Három 100 darabA beszéd és a szabály

Volt egy sziget, és a szigeten élt egy herceg. A herceg egy parthoz közeli mészfehér sziklán épült hosszú, ceruza-forma toronybástyájában lakott, és soha nem jött le onnan, a toronyból kormányozta birodalmát. Naphosszat a bástyatetőn ücsörgött a rozoga, favázas nyugszékében, fején pamutsapkával, amit a sosem szűnő szélfújás miatt a legnagyobb hőségben se vett le. A hosszú őszi esőzéseket szerette leginkább, sűrű és heves esőket, ilyenkor órákig üldögélt mozdulatlanul, kisimult arccal, szemét félig lehunyva, és hallgatta, hogy veri a víz a körfolyosó fölé kifeszített ponyvát. De ott ült télen is, prémekbe bugyolálva, vagy sétálgatott körbe-körbe, bámulta a világot, a tenger színének változásait, felbukkanó és semmibe vesző hajókat, a szikla mellett húzódó szőlőfürtnyi erdőcske lombjait, felhők futását, az égbolt tüneményit, várta, hogy lehulljon végre a hó.
A herceget gyakorta lehetett látni, ahogy feltűnik a kőpárkányzat mögött, kikönyököl, megtámasztja az állát, fején fekete kötött sapka. Olykor ki is hajolt, talán túlzottan is, a hasfalán támaszkodva, billegve egyensúlyozott a mélység fölött, és a kutyáit figyelte, ahogy kergetőznek, egymás torkát keresve, hörögve és vicsorogva játszanak vadul. Volt ugyanis a hercegnek három kutyája. Ezeket, ha kedve szottyant, néhány jellegzetes, rövidke füttyel magához parancsolta, a tetőre fel, majd megint lezavarta a toronyból. Amíg a kutyák a toronyban voltak, a herceg eltűnt, nyilván bevitte az állatokat a szobájába, és, ahogy azt errefelé mindenki határozottan állította, ilyenkor beszélt velük. Ez azonban, bár a sziget egész lakossága meg volt róla győződve szentül, mégis merő feltételezés csak, látni nem látta senki.
Azt már viszont igen, hogy a kutyák, amikor ismét megjelentek a bástya alatt, csak kóvályogtak össze-vissza, ételhez nem nyúltak, alig álltak a lábukon, egész testük remegett, mégsem feküdtek le, csupán egymáshoz dőltek, mintha megtámasztani igyekeznének egymást, és néztek, figyeltek egyre fölfelé. Aztán valahogy erőre kapva megint, feledni látszottak az iménti szörnyű fáradtságot, s herceg is kisvártatva megjelent újra a tetőn.
Megjelenik újra, és áthajolva a párkányzaton, a reszkető, összebújó, lassacskán magukhoz térő állatokat vizsgálgatja, ahogy azok pedig őt figyelik. Aki tehát látni kívánta a herceget, és elég éles szeme volt, vagy elég bátorsága a tornyot megközelíteni, ami épp a kutyák miatt nem volt olyan veszélytelen, az, néhány percnyi várakozás után, de fél órán belül, ha csak rövid időre is, biztosan megpillanthatta őt. Sokszor még éjszaka is, mert a herceg igen keveset aludt, alig valamit, az éj jelentős részét, fagyos téli éjszakákat is -- a túlzott hidegek ritkák errefelé -- többnyire kinn a szabadban, egy hajólámpa mellett, a sötétségbe meredve ébren töltötte el, nyaranta pedig igazán alig-alig vonult vissza a toronyszobába. Nem bújt el, sőt, nagyon is látható volt, és, igaz, némi távolságból csupán, figyelhette őt szinte folyvást bárki, ha kedve és ideje engedte. Látható volt tehát; de beszélni senkivel sem beszélt.
Mert a herceg, kutyáit leszámítva, nem fogadott soha senkit, egyetlen szolgáját kivéve nem állt szóba senki ember fiával. Ez a szolga, egy Ssho vagy Sshu névre hallgató, negyven körüli, igen magas termetű, sovány ember, naponta egy alkalommal, csomagokkal a hátán meg a vállán fölbattyogott a torony csigalépcsőjén, majd, megkapva bizonyára a kormányzásra vonatkozó utasításokat, igencsak rövid időn belül, vaskos papírkötegekkel megrakodva ismét megjelent a torony alatt. Hogy azon nyomban el is tűnjön a lépcsőfeljárótól néhány méternyire épült alacsony, vastag falú, terméskőből összetákolt kalyibában.
Eltűnt, és rendszerint csak órák múlva került elő.
Azok közül néhányan, akiknek kíváncsiságtól hajtva sikerült valahogyan a közelbe lopózni, azt állították, látták, amint a szolga jön lefelé a toronyból, és hogy olyankor az alig él. Alig vonszolja magát ez az egyébként fürgén, peckesen járó, pökhendi ember, aki elől mindenki jobbnak tartotta kitérni, hogy reszket, szeme csukva, amint pedig a szobájába ér, az ajtót se teszi be maga mögött, ágyára rogy, és csak fekszik, fekszik mozdulatlan.
Igen, mindezeket lehetett látni, ezt és ennyit, nem többet semennyivel.
Beszélni is szabad volt erről, nem akadályozta senki. Ki akadályozta volna. Ezért aztán, bár arrafelé nem fecsegtek sokat, akadt mindig, aki furcsa dolgokat mesélt, és aki hallhatta, akadt jócskán az is. Beszéltek mindenféléket össze-vissza. Csak a herceggel nem beszélhetett senki.
Vagyis hát ez így nem pontos. Mert, végre is, nem volt az megtiltva, a herceggel való beszélgetés nincs betiltva, a lehetőség bárki számára adott, ha azonban valaki beszélni akart volna vele, annak számára bizonyos szabályokat írtak elő. Még pontosabban, léteztek bizonyos szabályok vagy törvények, amelyeket be kellett volna tartani, viszont a törvények nem lettek nyilvánosságra hozva, még leírva sem, és kizárólag a herceg ismerte azokat, meg talán a szolgája, noha már ezt is sokan kétségbe vonták. A lakosságnak viszont fogalma sem volt a szabályokról. Annyit tudtak csupán
[ezzel kapcsolatban]
, hogy azok bizonyosan léteznek, viszonylag könnyűek és logikusak, és ez így is van, meg hogy a szabályok ráadásul nem változnak, egyszer sem, soha, így tehát bizton lehetne hagyatkozni rájuk, ha egyáltalában tudható volna, végre is mire, mert hogy miből állanak, arról, mint mondtam, senkinek még csak sejtése sem lehetett.
[Ezzel kapcsolatban eszembe jut az a kis történet, amikor]
Azoknak a mandróknak, akik viszont valamilyen oknál fogva mindenképp beszélni akartak a herceggel, mindenáron tehát, és ez hamar ki is derült róluk, mert
[ezzel]
az erőlködéstől sötétlilává színeződött a fejük, nekik meg lett súgva, vagyis a tudomásukra jutott, elterjedt közöttük vagy hogy történt, egyszóval úgy tudták, sőt meg voltak győződve arról, hogy a herceg valójában folyvást változtatgatja a szabályokat, nehogy egyszer csak kitalálják, nehogy kiismerje köztük magát valaki, és hogy ez még véletlenül se történhessék meg, előfordul, hogy napjában többször is változtat valamit, módosítgat, visszahoz egy-egy már korábban kiszuperált régebbi paragrafust, megcserél bekezdéseket, a nem helyett igent iktat be, és ez tényleg így is volt, de csak hazugság mégis az egész és ráfogás, mert bár az ellilult fejűeket kivéve mindenki úgy tudta a szabályokról, hogy nem változnak sosem, voltaképp tényleg nem is változtak, ami bosszantó, de legyünk még kicsit türelemmel. Türelem, megnyugtatni és lehűteni valahogy a lilákat. Ezt a vad akarást, fájdalmas vágyakozást.
És, úgy tűnik, ez olykor sikerült is. Mert akadtak olyanok, nem is kevesen, akik előbb-utóbb hozzászoktak ahhoz, érteni kezdték, mit jelent bármi korlátozás, milyen kedv mit kerít el mások elől, milyen élvezet korlátoz milyen szabályok szerint. Hogy miért épül olyan megnyugtatóan egy kerítés. Beletörődtek abba, hogy nincsen számukra mód az összefüggésekben megbújó hatalmi viszonyok feloldani, még korlátozni sem, ők soha nem beszélhetnek a herceggel. Hogy ez a soha mit is jelent, hogy ebben az esetben bizony, fájdalom, egyszerűen engem jelent, csakis engem,itt, aki most így döntök, mert kedvem hozta így, ezt tegyük hozzá azért. A soha persze nagy szó.
[Ezzel kapcsolatban jut eszembe az a furcsa történet arról a néhány szál virágról, amit valahány éve vásároltam S-nek. Néhány pillanat elmondhatatlanul különös íze, amikor a csokor apró bimbójú bordóvörös rózsát átadtam neki, figyeltem, ahogy örül, meghatódott picit, nézegette, arcához emelte, beszívta a virágok illatát, aztán elővett a táskájából egy plasztikzacskót, a rózsákat a zacskóba gyűrte, és az egész csomagot a lehető legkisebb térfogatra összenyomva, különös gondossággal a táskájába préselte. A rózsaszálak tövisei átütötték a plasztikzacskó falát, a kezét elöntötte a vér, végigfolyt a karján, a ruhájára csorgott, mintha észre se vette volna. Aztán rám nézett, mosolygott megint, és azt mondta, köszönöm, édesem.]
Soha, az igazán nagy szó. De mindenképp azoknál, akik mégis belenyugodtak, és elfogadták, hogy a herceggel beszélni lehetetlenség, a lilulás lassacskán szűnni kezdett, amíg végül, nem túl sok idő múltán egészen megszűnt, és ha az eredeti, a szigetlakókra oly jellemző sárgás arcszín nem állt is vissza többé, a belenyugvók feje fölvett egyfajta egyáltalán nem kellemetlen, kissé öreges, halovány kékeszöld árnyalatot. Így azután, pusztán a herceghez való viszonyuk, jobban mondva a herceggel való beszélgetés szükségességéről és képtelenségéről alkotott véleményük alapján pontosan meg lehetett különböztetni egymástól az egyes néposztályokat, az egykedvűen sárgálló eleve-közönyösöket a lila akarnokoktól, e két rétegtől pedig a beletörődők haloványan kéklő kisebb csoportját. Emez utóbbiak, ráadásul az arcszínükhöz még valamely sajátságos, bölcs-rezignált kifejezést is öltöttek, mintha a többiek tudomására kívánnák hozni, amit ők is persze éreztek inkább, mint tudtak; hogy senki nem hatolhat be abba a rendszerbe, amitől a boldogulását várja.
Boldogulást, reményt, boldogságot, ördög tudja, micsodát.
Nem kerülhet be, mert soha úgy el nem szakad, nem változtat és nem változik, ha nem tesz eleget ennek a többnyire következetlen, korántsem pusztán igazságok, jócskán tévedések által is, félreértések, félremagyarázások által alkotott rendszernek, és a rendszer valamennyi követelményének. Ám azoknak, ezt jól értsük meg, senki nem képes eleget tenni, senki és soha, azoknak a követelményeknek valószínűleg lényegük, hogy ha teljességgel szabadon állnak is, mintha lehetséges volna a teljesülésük, csöppet sem tűnnek megvalósíthatatlannak, mégsem tegyenek eleget nekik.
Nincs mód tehát bekerülni, hacsak ugyan eleve nincs már valaki feljogosítva erre.
Ezután viszont, a lehetetlenség felismerése után már semmiképp, amiként a felismerést megelőző nyers és veszélyes, mértéktelen, távolságot tartani képtelen, akaratoskodó szakaszban sem. Ebből mintha az következne, hogy akkor tehát a közömbösség állapota az egyedül megfelelő; elválni így, akarat, belenyugvás nélkül. Az viszont teljességgel kizárt. Kizárt, hiszen a közöny, valami iránt közömbösnek lenni annyit tesz, hogy arról a dologról egyszerűen nem tudunk semmit. Nem érzünk
[ezzel kapcsolatban]
semmit. A közönyösökben fel sem merült beszélni a herceggel -- valóban nem is beszéltek vele soha, minthogy különben mások sem --, hisz amennyiben eszébe jutott valakinek, és ez gyakorta megesett, az illető, elveszítve a közömbösségét, óriási vehemenciával és liluló fejjel igyekezett a szabályokat kitalálni, hogy a beszélgetésnek szerét ejtvén megváltoztassa az életét.
Így éltek itt. Így éldegéltek, és, azt hiszem, eléggé vidáman. A tudást a szavak teszik láthatóvá, és ezek az emberek alig beszéltek. Hallgattak inkább nagyokat. Hogy pedig ki mit tesz és miről gondolkodik? Hogyan próbálkozik egy alig közepes nagyságú szigeten? Tudja-e, hogy noha végképp nem minden nyitott, nem áll kitárva minden, jócskán akad, bőségesen, amit nyitva találhat, és ez elég; elég mulatságos, szórakoztató, lehet nevetni, jókat szaglászni a levegőben, hol illatozik a csirkesült. Tudja-e, sejti legalább, vagy csak úgy szaglászgat boldogan? Hogy kinyitni mégis semmit nem lehet, ami már eleve, öröktől és örökre nyitva ne volna, kivéve, ha egy szovjet halkonzerv az, és jár hozzá nyitó.
A hercegnek volt pediglen, akadt nekije, népiesen mondva, egy zápfoga. Ez a zápfog olykor, látszólag egészen ok nélkül, a legnagyobb váratlansággal és igazán kiállhatatlanul fájni kezdett. Néha evés közben, ha ráharapott, a leggyakrabban mégis éjszaka közepén hasított bele a fájdalom, amint sétálgatott körben a toronybástya pártázatán, és fölszegett fejjel bámulta, hogyan kerengnek a csillagok.

(1994)