Jánossy Lajos: Egy szoknya, egy nadrág

Hogy mitől jó egy gyerekkönyv, azt valószínűleg maguk a gyerekek tudják a legjobban. De hogy mitől több, mint az, mitől ugorja meg azt a magasságot, amitől a legalábbis anyakönyvileg felnőtt olvasó is teljes örömét leli benne, arra megkísérelhetjük a válaszadást. A mese gyökerei köztudottan a népművészetbe nyúlnak, a kollektív tudat, avagy tudatalatti személytelen archaikumának talajából erednek, ekképp hosszú ideig a szó modern értelmében irodalmiasságról nem beszélhetünk. A huszadik századra a műmesék, az irodalmi történetek, az ifjúsági regények vonulata erősödik meg. A költészet azonban eredendően közelebb áll a mélyrétegekhez, amelyekből a gyermeki nyelv-, azaz világformálás merít; közelebb az asszociációk és a ritmus racionalitásnak még nem minden ízében alávetett ősi rendjéhez - a káosz törvényeihez. Az alanyiság és a személytelenség párbeszéde ez, a személyiség kialakulásának forrásvidéke, a dadogás, a mondókák és a fantázia követhetetlen összjátékának színpada. A líra örök aranyfedezete. Gyerekeknek írni sokféleképpen lehet, ezúttal a szerepjátékos verzióval van dolgunk. Egy kislány és egy kisfiú mondja itt a magáét, egymásnak, egymásról és egymás mellett, a szüleiknek és a szüleikről. Kukorelly ugyanazzal a poétikai eszközzel él, mint „felnőtt” szövegeiben; a Samunadrág oldalain mintha lubickolna egyenesen; elegánsan és ötletesen, empatikus invencióval. Amiképp a távolabbi Kukorelly-írások nyelvjátékaiban is a véletlen, a hiba, a regisztercsúszkálások végtelen lehetőségű interferenciáit aknázza ki, itt is ezt teszi. A kanonizált irodalmi nyelv köznyelvi kikezdése, a normatív használattal konfrontáló attitűd természetesen irodalmat csinál; miközben alanyiságának esendőségét, sérülékenységét, „ürgeségét” mutatja fel, a kibicsaklások formát teremtenek. Ennek a szemléletnek a gyerekbeszéd, a gyerekvilág és ez a kor, mondhatni összkomfortos otthona. A mediatizált, virtuális valóság, a televíziócsatornák és a számítógépes játékok arzenálja robbanásszerűen írta át, felül és egybe a gyerek és felnőtt dimenziók különbségeit; a nyelvi modalitások átjárják, lerontják és felerősítik egymást, kialakult a nyelvnek egy újfajta perszonáluniója, a felnőttes és a gyerekes beszéd hierarchiája mulatságosan tótágast áll. „Kaptam rózsaszínű teherkamiont, / kesztyűt madzaggal, mócartkuglit, rucit. / Rucikat. / Ruhát, na, így érthető?!, ru és ha, vili?! / És pléjsztésönt. / Jézus, nem tuggya, mi a pléjsztésön, atyám! / Nem tudod, mi a pléjsztésön, de ha azt se tudod, / akkor mit tucc?!” Ezt a hangot kapta el Kukorelly, amikor kislánynak és kisfiúnak öltözött. Ez az a nyelvi „realizmus”, amellyel átbillenti sorait a tizenkét éven túliak oldalára. Hogy anyagát egy olyan terepen és olyan terpeszben szedi össze, amely már eleve „hét nyelven” szól szakadatlanul. A Samunadrág ízig-vérig költői munka, letagadhatatlanul az életmű része, a szerző „versanyagszerkezeti” tárgyának tanítható darabja. „Jó vagyok pletykázásban, / álmodozásban / jó abban, hogy kitalálok / mindenféle valóságot, / fogalmam sincs, hogy honnan, / innen-onnan- amonnan, / iminnét és umunnét, mivel / semmit beszélek mindenkivel.” – mondja a Jóvagyo című, akárha ars poetikus versben, amivel a költészet forró centrumába talál, hogy az kikezdhetetlenül a gyermeki képzelet lekötelezettje, „béklyói” a gyermeki tudáshoz láncoltak; a kitalálás, az álom, a logikailag lekottázhatatlan fordulatok nélkül nincs líra. Kukorelly úgy közlekedik, ahogyan a gyerekek szoktak: háttal a menetiránynak, mint a rákok lépkednek tétován, mert figyelmüket lekötötte valami kívül vagy belül, leesik az álluk, aztán amikor megkérdezik őket, min gondolkoztál, azt válaszolják: „Szép vagyok, / és lehet, hogy okos. / És lehet, hogy ügyes, / nagybetűben ügyes, / kisbetűben nem, / vesszőben de.” Ha áthallásaink vannak, azok a hagyomány felfénylő csomópontjaiból (pl., Kukorelly nyomán: „pölö”: Ami a szívedet nyomja: svéd gyerekversek, Weöres) sugározzák energiáikat. A Samunadrág erényei: a humor, a groteszk, az abszurd, olyan irodalmilag kevéssé, ám az olvasó számára annál inkább releváns jellemzőkkel egészülnek ki, minthogy a Samunadrágban báj van, meg kedvesség van, meg szeretet van. És hogy a sorok közé, mint a németalföldi festők, Kukorelly néha ironikusan-gunyorosan berajzolja önmagát – csak hab a tortán. Jánossy Lajos