Jó, rossz, semmi, egész

(1)

Néha átmentünk Szentendrére.
Három megálló, Pomáz, Pannoniatelep, végállomás.
Nem tudom, miért, bevásárolni, vagy unalomból, történjen már valami.
Nemigen történt semmi, kisétáltunk az istvántelepi hévmegállóhoz, jegyet váltottunk,
leültünk a pirosra mázolt fapadra, vártunk a hévre.
Nagyanyám, a húgom meg én.
Negyvenvalahány éve, legyen kerek 44.
Szögletes.
Szentistvántelepen nyaraltam, volt egy víkendházunk, olvastam, unatkoztam, fociztam, lejártam a Dunához.
Az is unalmas volt, de szép.
Szép hosszú.
Lassú.
Délelőtt el kellett bringázni Kalászra vízért, aztán a vegyesboltba.
És beállni a sorba.
Iszonyú lassan haladt, a boltos komótosan vacakolt, mindent le kellett mérni, levágott egy darab zsírt, földobta a mérlegre, kevés, hozzákent még, ha sok, akkor lemetélt belőle, zsákból merte papírzacskóba a babot, a tejfölt nagy nikkelbödönből a befőttesüvegekbe, hosszúkás, hengerforma merőkanállal a tejet, lekapta a füle mögül a ceruzát, összeadta, számolgatott, eltartott évekig.
Amíg sorra kerültél.
Közben kedélyeskedett a háziasszonyokkal, a felesége meg pofákat vágott hozzá.
Vágta a pofákat, eltűnt a raktárban, ez kicsit mulattatott, egyébként nem történt semmi a világon.
A boltos, meg a felesége.
Iszonyú unalmas boltba járni, igaz, hogy más meg nincs.
Más esemény.
Délután fociztunk, késő estig, amíg látni lehetett valamit a labdából.
Tehát bolt, Kalász, foci, Duna.
Levittem egy törülközőt a partra, olvasgattam, vártam, hátha arra jön egy csónak, úsztam a folyóban, jó volt.
Ülsz a Duna mellett, csönd, dunaszag, harangoznak, fogalmad sincs, hol, néha rád száll egy bögöly, azt agyoncsapod.
Ha elég ügyes vagy hozzá.
Elég ügyesen csinálod, és nem kened szét magadon.
Működött még a jegypénztár a telepi megállóban, a büdös váróteremben döngtek a legyek, ült a fülkéjében egy vasutasnő, mellette kurblis telefon, ha jött a hév, kiállt a tárcsájával.
Leszálltunk Szentendrén, mentünk befelé.
Leszáll, indulsz a városka felé, nincs senki az utcán, függőlegesen zuhog a nap.
Kockakövek, por, sehol egy ember, már a héven sem volt tulajdonképpen senki.
Lovas szekér, a cukrászda előtt áll egy moszkvics.
Vettünk fagyit.
Meg egy pohár szódát.
Citrom, csoki, finom vízízű.
És azért csokiízű is meg citromízű, végül is a csokoládéfagylaltnak milyen íze legyen, ha nem csokoládé?
És a citromnak citrom?
Aztán fölcaplattunk a templomdombra, ott volt néhány öreg, nem tudom, milyen fa, kis árnyék.
A templom hűvös, finom templomszag, nincs is kedved kijönni a tömjénszagból.
Bámultuk a parasztbarokk puttókat, a húgomnak tetszett, onnan tudom, hogy mindig megjegyezte.
Bosszantott, ahogy lelkesedik az angyalkákért.
Arra nem emlékszem, hogy nekem tetszettek-e, mert nem mondtam.
Mivel a testvérem állandóan ezt hajtogatta, és akkor én miért mondjam.
Nem mondod ki, nincs, nem tudod, van-e, van és azonnal nincs.
Ha kimondod, megtartod, egy darabig biztos megmarad, ha eleget mondod, majd nem is enged el.
Ácsorogtam a templomdombon a mellvédnél, bámultam lefelé, a házakat, összevissza háztetőket, az udvaron kapirgáló tyúkokat, ma itt boltok vannak és kerthelyiségek.
Kora délután egyáltalán nincs ember Szentendrén, egy lélek sem.
Áll a levegő, a távolban kopácsolnak, csontszáraz gizgaz, nyárszag, pár feketeruhás öregasszony, spanyol falvacska.
Ez nem annak idején jutott eszembe, hanem most, bár eszembe juthatott volna, akkortájt olvastam a Don Quijotét.
Vásárolt a nagyanyám valami húsfélét a hentesnél, biztos azért héveztünk át, nálunk, a telepi boltban parizert se lehetett kapni.
Csokoládé volt, de azt nem veszünk, nincs rá pénz.
Szent Endre, városka ember nélkül.
Hunyd be a szemed.
Erősen.
Aztán nyisd ki.
Ne föltűnően, ne mások előtt, vagy ha mások előtt, akkor tegyél úgy, mintha pislognál, vagy belement volna a por a szemedbe.

(2)

Szemben, a Rózsa utcában, pont az ablakunk alatt van egy pékség.
Ötvenhatban orosz harckocsi állt előtte, a katonák a forgódomb tetején lévő kör alakú nyíláson dobálták befelé a kenyeret.
Erre emlékszem, a kitárt ablakon beáradó kenyérillatról sokszor jut eszembe.
Nyáron, estefelé, inkább éjszaka.
Télen nem érezni, szellőztetéskor sem.
Tárva, árad, illat, kicsit most fölfelé fogalmaztam.
Régebben olykor megjelent az előszobában pár svábbogár, valahogy fölmásztak a csatornán vagy a lichthof falán, nem valami kellemes látvány.
Zörögnek a ládákkal hajnaltájt, pakolják a teherautókat, az se jó, de a frissen sült kenyér jó.
Bármi friss sütés szaga jó és sok, a kenyér nem sok, csak jó, ki tudja, miért.
Ki tudja, miféle, eléggé a tudat mélyére lesüllyedt dolgok bukkannak a fölszínre, a szag kényes valami, de nem ide akartam kikeveredni.
Igazán sehova se akartam, nem hiszem, hogy akartam volna, írás közben keveregsz, ez a legjobb az egészben.
Olyan, mint valami vadidegen városban mászkálni, nem tudsz róla semmit, térképed sincs, elindulsz egy irányba, tiszta véletlenségből befordulsz az első mellékutcába, és csak akkor kezded picit kiismerni magadat, ha elég sokat tekeregsz.
De hogy mennyi az az elég sok, azt előre nem lehet tudni.
Elég sokáig.
Egy tank, géppisztolyukkal fölfelé integető riadt ruszki kiskatonák, néhány a fölkapcsolt villany fényénél az előszobában ide-oda futkorászó halálra vált csótány, többszöri indítózásra beugró teherautó-motorok.
Leküldtek kenyérért, és mire hazaértem, leharapdáltam a serclijét.
Igyekszem föl a lépcsőn a harmadikra, jó nagyokat harapok a forró kenyérbe.
Ne az egész serclit lerágd nekem, hallom az apám hangját.
Az egész serclit lerágtam neki.