Kálmán C. György: A kurzív élet. Rom

Valami megint változott.

A tavalyi könyvhétre Kukorelly Endre összegyûjtött jó sok szöveget, a legkülönbözõbb alkalomból írott és a legkülönfélébb módon megformált írásokat, s olvasója élvezettel barangolhatott közöttük-bennük, találgathatta, hol is van „az igazi” Kukorelly. Az a könyv bemutató is volt, játékos erõdemonstráció: ennyi mindent lehet csinálni, nincsenek mûfaji és terjedelmi korlátok. Az írás öröme érzõdött rajtuk, de itt éppenséggel nem valami magánörömre kell gondolni, hiszen beléjük íródott a társalgás, a csevegés, az (irodalmi, újságírói, kulturális) életben való részvétel is. Mintha Kukorelly folytonos beszélgetésben volna: ha megkérdeznek, akkor válaszolok, azt, ami éppen eszembe jut, s amennyire épp képes vagyok; én is kérdezek, nem nagyon körmönfontan, és talán fölöslegesen, de hát engem ez érdekel.

Az idei könyvheti Kukorelly-kötet sokkal inkább a lineáris olvasásra buzdít, és nem a sokféleségben való gyönyörködésre, hanem az egységesség felfedezésére szólít föl. Nem mintha olyan egyszerû volna a szövegek mûfaját meghatározni: a kötet egésze olykor közelít az emlékirat, a napló vagy akár a családregény mûfajaihoz (s a rövid narratívák persze minduntalan a novellát juttatják az eszünkbe); sok részletében tekinthetõ politikai vagy történelmi esszék sorozatának, a Kóda talált versek ciklusa, s persze az egyes szövegek (vagy legtöbbjük) nagy nehezen beleférnek a tárca kategóriájába. Mégis: ez a mûfajokat (ismét) vegyítõ vagy keresztbeszelõ kötet meglepõen egynemû. Kukorelly úgy tesz, mintha „klasszicizálódott” volna, elhiteti olvasójával, hogy nyugodtan megközelítheti e szövegeket elég hagyományos módon is, olvassa csak a könyvet az elejétõl a végéig, és bátran aggassza rá valamely neki kedves mûfaj jegyeit, közben folyamatosan azon mesterkedik, hogy megtörje az egyenesvonalúságot, kijátssza a várakozásokat, kizökkentsen és megzavarjon. (Érzek itt némi hasonlatosságot Esterházy új kötetével: az egyszerûség, a „letisztultság”, az „olvashatóság” látszólagos. Mindezen kategóriák önmagukat lerombolónak, de legalábbis kétértelmûnek vagy gyanúsnak bizonyulnak.)

Megpróbálom hát összefoglalni, elemi recenzensi kötelesség, mi is van ebben a könyvben. Van benne 23 szöveg (szép prímszám, Alban Berg kedvenc száma), közülük 21 számozott és dátumozott, az utolsó elõtti számot és a Hab címet viseli, az utolsó csak a Kóda címet. A szövegek középpontjában a „szovjetónió” és a „rom” szavak állnak, még ha nem is mindig explicit formában: mindezt pedig az elsõ szöveg alapozza meg, amelynek elbeszélõje egy hajdani szovjet katonai bázis romjait fedezi fel Németországban. Ez az élmény válik a reflexiók kiindulópontjává: a szövegekben sorra felbukkannak az elbeszélõ saját „szovjet-tapasztalatai”, családja történetének a szocializmussal és a Szovjetunióval összefüggõ bizonyos részletei, és a szocializmus alatti élet egyes vonásai. Az elbeszélõ számtalan kísérletet tesz, hogy definiálja, megragadja, mi is az a „szovjetónió”: ugyanis nem a valahai világbirodalomról van egyszerûen szó, hanem egy életformáról, szabályrendszerrõl, tájról és természetrõl, társadalmi érintkezésrõl és magánéletrõl, dalokról és versekrõl. A szövegek tehát valamennyien meghatározási kísérletek, körülírások, illusztrációk, amelyekben nagy szerepet kap a „rom”, a rombolás, a romlottság és a romlás motívuma. Ugyanakkor semmi kiszámított és kiszámítható, semmi tudóskodó vagy pontosságra törekvõ, semmi görcsös és elszánt, semmi végleges nincs ebben a próbálkozásban: a szövegek elbeszélõje inkább tétovázik és elkalandozik, körbejár és fogást keres.

El lehet mélázni azon, mit is jelent az alcímben az a bizonyos kurzív ó. Lehetne azon spekulálni, hogy az ónra, erre a szürkés fémre kell gondolnunk; vagy talán a csodálkozás vagy megrökönyödés indulatszavát (az ót) kell megnyomnunk a szóban. Vagy hogy így kerülõdik ki az a helyesírási probléma, hogy a Szovjetunió szót hosszú ú-val ejtjük, ám röviddel írjuk. (Kedves barátaim, B. A. és N. Á. fedezték fel vagy húsz éve a Magyar Nemzet hasábjain, hogy amikor egy ismert agg nyelvvédõ hölgy a hosszú és rövid ú ejtési-írási eltéréseinek problémájára akarta felhívni a figyelmet, a következõ példasor szaladt ki a tolla alól: unió, Szovjetunió, unom, utálom. Azóta sem tudom, szándékos volt-e.) Vagy a gyermekkor félreírását-elhallását rögzíti (hiszen van elég szó a gyermekkorról a szövegekben). Vagy egyszerûen pici rejtély, kizökkentés, figyelemfelkeltés, amin fennakad a szem. Vagy hogy a szó nagyon hasonlítson annak a hatalmas országnak a nevére, de mégse az legyen, hanem több és más, terminus, ami magyarázandó és kifejtendõ.

Ha végigkövetjük az elbeszélõt ezen az úton, belepillantunk a magyar ötvenes-hatvanas-hetvenes évekbe, a szovjet világ egyes részleteibe, de a jegyzetek még a kommunista világról szóló irodalom jeleseihez (Gide-hez, Nabokovhoz) is elvezetnek. A kötet – az elsõ szöveg ironikusan ezt sugallja – alapvetõen komcsizás volna, vagyis éppen hogy átgondoltatja, mivel és miként kellene és lehetne számot vetnünk, amikor az elmúlt ötven évrõl beszélünk. Hogy vajon mi van a hívõ kommunistákkal, a Szovjetunió becsapottjaival, a legvidámabb láger mítoszával, a felelõsséggel, a szembenézéssel. Hogy hogyan „viszonyul” „a Nyugat” hozzánk. Hogy milyen lelki, társadalomtörténeti, magatartásbeli alapjai vannak a totális diktatúrának, hogy hogyan telepszik rá ez a diktatúra a mindennapokra, a gondolkodásra, a családra – hogyan lesz mindebbõl rom, „szovjetónió”.

De legyen világos: nem politikai esszét olvasunk. Aki ezekbõl az írásokból beszél, az csak egy „civil”, aki közülünk való, hozzánk hasonlóan tájékozott ember, elgondolkozik ezen-azon, neveltetése és életútja bizonyára más (mindenkié más), de sokunkéval sokban megegyezik. Olvasottságával nem akar lenyûgözni, megállapításaiban nem is olyan nagyon mély vagy éles, vagy tisztánlátó, csak épp a szemünk láttára elmélkedik, és ez máris magával ragad. Meg érzékletes, jól találja el a hangot, vannak remekül megtalált szavai, mondatai, szituációi, szereplõi, történetei. (Ezért nevezik írónak.) Másrészt legyen világos az is, hogy nem családtörténet, amit olvasunk – csak annak töredékei, néhány szereplõ, néhány esemény megidézése –, és nem is önéletírás, csak amennyiben az elbeszélõ minduntalan a legkéznéllevõbbel, önmagával példálózik, saját élményeibõl indul ki, és azokhoz jut el. Hogy melyik rendelõdik a másik alá – az esszé önéletrajzi indíttatású, a történetmondás társadalomtörténeti elmélkedésbe fut ki, a családregény-motívum politikai kérdésekhez vezet el –, az kérdés: kérdés, amelyet teljesen fölösleges megválaszolni.

A kötetet záró két szöveg (a Hab és a Kóda) azt véteti észre, hogy Kukorellytõl immár (tényleg csak most?) nem idegen az erõs, retorikus zárlat. Az eszköztelenség, a folytonos regiszterváltás („stílustörés”), a félbehagyott vagy „elrontott” mondatok, a szavak keresgélése persze maguk is mind a retorika részei; de nemcsak a kötet, az egyes szövegek befejezése is most mintha inkább megfelelne a hatásosság „hagyományosabb” konvencióinak. Egyben élesen megvilágítja, mintegy hátulról, a kötet egészét is. Ha eddig a tétova, kicsit zavart, reflexív, töprengõ elbeszélõt láttuk magunk elõtt, akkor a versbe tördelt (átírt?) 1949 és 1952 közötti börtöniratok nagyon egyértelmû, nagyon határozott állásfoglalást közvetítenek. Nincs legvidámabb barakk, csak barakk van. Nincs ügyes vagy kevésbé ügyes kollaboráció. Nincs elviselhetõség, nincsenek „mégiscsak” okos emberek, nincs alku. És vége van-e? „Hogy akármit beadnak neked, mert megünnepeltetik veled, és te beveszed, legalábbis elfogadod, mert nem tudsz az ünnep elõl kitérni, ez a szovjetónió. Legapróbb hülyeségeket és legnagyobb gaztetteket, ugyanaz a lánc. Ne hidd, hogy nem. Ne hidd el.” Vége van-e?

Ez is retorikus befejezés.