Kálmán C. Gyórgy: Elég sok darab. Három 100 darabJelenkor

Össze van gyûjtve ebben a kötetben egy csomó írás, prózai szövegek, mindegyiket Kukorelly Endre írta, régebbiek, újabbak, vegyesen. Három fejezetben. Nem tudom, hogy hány írás, nem számoltam meg, nem is vagyok hajlandó, és szerintem nem is érdemes: római számozás, arab számozás, olykor kötôjellel, néha címek is, az utolsó (harmadik) fejezet meg a Száz címet viseli, és csak egyetlen szöveg van benne. Sok-sok szöveg, rövidebb meg hosszabb, van, amikor egy-két-három másikkal összefûzve, van, hogy magányosan; no jó, ha nagyon pontos akarnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy kétszer száz plusz egy darab (a második fejezet végén a második C-nél tart a számozás), de biztosan ez sem volna igaz. Ez az egész számozósdi-számolgatósdi mintha csak arra lenne való, hogy valamin mélázzon a kedves olvasó, ha már kifogyott a gondolkodnivalóból.

Vagy esetleg valami mélyebb értelme is van: hogy az összetartozás, egymáshoz fûzés, kapcsolódás, elkülönülés és azonosíthatóság automatikusan adódó sémáit összezavarja. Hogy ezzel a látszólagos pontossággal (amely persze azonnal le is leplezi látszólagosságát, a cím szeszélyes vagy elrontott helyesírásával, s azzal, hogy a darab szónak azért letagadhatatlan kereskedelmi konnotációja is van) a szövegek otthonos rendetlenségét helyezi szembe, a hosszúság és rövidség kiszámíthatatlan változatait, a számok rendjével a slamposságot. Azt kérdi magától és olvasójától: itt van ez a nagy halom szöveg, mindenfélék, átfedik egymást, meg semmi közük nincs egymáshoz, össze is lehet kötni ôket, meg külön-külön is olvashatóak, lehetne ôket idôrendbe tenni, történetszerûen fûzögetni, nagyság szerint, tematikailag, stilárisan, így-úgy rendbetenni – érdemes-e? És hogyan érdemes? Melyik rendezô elv volna elôrébb való a másiknál? Mi az, hogy gyûjtemény?

Egy másik oldalról ugyanaz a kérdés ez, amelyet a magyar költészet újabban egyre gyakrabban feszeget: meddig egyedi a szöveg, mikor és hogyan olvasható a hagyományos, klasszikus módon, mint magában elég, kerek, teljes mû; és hol kezdôdik a ciklus vagy a nagyobb egység, amelybôl az egyes darabok aligha kiemelhetôk. Oravecz a líra, epika, szociográfia, esszé, kispróza határain mozog, Kemény vagy Szijj prózái költôi mûvek, költészetük olykor narratív; az egymás mellé (mögé, alá) helyezett szövegek önállósága, magukban megállása éppannyira kétséges, mint összekapcsolásuk koherenciája. Kukorelly kötete azt az illúziót nyújtja az olvasónak, hogy most kézbe veheti a Kukorelly-prózát, elolvashatja egyvégtében, s ekkor majd megtudja, mi(lyen) is az; másrészt viszont a számozással és kötetbe rendezéssel megfosztja attól, hogy egyes szövegeket kiemeljen, hiszen azok immár valamilyen nagyobb egész részei. (Lesznek majd gusztusos kis filológiai problémák is, hogy melyik szöveg hol és mikor jelent meg elôször, még elôbb, legelôször, s hogy mi változott benne és miért; az átírás, az új kontextusba helyezés a ciklusszervezés kérdései rövid, de jólesô izgalomba hozzák majd a jövô kukorellystáit.)

Az ember ilyenkor elszégyelli magát, hogy ennyit komolykodik. Ahhoz képest, hogy mirôl van szó. Arról van szó, hogy van egy pasi, morfondírozik, nézelôdik, sétálgat és beszélget, él valahol Budapesten, tesz-vesz, mindenféle népekkel találkozik néha, olvas, utazik, ilyen meg olyan kedvei vannak, ja igen, és még írogat is. Lehet, hogy Kukorelly Endrének hívják, de persze soha nem nevezi így magát abban, amit leír, mindegy – ô az elbeszélô, aki írja ezeket a darabokat, feltûnôen jelen van, szinte látjuk, ahogy gondolkodik és/vagy körmölget, magának, nekünk. Ez az elbeszélô, akit merôben elméleti okokból vonakodnánk Kukorelly Endrének nevezni, sokféle anyagból vagyon összegyúrva. Van benne az újságíróból, aki bármikor odaken egy-két flekket, ha szépen megkérik, nagyjából bármirôl, és az mégis (és jól) meg is lesz írva, a karácsonyi melléklet vagy az emlékszám jeles darabja lesz. Van benne az emlékíró-regényíróból, aki készülôdik, hogy egyszer majd megírja mindazt a gyötrelmet, megaláztatást, csodát és kínt, amit a gyermekkor neki (és valamennyiünknek) jelentett, de valahogy nem jut hozzá, meg formája sem nagyon van manapság ennek a vállalkozásnak, s ezért inkább csak úgy darabokban, elôtörô emléktöredékekben, esetleg egy-két szavas, egy-két mondatos utalásokban valósítja meg (de megvalósítja) ezt a mûvet is. Van benne a portrérajzolóból vagy a csendéletfestôbôl, aki nagyon tud figyelni, akinek legfôbb törekvése, hogy elkapja: mitôl ilyen ez a csaj vagy pasas, aki nagy-nagy energiákat fektet abba, hogy minél pontosabban sikerüljön leírni valamit (s a valami keltette érzést), néha úgy érzi, egy vonal is elég, máskor ötször is átfesti a vásznat, soha nem hiszi, hogy maga a világ volna ábrázolva; tudja, hogy csak egy darab, de abba az egészet is bele lehet látni. Van benne továbbá – s a legerôsebben ez van benne – a lírikusból, aki azért alapvetôen magára figyel, saját rezdüléseit méri fel, önelemez és kitárul, saját érzelmeivel szeretne tisztába jönni, és azokat elibénk tárni, míg az írás maga egyszerre gondolkodás és érzés, amely formálja és deformálja magát a gondolkodást és érzést.

Ez tehát, azt hiszem, a legerôsebb: mindig, minden darabban azért „rólam” van szó (vagyis hogy róla, legyen az Kukorelly Endre, vagy akárki, ez a pasi). Nem egy csapatjátékos, önzôzik, de nagyon bír cselezni, nem is lehet haragudni rá, legfeljebb irigyelni. Hogy valaki ilyen magától értetôdôen magára tudja vonatkoztatni a világot, anélkül, hogy látványosan szenvedne vagy érzelgôsködne. Szemmel láthatólag hihetetlenül fontos számára, hogy mit (nem) csinál, mikor és miért, hétköznapi szöszmötölései és nézelôdései minduntalan tollára kívánkoznak. Szereti magát, és érdekli önmaga, kíváncsi magára, gondolkodik magán, leírja magát. Ez pedig érdekfeszítô, olvasmányos, izgalmas, mint egy újságcikk, regény, portré vagy vers. Az egyedüli példányt járja körbe. Magát járja körbe.

Ebbôl aztán lesz egy csomó darab, elég sok, mind más: feljegyzések, novellák, versszerû képzôdmények, mulatságosak és szomorúak, gyakorta elégikusak meg nosztalgikusak, a hang mindegyikükben más, de azért ugyanaz. Elharapott mondatok, kiigazítások, próbálgatás, félbehagyás, belezavarodás, máskor meg a rátalálás öröme. Hosszan lehet olvasgatni, és mindig elô lehet venni ôket. Lehet velük vacakolni. Talán (azt reméljük) ezektôl a daraboktól mi is kicsit olyanokká válunk, mint aki írta ôket. Az nem biztos, hogy olyan nagyon jó lesz, de érdekes.

{short description of image}