Harkai Vass Éva: Szív és nők, igen és nem

Kukorelly Endre mögött, ha jól számolom (és jól számolom, mert a könyv borítójának behajtott feléről olvasom), legújabb kötetét is beszámítva, tizenöt könyv áll. Versek és prózák, mondjuk így, egyszerűen, kezdetben versek, később mind több átúszás prózába és vissza versbe, miközben finoman érzékelhető a prózaforma fokozatos térhódítása. Lényegét tekintve azonban mindez látszatnak, külsőleges megközelítésnek tűnhet, hiszen Kukorelly prózaformáiban köztudottan sok a lírai, versszerű elem (egyes vélemények szerint ha prózát ír, akkor is verset ír), verseinek pedig igen jellemző vonása az epikum.

A TündérVölgyet megelőző írói pályán leginkább a Rom (A szovjetónió története, 2000) című könyv tekinthető a mostani regény rokon alkotásának, előzményének. Azon kívül, hogy a TündérVölgynek is van egy „szovjetóniós" vonulata, a két mű mondatalkotásában, iróniájában, elbeszélői pozíciója tekintetében is mutat rokon vonásokat. Arról nem szólva, hogy a Rom alcímében szereplő szovjetónió kis kezdőbetűs formája arra utal, hogy nem földrajzi térségről, hanem fogalomról van szó – olyan fogalomról, amely „túlzottan sok mindent jelent" –, s amellyel méltán leírható az ötvenes-hatvanas évek Magyarországa, mely időszak a TündérVölgynek is egyik legjelentősebb tematikus rétege. Nem véletlen hát, hogy a két mű között számos tematikus-motivikus megfelelés fedhető fel. Már a Rom szövegében is előfordult a Berlin melletti szovjet katonai támaszpont maradványa (épp ezzel kezdődik a esszéregény), az angolt, németet, franciát tanító keresztanya, aki a háború után átvált az orosz nyelvre, az anya, aki budai úrilány, ám az ötvenes években a sertésvágóhídon, majd a szalámigyárban dolgozik, munkaidő után pedig az apával pulóvereket köt, a csütörtök esti bridzspartik a komcsizással, mely utóbbiból az apa jellemzően kimarad, a nagybácsi államosított likőrüzeme, az ötlet, miszerint a gyerekekre jelet kell tetoválni, hogy a várható kitelepítés alkalmával el ne cserélődjenek, az apa állásnélkülisége, a család maradása, a szuhomi nyaralás(ok), az oroszokhoz átállt század epizódja, az 1986-ban vásárolt ház helyszíne a Szentendrei-sziget csücskével, a hiányok (lásd: „A banánra például emlékszem", Rom, 94. o. – „Banán nem volt, még szerencse", TündérVölgy, 159. o.) stb. Mindehhez persze hozzá kell tenni azt is, hogy ilyen tematikus-motivikus megfelelések Kukorelly más líra- vagy prózaköteteivel is kimutathatók, azaz a TündérVölgy az író eddigi vers- és prózavilágának elemeit is felhasználja, újra- és felülírja (lásd: csajozás, foci, edzések, meccsek, barátok, tőrvásárlás, vívóleckék stb.), mint ahogyan a Kukorelly-féle nyelv és stílus is ismerősnek tűnik az előző kötetek szövegeiből. Azt is mondhatnánk, hogy a TündérVölgy az eddigi vers- és prózaszövegek, témák és élmények nagyszabású szintézise (is). Valóban nagyszabású vállalkozás, váratlanul testes könyv, több regénytípust egyesítő, szinte enciklopédikus teljességre törő mű, s ily módon újdonság Kukorelly írói pályáján. Másfelől – dimenzióit tekintve – olyan nagyívű epikus alkotások sorába utalható, mint például Szilágyi István Agancsbozótja és Hollóidője, Márton László Átkelés az üvegen című nagyregénye és épp mostanában kiteljesedett, Testvériség című regénytrilógiája, Nádas Péter Emlékiratok könyve, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba, Harmonia caelestis és Javított kiadás, Závada Pál Jadviga párnája és Milota, Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regénye stb. Azaz Kukorelly a lírától és az epikai kisformáktól a Rom összefüggőbb, (regény)fejezetekből építkező – és regényszerű – szövegén át az epikai nagyformáig jutott. A rekapituláció gesztusa a szövegtér nagyarányú kiterjesztésén túl más szempontból is nyilvánvaló: a TündérVölgy egyben az eddigi (és újonnan felszínre törő) élmények és írói tapasztalatok szintézise is.

E szintézisen belül a regény nagyformája – paradox módon – úgy működik, hogy közben a kisformák meglétéről, epikai „jogáról" sem mond le. A mű kilenc fejezete fejezetenként kilenc számozott prózaegységből áll, a számozott egységek pedig – többségükben akár önállóan is olvasható – kisebb egységekre, bekezdésekre – töredékekre – bontottak. A bekezdések közötti törések/áthajlások az író versbéli építkezésének eljárásaira emlékeztetnek. Ez utóbbi írói eljárás külön hangsúlyt kap a kötetben. Egyszerre köt és old, szakítja meg és teszi folyamatossá az olvasást. A kis szövegrészek közé ékelt üres sor a megszakítást, míg az egyes szövegrészek között átívelő, tovább élő logikai kapcsolat a folyamatosság elvét erősíti. Ennek az elvnek az intenzitását legtöbb esetben az tartja fenn, hogy a bekezdést záró, befejezettnek tűnő mondatra a kihagyás utáni új bekezdés kezdőmondata jelentéskiegészítésként, (ironikus) konzekvencialevonásként vagy poénként csattan rá. Íme, csupán néhány, találomra kiragadott példa a szövegből:

„(…) Szétment a gatyám, a térdemből állt szerteszét a szilánk, mint a laktanyakerítés tetejére betonozott üvegcserepek. // Mert bámultam a lányokat. Fájt piszkosul, fél lábon ugráltam hazafelé, nem fordultam hátra, hogy mit szólnak, röhögnek-e, vagy mit csinálnak, lehet, hogy én röhögtem volna rajtam. // Azon a barmon (…) (43. o.)

„(…) Akkurátusan becsomagolt díszek, nem törtek el, egy sem. Nők nem nyúltak hozzá, ez volt a szabály. // Nőtől mentes, akkor nem törik." (43. o.)

„(…) Egész lakótelep, félig-meddig lebontott épületek, előszörre nem is veszem észre. // A rombolást, mert az egész úgyis rom. Mintha hirtelenjében nekiláttak volna, vidáman nekiestek, hogy szétverjék, aztán valamiért ugyanolyan hirtelenséggel abbahagyták. // Nagy kedvvel abbahagyták, mert nem lehet úgy, olyan egyszerűen. // Szétrombolni sem (…)" (258. o.) stb.

A tudatos regényszerkesztés további jele a fejezetek előtt futó évszámsor egy-egy vezérszóval, valamint a fejezetek elé iktatott egy-egy vers. Az évszámsor minden fejezet előtt azonos, 1944-től 1986-ig terjed, az évszámokat pedig úgy kapjuk meg, hogy minden következőhöz eggyel többet adunk hozzá (1944, 1947, 1951, 1956… 1986). Fejezetenként ebből a sorból mindig más évszám emelődik ki, s a regény végére érve az is bizonyossá (és rekonstruálhatóvá) válik, hogy ezek az évszámok a regény tárgyát képező család vagy egyes tagjainak sorsdöntő dátumai, miként a vezérszavak is irányadóan utalnak a regénycselekmény egy-egy lényeges vonulatára. 1944 például az apa német hadikórházban való tartózkodásának éve, a számsorhoz rendelt halott szó pedig az ő halálára vonatkozik, mivel ez a fejezet (a IX.) újra erre az élettörténeti tényre tér vissza hangsúlyos módon. 1947 azt az évet jelzi, amikor az apa a frontról és a fogságból hazakerül, a számsor végére írott bolond vezérszó pedig arra utal, hogy egy szerelmi idillnek mutatkozó epizód ellenére mégis hazatért, de értelmezhető azon elhatározására alkalmazott jelzőként is, hogy ’56-ban, előzetes tervei ellenére mégis az országban maradt (I. fejezet). 1951 az az év, amikor az anya a szalámigyárban dolgozik (tágabban: az ötvenes évek), a gyerek az én-elbeszélő épp erre az időszakra tehető gyermekkorára utal (III. fejezet), 1956 a sorsdöntő történelmi dátumra, s a haza vezérszó is az országra (s a család otthonmaradására) vonatkoztatható (VIII. fejezet). 1962 a szentistvántelepi árvíz éve, a fejezet élén kiemelt kert pedig a regény e lényeges helyszínét, az ugyanezen évben vásárolt szentistvántelepi kertet jelöli (III. fejezet), 1969 az én-elbeszélő katonaságának és az egyetemre való sikertelen pályázásának az éve (vezérszó: katona, V. fejezet), 1977 szovjetunióbeli nyaralásának és az apa halálának évére utal (vezérszó: orosz) stb. Mindezek mellett a fejezeteknek külön címük is van, amelyek szintén csupán nagy vonalakban vonatkoztathatók az egy-egy fejezetbe foglalt több cselekményszál valamelyikére (II.: Kert, IV.: Pénz). Ilyen értelemben a regény két legérdekesebb fejezetcíme a két utolsó. A VIII. fejezeté (Nem) a dátumsorból kiemelt 1956-tal és a haza vezérszóval egyetemben arra utal, hogy a család a sorsdöntő történelmi esemény után nem emigrált, a IX. címe (Ne) pedig az apa halálának elhárításaként értelmezhető. Az egymást követő fejezetekhez rendelt, ám egymást nem időbeli sorrendben követő évszámkiemelések a regény történetkezelésének azon általános ismérvét hangsúlyozzák, hogy a műben az események nem időbeli sorrendben követik egymást, sőt egyes fejezetek sem csupán a cselekmény egy-egy időbeli szakaszát, hanem kevert idejű cselekvésszálakat foglalnak magukban.

A regény formai-tematikai egységeinek működése a szétszálazódás fogalmában jelölhető ki, aminek eredménye a töredezettség, a szilánkosság, a centrumnélküliség. A mű e meghatározó vonása sokféle szabad olvasatot engedélyez, azaz a regény bárhol felüthető, bárhol bele lehet olvasni, hiszen a szöveg időrendi-oksági kötöttségektől mentes. Az értelemadás folyamata is többszintű: a jelentés az olvasás menetében egy-egy vagy néhány összefüggő bekezdés szövegegységén belül, majd végül – retrospektív módon – a regény egészének elolvasását követően áll egybe. A szerkezet szétszálazódását, töredezettségét és szilánkosságát mélyítik el, fokozzák a műre oly jellemző ismétlések is, amelyek más és más szövegkörnyezetben, más és más formában fordulnak elő. Bár kezdetben úgy tűnik, túljátszottak, az olvasás során, a könyv (a történet) mélye felé haladva nyilvánvalóvá válik, hogy sajátos – és egyszerre több – funkciót töltenek be. Részben az explicit értelmezést helyettesítik, s ezzel a jelentésadás egyértelműségének lehetőségét kérdőjelezik meg és függesztik fel (az elbizonytalanítás egyébként is jellemző eljárása a szövegnek), részben az én-elbeszélőt körülvevő jelenségek, folyamatok megértése érdekében tett újabb nekifutásokként értelmezhetőek, részben pedig az emlékezet stabil pontjait jelzik az emlékek szétpergő mozaikkockáinak (homokjának!) ellenében. „Ezeket már említettem, most még egyszer elmondom, megpróbálom összeszedni. // Lesz olyan, amit többször is összeszedek, máshogy nem megy. Van, ami végképp megtapad, úgy kell kisikálni belőlem, miközben az egész vidáman pereg széjjel, kipereg, mint a homok egy könyv lapjai közül." (346. o.)

Minthogy a történet alapját az én-elbeszélő önéletrajzának részletei alkotják, a regény egyik kulcsfogalma az emlékezet, amely emlékképeket („Minden kép") emel ki és hullajt el – szelektál: „Az a program, hogy emlékszem bizonyos dolgokra. Letörölhetetlen beírások a gépezetbe, ez a gép kezel engem, válogat helyettem, megtart és töröl, nem tudni, milyen szisztéma szerint." (289. o.) Kukorelly még ingoványosabbá teszi, még inkább elbizonytalanítja ezt az egyébként is labilis, hol megbízhatóan, hol megbízhatatlanul, nagyon is szeszélyesen működő mentális folyamatot: „Alig érthető, lassú anyag, emlékszel jól a nem tudod, mire." (247. o.) Az elbizonytalanítás leghangsúlyosabb gesztusa a regényben a megtörtént (élet)események valóságosságára alapozó emlékezet szembeállítása, egybemosása a fikcióval (lásd: kitalálom, ezeket gondolom el, magam elé képzelem). A szöveg ismétlésmechanizmusán belül különösen a kitalálásra vonatkozó részletek merülnek fel nagy számban, újra és újra: „Egyszerű emlékezet, előbb elmesélem nekik, kitalálom a részleteket, hogy legyen mire visszaemlékeznie" (13. o.); „Amire visszaemlékszem, azt előbb még ki kell találnom" (39. o.); „Ha bármit leírok, olyankor nem emlékszem, és nem nem-emlékszem, inkább kitalálom, pontosan abban a formában, ahogy volt, azt a formát" (161. o.) stb.

Ezen írói eljárás miértjére több válasz is adható. Elsősorban azzal a szkepszissel rokonítható és hozható összefüggésbe, amelyet a történetírás támaszt az egyetlen történet megbízhatóságával szemben. Miként egyetlen történet, egynemű emlékezet sem létezik. Másodsorban ez az elbizonytalanítási gesztus egyben a szent (hivalkodó) emlékezet leemelése is a piedesztálról, minek folytán maga az emlékező (Én) is veszít uralmi pozíciójából. (Vö. Kukorelly lírai és prózabeli Én-jeinek lefokozásával.) Az emlékezettel szembehelyezett, jellegzetesen fikciós eljárások (kitalálás, képzelet) ugyanakkor az olyan fogalmakat, mint amilyen például az önéletrajzi én, a saját élettörténet, felmentik a referencialitás mindent maga alá gyűrő terhe alól – szándékosan a fikció irányába tolják el. Azaz Kukorelly ily módon áll ellen annak, hogy önéletrajzi elemekből szőtt regényét csupán önéletrajzi regényként olvassuk.

A regény egyik lehetséges olvasata szerint főhőse az én-elbeszélő, cselekményét pedig az én-elbeszélő élettörténete képezi a gyermekkortól a kamasz-, illetve ifjúkoron át a felnőttkorig. A mű ezen olvasat szerint nevelődési regény, tétje pedig az Én megalkotása. A gyermekkor, kamasz-, illetve ifjúkor a tapasztalatszerzés, a felnőttkor a konzekvenciák levonásának ideje – már amennyiben a konzekvenciák levonhatók. A regény szövegének túlnyomó részét a felnőtt én-elbeszélő nézőpontja uralja, de e nézőpont gyakran keveredik, egymásba csúszik az „ártatlanság korának" szemlélődő, naiv, gyermeki-ifjúkori nézőpontjával.

Az élettörténet korai szakaszai helyszínek és történetrészek sokasága által tárulnak fel. Nyáron a szentistvántelepi kert („ez a kert volt a nyár"), kerékpározás a folyóhoz, fürdés, napozás, foci, barátok, cigizések, lányok, télen Pest az Andrássy úttal, az Oktogonnal, a Szondy utcával, a Beruházási Bank óvodája a páternoszterrel, mozi, karácsony, a szülők és rokonok bridzspartija, gombfoci, edzés, jégpálya, utazások, iskola, csajozás, katonaság… Többnyire az időtlenség mindent befogadó szárnya alatt, olykor mégis ambivalens mellékízekkel („Teljesítem a nyaralást" – 39. o., „Semmi, csak unatkoztam" – 56. o.). Az illatok és ízek szenzuális tapasztalata által differenciálódik a jó és rossz, a kellemes és kellemetlen. Van nyár- és éjszakai orgonaillat („bejött az egész kert"), „anya kardigánjának illata, pontosan megkülönböztethető szent, családi illatok" (113. o.), cipőpaszta- és pogácsaszag, apa kezét fogni jó, az edzés utáni tej és az ebédre főtt grízes tészta rossz. És van otthon, szeretet és családi boldogság. A dolgok elrendezhetőségének és megoldhatóságának gyanútlan hitén azonban itt-ott rés támad. Különösen az ötvenes éveknek a családra nehezedő atmoszférája és látszatvilága sejteti, hogy a tapintható, érzékelhető valóság mögött egy nehezen megközelíthető, a felnőttek által is elfedett, elhallgatott valóság, a „nicht vor dem Kind" valósága rejtőzik. Az egyféle kölni és öltönyanyag, a nejloning és az ügyetlenül összevarrt ruhák magyar valósága, amelyet egy nem létező forgatókönyv szerint szerveződő, közösen játszott szereppel lehet leplezni: „Így csináltuk mi, meg a szabó, mintha létezne választék, és már ettől más is volt…" (350. o.) Ám olykor fellebben a fátyol, s a látszat mögött leplezetlenül megmutatja magát a valóság: „Néha eladtunk a Bizományi Áruháznak egy-egy jobb darabot az örökségből, olyankor egybesült hús az ebéd, egy palack bor, utána szerelmeslevél. Ez olyan milyen is volt. // Reménytelen. (…) Úgy látszik, nincs pénzünk. // Megfelelő családi boldogság, nincsen hozzá pénz, nincs elég a boldogsághoz. (…) Erre az ügyletre valahogy emlékszem, nem jó érzés. // Hanem rossz érzés. // (…) Ha nincs pénzünk, akkor nincs, tudomásul vettük, nem volt különösebb siránkozás, semmi melodráma. // Vidultunk? // Biztos nem." (156–157. o.)

A korai életkor megismerő szakaszának egyik központi problémája a nyelv, a világ szavak általi megismerhetőségének, a szavak és a külvilág összeegyeztethetőségének kérdése. Janka néni „1944 elején titkoban lelécelt a zsidó filmproducer férjével. Akinek ott mázlija lett, és karriert csinált. (…) Léc és producer, ezeket akkor hallom először így együtt. // Zsidó, jópofa, mázli, randa, karrier, ugyanazt a környezetet. (…) Elég gyakran előjön az a szó, hogy zsidó, csak nincs megmondva, mit jelent. (…) // Vagonír, komcsik, randa, ezek." (44–45. o.) Vagy: „Figyeltem a tótot. Ilyen akkor egy tót" (58. o.); „Én nem tudtam, hogy ők prolik, és hogy az mit jelent. (…) de mi az, hogy proli? Mitől proletár? Zeng a ház, amikor üvöltöznek, ez proli" (108–109. o.); „Rém halványan sejtem csupán, mi az ávós, magyarán gőzöm sincs, és Leveczkinek sincs. Nem tudom, mégis felfogom, hogy mi." (366. o.) Az ismeretszerzés egy későbbi szakaszában nemcsak a dolgok és nevek differenciálódnak, hanem a nyelvek, a nyelvhasználati kódok, sőt a nyelv általi manipuláltság is tudatosodik: „Létezik otthon használatos, máshol mást használunk, nem ugyanaz, rászorít a nyelv, de miért nem beszéltük meg?" (62. o.); „Ha másokhoz beszélek, nem hozzám tartozik, hanem majdnem biztos, hogy a rendszerhez. // (…) Egyszer csak máshol már nem úgy beszélek, mint itthon, vajon miért? // (…) Most jön rá, hogy véletlenül kétféleképp beszél, akkor is, ha ugyanazt mondja, és bár nem szólnak rá, már nem téveszti el. (…) Ezek itt elfoglalják a szavakat, ez a rend, erre megy ki az igyekezet (…) // (…) Minden szót lefoglalnak, és észereveszem vagy sem, lefoglalnak vele engem is." (161-162. o.)

A TündérVölgy azonban egyben apa-regény is, hiszen a fejlődés említett időbeli szakaszait az apa jelenléte (felnőttkorban a hiánya), személyiségének kisugárzása hatja át. Vállalható és nem vállalható példakép az apa, de mindenképpen egy személyiségkonstrukció megalkotása egy olyan korban, amelynek értékkategóriái között a személyiség, a jellem látványosan nem az első helyeken szerepelt. Személyiségkonstrukciójának legjellemzőbb meghatározói a világ dolgainak távolságtartó szemlélése és passzív elfogadása, a lemondás, a hűség – a (polgári) értékekhez való ragaszkodás értelmében is: „Vége egy formának, végleg vége, nem szünet, nincs új felvonás, lebocsátották a vasfüggönyt, egyfajta bosszantó blazírtsággal tudomásul vette. // Csakhogy ha vége is, azért még nem kötelező abbahagyni." (299. o.)

A hallgatás (vö. Nádas Péter: Egy családregény vége), amelyet a már felnőtt én-elbeszélő a regényben oly sokszor, olykor egészen indulatosan a halott apa szemére vet, részben polgári tapintat, részben a külvilág vállalhatatlan jelenségeitől, folyamataitól való elzárkózás jele (no comment), de egyben védő, óvó, hárító gesztus is a fiú irányába. Az apa emlékével folytatott viaskodás kiváltó oka, hogy a fiú a hallgatás, a hárítás ellenében épp a múltbéli beszélgetések hiányát fájlalja, mely beszélgetések elősegítették volna a Bildungot, kitöltvén a megismerés folyamata során keletkezett réseket, üresen maradt helyeket: „Előállna akármivel, tanács vagy ötlet, ne úgy csináld, hanem így. // Egyszer legalább. Az életben." (276. o.)

Az apával együtt töltött évekre való emlékezés is életepizódok, jelenségek rébuszait kínálja, s ezek utólag vagy megfejthetők, vagy nem, s ha igen, ez a Bildung, ez a felnőttkori megvilágosodás már felismerhetően rezignált, s ha ironikus is, fájdalommal áthatott iróniáról van szó: „Nem épp hazafiságból maradt itthon, de ha nem ez, akkor meg mi a lófasz a hazafiság? Hogy nem tudsz elmenni onnan, noha nincs okod maradni?" (277. o.)

Az apán kívül, bár kisebb mértékben, az anya alakja is kirajzolódik, körülöttük pedig a tágabb család egyes tagjainak életképlete (többnyire a háborús körülmények, az általános romlást hozó ötvenes évek torz, polgárellenes politikája, az államosítás húzta ki lábuk alól a talajt), s ebből a szempontból a TündérVölgynek van egy családregény-olvasata is.

És akkor még itt van C., akire vonatkozóan a szövegben több ízben elhangzik, hogy „a regény központi alakja" (ami viszont Kierkegaard-idézet), holott nem az. Sőt, személyisége, jelleme sincs, lévén szétírt figura: az én-elbeszélő hol saját feleségeként emlegeti (holott a regénynek épp a nősülés, a házasság a mű vége felé mindinkább felerősödő neuralgikus pontja), hol máshoz ment férjhez, hol német, hol kijevi lány, majd öngyilkos, autóbalesetben halt meg, másutt első osztályos fiát vezeti az iskolába stb. Igen és nem – mint a mű annyi más pontján, Kukorelly C. esetében is visszavonja és ellentételezi állításait: „Ez a könyv nem C.-ről szól, hanem a családi boldogságról. Arról szól, van-e cs. b. Nincs" (305. o.); „Nem C.-ről van szó, hanem arról, hogy mi miatt alakultak így a dolgaim." (307. o.) S bár C. nem „a regény központi alakja", még csak azonosítható hőse sem, túl sok szó esik róla ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhatnánk, hiszen nem mellőzhető vonatkozási pontja a regénynek. Pontos körvonalakat nélkülöző alakja révén például értelmezhető az én-elbeszélőt körülvevő nők gyűjtőfogalmaként (lásd „nagyon is konkrét nők, alig szétválaszthatók", 24. o.), akik – a regény alcímének értelmében – hozzájárultak az én-elbeszélőnek „az emberi szív rejtelmeiről" szerzett tudásához. Ha ez a tudás egyáltalán megszerezhető. (Igen és nem.) Ám a TündérVölgy szövegkorpuszában a kamaszkori-fiatalkori szerelmektől (a csajozástól), az első csóktól (az első „összenyálazástól", amely szintén C.-hez kötődik) a szexualitás rejtélyén át az első szexuális tapasztalatokig, majd tovább – immár a szülők életképletének példájaként –, a családi boldogságig, igen sok szó esik róla. Ez utóbbihoz éppen C.-nek van a legtöbb köze (lásd az apa többszöri felszólítását, hogy a fiú vegye feleségül C.-t). Azaz a nők, a „nőügyek" igen hangsúlyos tematikus rétege a regénynek: „Nőügy, jelentős kavarások, nem tudni pontosan, minden amúgy is nőügy. Szerintem legalábbis, ebben a könyvben. // Legalábbis az életben, mert mi nem az, mondj egyet" (28. o.); „Szóval a nőkért megy a dolog, teljes erővel. Teljes szív. Amúgy meg semmi, nyaralás." (270. o.) E tematikus vonulaton belül a regény leghumorosabb, már-már parodisztikus epizódjai a szentistvántelepi strandon, a jégpályáról hazafelé menet, a Hotel Ifjúságban vagy a focizás közben véghezvitt „csábítások", „csajozások" a maguk erotikus túlfűtöttségével, színleléseivel és kényszercselekvéseivel, miközben az én-elbeszélő öniróniája és humoros-parodisztikus önlefokozása révén mindez egyfajta rokonszenves balekság megjelenítésébe fut ki. Ami pedig a nősülést illeti, az én-elbeszélő a (pár)választás lehetetlenségéről szóló rövid traktátusban előbb szintén humoros tónusban igyekszik jelenlegi helyzetét interpretálni: „Úgysem lehet sorra venni a nőket, olyan hosszú sor és annyira mozognak, meg hát szegénykék nem is szívesen járulnak hozzá. Minden pillanatot sorra venni, mindenki minden külön pillanatát, egyrészt nem fér bele." (303. o.) Holott nem erről van szó. Se nem balekságról, se nem a választás lehetetlenségéről, hanem nősülés vagy írás, általánosabb szinten pedig élet vagy irodalom kérdésének szembeállításáról: „Egyszer majdnem megnősültem, aztán nem. Eljegyzés is volt, és mégsem. Akkoriban megint elkezdtem verseket írni, és azért. Nem nősültem meg. // Akkor abbahagytam volna az írást, még mielőtt belekezdek. Feladom…" (310. o.) Az én-elbeszélő életszemlélete itt, ezen a ponton kanyarodik el az apa életének számára tarthatatlanná vált példájától.

A TündérVölgy e szöveghelyei a művészregények egyik leggyakoribb (előbb említett) bináris oppozíciójával dialogizálnak. S ha elfogadjuk Dérczy Péternek a regényre vonatkozó állítását, miszerint a műben, bár a szöveg „szinte nem is érinti konkrétan, mégis előtűnik a boldogtalanság, a teljes magány (amúgy elhallgatott) »története«" (Dérczy Péter: „A teljesség vágya", in: Élet és Irodalom, 2003., 20. sz.), a regény szövegében megbúvó művészmagányban is a művészregények egyik legjellemzőbb toposzára ismerhetünk.

Kukorelly regényének olvasatát tovább árnyalják a mű fejezetei elé írott mottók. A regény címe Vörösmarty mottóként idézett Tündérvölgyének elkülönböződéséből jött létre, C. pedig Kierkegaard A csábító naplója című művének Cordélia nevű hősnőjével hozható összefüggésbe. A mottók között harmadikként megidézett alkotás (Tolsztoj: Családi boldogság) címbe foglalt fogalma Kukorelly regényének egyik legmegterheltebb, gyakran ismételt szókapcsolata, s egyben egyik leglényegesebb tematikus rétege. S itt van még Hölderlin és Kleist, akik Vörösmartyval egyetemben a romantika auráját vonják a mű köré, ami egyébként a regény címével és alcímével, sőt szövegének egészével is szoros szövegközi és jelentéstani kapcsolatban áll (lásd szeretet, családi boldogság, szívszerelem). Dérczy Péter említett kritikájában azt hangsúlyozza, hogy bár a mű címe s a mottókban említett szerzők neve a romantikára utal, a szöveg sem a romantikus szertelenség, sem a fennköltség elvét nem követi, „s az elbeszélői hangnem is nélkülözi a transzcendentális emelkedettséget". Azaz romantika: igen és nem – és újra igen, mert ugyanakkor a tudatosan (racionálisan) megtervezett regényszerkezetet épp a szabálytalan, szertelen emlékezet asszociatív elvei szerint következő apró történetegységek töltik ki, nem beszélve arról, hogy ezek az apró történetegységek formailag is a romantikus töredékre utalnak vissza.

A TündérVölgy a posztmodern által kedvelt intertextuális térben íródik. A mottóként megidézett művek persze az említetteknél jóval nagyobb szerepet töltenek be a regény intertextualitásában. A szövegben vastag betűkkel kiemelt mondatok, mondattöredékek vagy szavak nagy része A csábító naplójából vagy a Családi boldogságból vett idézet. A csábító naplójának Cordélia (l.: C.) „a központi alakja", innen az idézet, s Kierkegaard-tól kölcsönzi Kukorelly a keresztnevek valódiságára, valamint a költészet és valóság elválasztására utaló szövegrészeket is. A Tolsztoj-szövegből számtalan mondat került vendég-szövegként a TündérVölgybe, de az írót külön meg is említi a regény: „Történeteket abban a nem különösképp megemelt, nyugodt és egyenletes tónusban legjobb elmondani, ahogy Lev Tolsztoj csinálta. Itt nem úgy lesz. Úgy nem lesz itt elmesélve semmi." (15. o.) Mindezen felül külön jelentősége van annak, hogy az ezen szövegektől kölcsönzött csábítás, illetve családi boldogság a TündérVölgynek nemcsak hangsúlyos témavonulata, hanem akár Kierkegaard, akár Tolsztoj intertextuális játékba hozott szövege mint példa, mint viszonyítási alap szemléletbeli viszonyba kerül a regénnyel. A két mű (könyv) ezenkívül kultikus kisugárzással is rendelkezik, mivel az én-elbeszélőt két helyszínre is elkísérte: „Ehhez a könyvhöz egy Berlin melletti kastélyban kezdtem hozzá. (…) Nálam volt az a két könyv, amit azon a nyáron olvastam egy fekete-tengeri üdülőhelyen, mikor az apám meghalt. Ahogy kiraktam magam elé a könyveket, a lapok közül a kávéház asztalára pergett pár szem tengeri homok." (19–20. o.)

Sok mindenről lehetne még beszélni Kukorelly regénye kapcsán: arról, hogy miként determinálja a történelem egy-egy család vagy az egyén életét („Én a szovjet rendszerben éltem, nagyjából egész életemben. Ha szigorúan veszed. // És vedd szigorúan" – 20. o.), partizánvadászatról, orosz frontról, kitelepítésről, államosításról, munkanélküliségről, halálról, nosztalgiáról, bezártságról, az első nyugati útról, szovjet árukínálatról vagy épp az ötvenes-hatvanas évek Magyarországának név és cím szerint felidézett fogyasztási és szellemi termékeiről, a regény s általában az írás ars poeticai vonatkozásairól vagy arról, mit gondol Kukorelly arra vonatkozóan, hogy mi az Én („én igazából ki a csoda vagyok, erről mit mondjak?" – 282. o.) stb. A TündérVölgy szövegközi regényterével igazi posztmodern – olvasóbarát – regény, amely a befogadónak a jelentésadás több módozatát kínálja fel egyszerre. Ha tetszik, körkép a háború utáni Magyaroszág szellemi-erkölcsi világáról, ha tetszik, egy család, ha tetszik, egy író regénye arról, hogyan és miért jutott el addig, hogy író, s ez mit jelent; ha tetszik, nyári olvasmány. Olyan könyv, amelyet, miután becsuktuk, kedvünk van újraolvasni – és újragondolni.