidám változások.

(1991. február 22-28.)