Farkas Zsolt: Milyen bír lenni a szívKukorelly stílusának két jellegzetességérõl

Kukorelly elég jellegzetes és markáns stílust teremtett. Ennek számos - máshonnan eredeztethetõ és eredeti - összetevõje van, amelyek a különbözõ szövegekben különbözõ mértékben dominálnak. Ezek közül kettõvel fogok foglalkozni. Egyrészt a "hétköznapi" beszéd és az "ügyetlen" fogalmazás szerepérõl, valamint ennek a három alapvetõ és többé-kevésbé ma is eleven irodalmi hagyomány beszédmódjaival szembeni ambivalens viszonyáról. Másrészt Kukorelly gyakori toposzainak régebbi hagyományokba nyúló, szintén játékos, többértelmû és bonyolult használatáról.

Amilyen kritikus a stílus teremtésének pillanata (amelyben létrejön Kukorelly nyelve), legalább annyira az a stílus mûködésének stádiuma (amelyben inkább a nyelv Kukorellyje beszél). Mindegyikhez hatalmas intuitív tudás, pontos érzékenység, rengeteg kudarc, szenvedés, nagy ügyesség és szerencse kell. Láttunk már nagy példákat arra, amikor nagyszerû stílus kisszerû manírként mûködik, mint például Ady számos (fõként késõbbi korszakaiból származó) verse esetében, de elõfordul Kosztolányinál vagy Tandorinál. Kukorelly két gyûjteményes kötetében - ezekrõl fogok beszélni most -, a prózákat tartalmazó A Memória-part1 és a verseket tartalmazó Egy gyógynövény-kert2 általában jól tartja a stílust, és csak ritkán feneklik meg a manírban - ezekrõl nem fogok beszélni most.

(BESZÉDMÓD - AZ ÚJ) A Kukorelly-szövegek beszédmódjának alaprétegét illetõen majd minden elemzõ egyetért. Radnóti szerint Kukorelly beszéde "A tautológia retorikája",, "a »dilettáns vers« imitációja", "a mindennapi fecsegésre, arra a zúzalékos beszédgörgetegre emlékeztet, amelyet mindannyian ismerünk: a beszélõ nem tulajdonít neki különösebb jelentõséget, folyvást ismétli és helyesbíti magát, néha megtorpan, kerülõ útra téved, az alany keresi állítmányát, grammatikailag minden bizonytalan, kezdete és vége csak alkalmi, nem szükségszerû."3 Márton: "a versek igen gyakran egy-egy jelentéktelen alkalom vagy ürügy körül kristályosodnak ki, s nyelvileg is erõsítik az esetlegesség benyomását."4 "Az irónia és annak rejtett pátosza formálja paradigmává a szintaxis állandó megtorpanását, a verssorok brutális eltördelését, a reflexió gyors kiélezését, majd lefelé stilizáló ejtését, a folytonos helyesbítéseket (amelyek ugyancsak a lefelé stilizálást célozzák)"5. Margócsy: "megszólalásának alapjául a mindennapi nyelv töredezettségét, pongyolaságát, szabályozatlanságát, ha tetszik: hibásságát tette"6. Földényi: "költeményei nem a zavaros világgal szegülnek szembe, hanem éppen annak zavarosságából merítenek erõt (azaz formát)"7.

Földényi egy érdekes történetet mond el ezzel kapcsolatban. 1990-ben költõnk egy müncheni irodalmi kávéházban felolvasást tartott, s mikor a német nagyérdemû már éppen ráhangolódott és élvezni kezdte, felállt egy idegenbe szakadt és harcosan ecsetelni kezdte a "megtévesztett" németeknek a borzalmakat, amit õ mint magyar születésû hall. Felháborítónak találja, amit "Kukorelly a magyar nyelvvel mûvel, a tiszteletlenséget, amelyet a költészet iránt tanúsít, s a gátlástalanságot, hogy oly nagy elõdök nyomdokaiba mer lépni" és õ, "bár magyar, mégsem értett egy kukkot sem abból, ami elhangzott. Németül szólt, akcentussal, magyaros hanglejtéssel, hibázva, nyelvi gátlásokat sem ismerve. Késõbb magyarra váltott; ez az anyanyelve volt ugyan, mégis germanizmusokat kevert bele, magyartalan szófordulatokkal fûszerezte, s idõnként a helyes nyelvhasználat szabályait is megsértette. Olyan benyomást keltett bennem, mintha egy Kukorelly-versbõl lépett volna elõ."8 Nem folytatom Földényi egyébként érzékeny és pontos interpretációját: sapienti sat. Kukorelly mûvészete, mint minden nagy mûvészet, realista. Nem az egyszerû naturalizmus értelmében, mert nem egyszerû utánzás, mert ennél jóval sûrûbb, és mélyebb világismeret9 halmozódik fel benne.

Margócsy szerint "[e] költõ úgy beszél verseiben, szó szerint, ahogy a mindennapi beszélgetés utcán, társaságban, ismerõsök és ismeretlenek között nap mint nap, magától folyik - nem tisztítja, nem javítja, nem »emeli föl« nyelvét. A mindennapi beszéd hû imitációja..."10 Szilágyi Márton viszont úgy látja, hogy "[a] - Hekerle László nem szép, de érzékletes szavával - »lestilizáltnak« nevezhetõ szóválasztás és mondatszerkesztés lényege a nagyon finom eszközökkel megrajzolt hétköznapiság. Ez viszont éppúgy nem jelenti a prózaiságot, mint ahogy bármiféle parole-jelenség imitációját sem. Valamifajta tudatos, finoman stilizált antiretorikusságról van inkább szó: Kukorelly lemondott a lírai megszólalás elõfeltételeként mûködõ költõi retorikai pozíció stiláris regisztereirõl."11 Radnóti mindkét lehetõséggel számol: "Vajon stilizálja-e a henye és hányaveti mindennapi beszédmódot, vagy valóban az - ez a kérdés hozza zavarba az olvasót."

A fogalmazásmód nem az "irodalmiságon" túlinak tünteti fel magát - mint mondjuk egy töredékmondatokban, központozás nélkül, de szépen vagy fenségesen beszélõ Éluard-vers, vagy egy követhetetlen, de "irodalmilag" kifogástalan mondatokban beszélõ Beckett-próza - hanem "irodalmiságon" inneninek. Azt játssza el, hogy borzasztóan szeretne irodalmi lenni, de nem "bír" az istennek se. Nem úgy különbözik, ahogy a modern "transzgresszív" hagyománya: nem túl van már mindenen, nem mindent ismer már és mindent un, nem mindent végigzongorázott és mindent tud már - hanem próbálkozik, de hiába. Nem tudja teljesíteni az irodalmiság legelemibb kritériumait sem. Azt írja, hogy eztet. Meg hogy piszok pokoli. De nem vagánykodni akar, nem egy kimunkált, stílusos argóban akar beszélni. Olyasmi a stílusa, mint a túlkoros nyolcadikosé, aki ismét a jól ismert tanévkezdési programmal birkózik magyar nyelv és irodalom tárgyból: Egy nyári élményem. Fogalmazás. Tartalom, helyesírás, külalak. Valami rémlik neki, hogy szépen, emelkedetten kéne csinálni, valahogy mondvacsináltan, ahogy mondva sose csináljuk. De a bukott-tanuló-Kukorelly fogalmazása mindig elégséges.12 (De csak azért, mert magyarból nem buktatunk.) Pont úgy fogalmaz, ahogy nem szabadna. Éssel kezdi a mondatot. Meg háttal. Hát. Tud helyett bírt ír. Tényleget valóban helyett. Egy csomót számos, rengeteg, miljom, miriád, tengernyi, igen sok, tömérdek helyett. Nem használ választékos jelzõket. Annál sûrûbben azt, hogy de azonban. Az egyes szám elsõ személyû, jelen idejû ikes igéket makacsul kával írja. Ragaszkodok. Alszok. Játszok. A vonatkozó névmások nem vonatkoznak semmire. Hol alany nincs, hol állítmány. A trágárságokról nem is beszélve. Sose lesz belõled költõ vagy író, fiam. Legfeljebb lánghegesztõ. Vagy fotbalista.

Az irodalomból kettes tanuló "stílusa" mint a Kukorelly-féle beszédmód egyik alaprétege persze csak egy hasonlat sok más lehetséges közül. Semmiképp sem univerzalizálhatjuk ezt mint az összes írást jellemzõt. A Maniere címû vers például egészen más. Vagy a Kátránypapír címû kispróza. Itt csak nyomokban fordul elõ.

Az viszont általánosságban elmondható, hogy a legtöbb írás sok nyelvjáték elemeit veszi fel magába, mégpedig olyan, egymástól nagyon távoli nyelvjátékokéit, amelyek "valóságosan" ritkán fordulnak elõ egyugyanazon beszédben. Ám éppen ezek az esetek érdekesek Kukorelly számára.13 Azokra "valóságos" szituációkban elõforduló beszédekre gondolok, amelyekben egy nyelvjáték bejáratott és természetes retorikája elégtelen, ezért a nyelvjáték elbizonytalanodik és a beszélõ esetlenné válik. Például egy olyan beszéd, amelyre egy tanulatlan segédmunkás kényszerül egy jogi processzus során. Vagy amikor a felesége elmagyarázza neki, hogy az a mondat ott mit jelent az adóbevallási íven. Amikor egy egyáltalán nem hozzáértõ, ám annál tudálékosabb ember szakterminusokat sûrûn, ám annál tévesebben alkalmazva megfogalmazza az ország alapvetõ makrogazdaságtani összefüggéseit. Vagy amikor a foci, a strand, az akciófilmek, a Nintendo és a Guns 'n' Roses világában élõ "csávónak" "Vajda János szerelmi lírájáról" kell "dogát" írni. Részben tehát igaz, hogy Kukorelly nyelve - amennyiben imitáció - a mindennapi beszédre épül, de csak azzal a megszorítással, hogy nem kompakt és monolit nyelvjátékok vagy beszédmódok tiszta utánzásáról van szó. A nyelv kukorellyje inkább olyan típusú szövegeket generál - és ebben akár "realistáknak" is mondhatók -, amelyekben a nyelvjátékok keverednek.14

Valamely beszédmód imitációja, ha jó, nem csupán egy formális mûvelet, amelyet akárki akármikor megcsinálhat, ha egy kicsit is ügyes. Ráadásul a jó mimetikus képesség az csak a minimum, az még nem egy nagy kunszt. Nem, ez sokkal bonyolultabb, összetettebb dolog. "Nehezebb leírni, mint csinálni; ebben a biciklizésre hasonlít."15 Ahogy én látom, Kukorellynél a kunszt az, hogy miként játszadozik más beszédmódokkal, hogyan ír bele a szövegbe "irodalmi", sõt olykor filozófiai áttûnési pontokat; és tartja közben a beszédet következetesen az antiirodalmi stíluson belül. "[A] dilettáns, az ügyetlen, a hagyományosan költõietlen nyelvi szférához közelíti líráját, arra a határsávra települvén rá, ami ezt a mûvészi stilizációtól elválasztja"16 - írja Szilágyi Márton. Margócsy István szintén felfigyel erre: "legegyszerûbb, legprimitívebb mondataiba is a legáltalánosabb kérdés visszfényét és visszhangját hagyja... belesimulni."17 Ugyanezt fogalmaztam meg Ki beszél? c. írásomban: a mû által konstruált - hagyományosan nem-irodalmi - beszédmód vagy nyelvjáték, bár mindvégig stílusos marad, olyan mondatokat, mondatrészeket, olyan áthallásokat, áttûnési pontokat18 tartalmaz, melyek a különbözõ, tradicionálisan irodalmi nyelvjátékok határát súrolják, "gyanúsan" irodalmiak (is lehetnének). A hétköznapiságból, az írás esetlegességei és a fogalmazás ügyetlenkedései közül minduntalan kibukkan a metafizika.

Vagy fordítva. A nagy irodalomnak, súlyos metafizikának "szánt" mondatoknak mintha az ügyetlenség, az esendõség lenne a transzcendentális jelöltje. "Vagy mégis, ha tényleg mindenki ilyen mégis. Onnan fentrõl nézve, valahonnan olyan nyolcvanezerrõl. Vagy esetleg már nyolcvanezer millió, ahol az Úr lehet, arra, fenn az égen."19 De az "Úr Isten", mint tudjuk, saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert: ebben a világban õ is ugyanolyan ügyetlen és esendõ, ugyanolyan szeretreméltó marha, mint teremtménye. "Nem használnám / föl, elõször gondolta / úgy a virágot / de másnap rájöve nagyon is / hogy buta volt, kell, magára / mein Gott, berágott / és látta, mert visszatette, hogy rosszul / repülnek, a teheneket / a legelõre / szarvakat döfve beléjük / hátra (rossz) középre / (rossz) legelölre."20 Az ügyetlenül fogalmazó egyes szám elsõ személy, ez a gyermeki gép, érzõ lelkû primitív, szent "egy-ügyû", kedves barom, mosolyognivaló marha valahogy mégis mindig elég sokat "bír" "kifejezni". A gyerekes szemlélet, ahogy (például) Klee vagy Piaget munkáiból is világosan látható, a metafizikai kérdések nagyon radikális szemlélete. És bár ritkán vannak nyíltszíni (magaskulturális) allúziók, a szövegbe bonyolult és szövevényes kulturális allúziók aknái vannak elhelyezve. De sosem lép rá az aknára. Az intelligens és cizellált, jólformált szöveghez szokott olvasó számára szokatlan a "naivitásnak" ez a foka; hogy szinte sohasem használja ki az allúziós ziccereket. Ráadásul a szöveg nyelvtani és nyelvhelyességi "primitivitása" retorikailag felerõsíti gazdagságát, s ez állandó ambiguitást és feszültséget indukál.

(TOPOSZOK - A RÉGI) Kukorelly írásainak az irodalmi hagyományokhoz való viszonya tekintetében is nagyjából egyetértés van az elemzõk között. Kukorelly "elemeiben szinte porig zúzza a költõi nyelvformálás hagyományát, s minden költõi nagyotmondással szemben a legérzékenyebb kritikával él", de "nem egyszerûen (...) a nagy témák és ideák tabuírozásáról van itt szó (hisz ráadásul a nagy témák és ideák is szóba kerülnek e beszédáradat során)"; "nyelvi fogásaiban és trükkjeiben valóban radikális elhatárolódásokat is szeret alkalmazni, költészetének alapjaiban és egészében szinte rendíthetetlenül képviseli a valahai »nagy« költészet hagyományát - verseit arról írja, amirõl, tudjuk, a »nagy« költõk szokták. Nyelvhasználatának mindennapos fordulatai mögül (alól?) rendre kibukkannak a nagy témák, a megkerülhetetlen alapmeghatározások: a szív, az isten, a halál, az idõ, az angyal, a lélek". Versei "tematikailag és mûfajilag... bejárják a költészeti hagyomány által felrajzolt teljes természeti és történeti térképet" (Margócsy). Költészete tematikailag az iskolás feloszthatóság iskolapéldája: vannak istenes, szerelmes, hazafias, gondolati versei (Ambrus Judit)21. "[P]roblémamentesen értelmezhetõ az európai költészet nagy hagyományaiból" (Márton)22. "Nem antitradicionalista tehát" (Radnóti)23.

Egyfelõl tehát porig zúzza a hagyományt, másfelõl nem antitradicionalista. Ez az ellentmondás stílusának állandó hatáseleme és feszültségforrása. Nézzük ezt egy kicsit részletesebben.

A modern kor két meghatározó vonulata, az esztéticista (Baudelaire, Rilke, Proust, Eliot stb. sõt, Mallarmé, Benn, sajnos) valamint az avantgarde, miközben a hagyományos toposzok felszámolásában a legradikálisabb végkifejletektõl sem riadt vissza, mindvégig a stílus, a technikák, a "forma" bûvöletében él. Merthát a mûvész a mûvészetbõl él. És mitõl mûvészet a mûvészet? Attól, hogy van neki formája. Hogy mûvészien van megcsinálva: profin, technikásan, stílusosan, a mindenkori vagy épp a jelen mûvel megteremteni kívánt esztétikai etalonoknak megfelelõen. A huszadik századi mûvészet kulcsszava a forma. A forma, Bajkovics, mondja utánam! A forma! Ismételje meg! Forma, forma, forma! - mondaná a mai Sápkóros tanár úr.24

Figyeljük csak meg: a dilettantizmus - egyébként logikus - végkonklúziójához a legádázabb rombolók sem jutottak el soha, pedig tényleg derekasan csinálták a dolgokat. Egy kivétel van: a dada. Ám demonstrációnak ennyi is elég: ez igen rövid életû volt, mert gyors önmegsemmisítését maga írta be eleve sorsába. Ez nem folytatható tehát. A technika, a forma, a stílus meg kell hogy maradjon elemi feltételnek, hogy megmaradhasson a mûvészet. És - kérdi a mûvész(ettudós) - mivé lenne a világ mûvészet nélkül?

Az önfelszámolást a Kukorelly-féle idodalom se engedi meg magának. Mégis: a dilettantizmussal kezd el játszadozni. Ez komoly dolog, mert ez azt jelenti: a formával (az életével) játszik. Egészen eltérõ módokon, de más jelenkori magyar szerzõk is komolyan mûvelik ezt: Parti Nagy, Szijj A futás napjában és helyenként Garaczi.25 Kukorelly stílusos marad, de egy olyan stílust mûvel, amely a legnyilvánvalóbban hordozza magán a stilisztikai érzéketlenség, a kifejezésbeli esetlenség, az irodalmilag reménytelen, az ügyefogyott megszólalás jegyeit. E szempontból legfûzfá(nfütyülõ)bb toposzok beemelése egy ilyen szövegbe csak tovább erõsíti a "stílust". Hiszen a dilettáns az, aki gátlástalanul használja õket. Bátran le lehet õket írni. Nem kell körülményeskedni. Illetve körülményeskedés az van bõven, de nem olyan, hogy: jaj, csak azt ne, hogy csillagok, meg szerelem, meg lelkem, meg szomorúság. Kukorelly megszerezte magának a jogot, hogy büntetlenül leírhassa, hogy élet, halál, boldogság, mulandóság. De mint az várható, ez csak elsõre vicc. Másodszorra a szavak ismét élni kezdenek. Kiderül, hogy jelentõségük egyáltalán nem - bár jelentésük erõsen - változott. "Kukorelly nagyszabású kísérlete pontosan annak a beszédmódnak a megtalálása, amelyen újra s még mindig megszólaltathatók nagyszabású érzelmek, hagyományos létérzékelési alapkérdések"26 - írja Szilágyi Márton.

És most nézzük egy "kis elbeszélés"27 formájában, mit csinál a toposzokkal és a hagyományokkal Kukorelly - illetve amazok ezzel. Kukorelly 1970-ben utazik a villamoson. "A villamos pedig ment végig a Bajcsy-Zsilinszky úton, nagyokat rándult, vaspor szállt, és semmi sem jelent meg tisztán. Remélem, nálam volt a bérlet. [...] Olvastam az irodalmat, és abból meg lehetett tudni, hogy nem leszek író [...]. Az irodalom valamilyen volt, egy kicsit elég félelmetes, szárnyai voltak, kerengett, és nem volt bocsánat. Szép arányosan foglalta el a papírt az irodalom. Hogy egyre kisebb lett, aki olvasott."28 Késõbb azonban megváltoztak az idõk. Lassan alábbhagy a "csillag-világ-mindenségezés" meg a nagyképû (nagy képeket író) írások áradata. Tandori, Petri, Esterházy. Lehet egy kicsit lazítani, a XX. század költõi már nem annyira lángoszlopok és nem vezetnek senkit sehova, az univerzum összes terhei lassan egyesegyedül Juhász Ferenc vállain nyugszanak. Mindenki igyekszik profánabbnak, hétköznapibbnak, viccesebbnek, avangárdabbnak, polgáribbnak, nagyvárosibbnak, esztéticistábbnak lenni. Az eléggé alaposnak nevezhetõ paradigmaváltás lezajlása után, nyolcvanas évek végére, kilencvenes évek elejére aztán mindenki29 - jók és közepesek egyaránt - rettenetesen profi, könnyeden rokokó és posztmodern, provokatívan felszínes és csillogó, bravúros és budapesti. Minden második versben vagy kisprózában - nagyon jóban és nagyon közepesben egyaránt - kötelezõen ott van egy villamos, egy budapesti utcanév, egy lepusztult szecessziós ház lépcsõházának hulló vakolata. Lassan a legkommerszebb poétikai toposzok és a leggeilebb "költõiség" jelei ezek az eredetileg tüntetõen profán, neusachlich, urbánus kellékek.30

De ne szaladjunk elõre. Kukorelly tökéletesen átélte ezt a történetet. Mégis, a nyolcvanas évek elején olyan hangütéssel indult, amelynek már a legtermészetesebb közege a fordulat-utániság, amikor már sem az õsmélyvátesz, sem a transzposztneó formabontó nem aktuális. Pedig ezek - más-más módon - alapvetõen befolyásolták Kukorelly költészetét. A jellegzetes Kukorelly-féle "manière" elgondolható úgy is, mint a nagy-képû irodalom - inkább lezser, mint avantgarde hevületû - provokációja.31 "Kukorelly költészetén [Tandori és Erdély mint neoavantgarde alkotók] hatása világosan látható, de mintegy túlnan: egy olyan kulturális helyzetbõl visszatekintve, amelyben sem a provokációnak, sem a nyelvkritikának nincs sarkalatos jelentõsége, amiképpen az avantgarde kultúra és a folyamatos tradíciójú nagykultúra ellentétének sem."32 Leginkább egy rilkés-nyugatos-esztéticista hagyományhoz kötõdik, ám a legkevésbé sem találjuk meg szövegeiben amazok "irodalmiságát". Kukorelly indulása a mítoszok kora. Még nem a mitológiáé, de már az istenek és héroszok (Ottlik, Mészöly, Mándy, Pilinszky, Tandori, a földalatti magyar neoavantgarde) világalapító tette után.

Hogy Kukorelly mennyire túlnan és után van, bizonyítja, hogy simán leír ilyeneket: "A szívekrõl van szó. A szívrõl, amíg csak élünk."33 Egy ilyen mondat már a Nagy László és Juhász Ferenc nevével fémjelezhetõ irodalom számára is ciki, vagy legalábbis a határon van. Azt mondani sem kell, hogy egy (neo)avantgarde szövegben hogyan és miért fordulhatna elõ a fenti vagy ahhoz hasonló idézet. A nyugatos-újholdas irodalomban talán csak az egy Szép Ernõ merészelt volna ilyet leírni, esetleg Kosztolányi egy ripõk pillanatában. De a nyolcvanas években? Kukorelly mindezeket az olvasatokat "beleírja" a mondatba, de ugyanakkor komolyan is gondolja - vagyis az említett hagyományok hatástörténeti közvetítésétõl megtisztított olvasatot is ambicionálja. A kontextusból kiderül, hogy tudja õ a fenti idézetnek a gyanakodón-szemöldökráncolva, a harsányan röhögve, a felszisszenve, az ironikusan mosolyogva olvasott értelmezését - mindazonáltal tényleg azt mondja: a szívrõl van szó, amíg csak élünk.34

Bár mindhárom fent említett irodalmi tradícióhoz erõteljes viszony fûzi, mindegyiktõl erõteljesen el is határolódik. Egyfelõl megengedi a hagyományos, bevett esztétikák szerinti olvasatot, ugyanakkor a tõlük való elhatárolódás révén egy szabad teret hoz létre, amelyet azok nem érhetnek el. A jónéhány irodalomtörténeti brosúrával ezelõtti, legesleghasználtabb költõi toposzok - szív, Isten, lélek, szerelem, romantikus táj, szentimentális érzemények stb. - csak pillanatokra hagyják magukat a késõbbi (ma is mûködõ) esztétikák és poétikák karmai között - aztán kiszabadítják magukat, és visszatalálnak legprimérebb jelentésükhöz. Vagyis ahhoz a ponthoz, ahol még nem vált - kötelezõ vagy tiltott - toposszá, viszont már elég fontos volt ahhoz, hogy sorsa semmi más ne lehessen, mint a toposszá válás. Mert a "legprimérebb jelentés" természetesen nem - amiként egyébként maga Kukorelly is elgondolja - valamiféle kultúra által érintetlen natúrához, egy "természetes", tiszta és érintetlen állapothoz, egy antropológiai adottsághoz vezet vissza bennünket, hanem egy kultúrtörténeti formációhoz. Kukorelly ezt mondja a már említett interjúban: "Valamennyien ugyanazt mondjuk állandóan, nem is tudunk mást mondani, az irodalom és az életünk visszavezethetõ néhány tucat toposzra. Fájdalom, gyûlölet, szépség, szeretet és csillagos ég."35 Ez nem egészen így van, de ha egy toposzt esetleg minden kultúr- és mûvészettörténeti téridõponton meg is találnánk, az sem ugyanaz lenne.36 Egy toposz megléte sosem "antropológiai" motiváltságú, hanem kulturális (ha úgy tetszik, az "antropológia" mindig kultúrantropológia), vagyis valamennyien mást mondunk állandóan azzal a néhány tucat toposszal.37 Gondoljuk el, mi a szépség Boileau-nak, Lautréamont-nak, Rilkének és Adornónak. Mi a csillagos ég Klopstocknak, Tzarának és S. Nagy Istvánnak.

Kukorelly tehát többé vagy kevésbé elhatárolódik mindhárom többé vagy kevésbé eleven hagyománytól. Emlékeztetõül: 1. a váteszivel szemben a leglátványosabb távolságtartással, 2. a (neo)avantgarde-tól a transzgresszió és a szubverzió kényszerétõl való mentességével, 3. az esztéticistától az irodalmiságon-inneniséggel. De természetesen korának gyermeke õ is, s ha akarná, sem tehetné meg, hogy ezek nézõpontjait, olvasási módjait teljességgel ignorálja - de nem is akarja. Ugyanakkor visszanyúl az e hagyományok - fõként késõbbi, mai formációik - által mellõzött vagy kritikailag kezelt toposzokhoz és általuk az eredeti, a toposzt toposszá változtató világhoz. Ez nagyjából olyasvalami, amit Szigeti Csaba "radikális archaizmusnak" nevezett. A radikális archaizmus a Költészet fogalmának szétszóródásával, a Kánon megszûnése után a költészet egy még értelmes modelljéhez nyúl vissza a költészettörténeti múltba. Szigeti két megszorítást alkalmaz: egyrészt egy konkrét történeti ponthoz nyúl vissza, nem pedig valamely "költött õsállapothoz"38, és, másrészt, ez a pont távolabbi, nem egy élõ és kontinuus tradíció része, hisz "[k]özelre archaizálni definitíve nem lehet"39. Kukorelly régi toposzokhoz való visszanyúlása mindkét kitételnek megfelel. Történeti pontja elsõsorban a XVIII. század vége-XIX. század eleje. Külön érdekessége, hogy egy radikálisan új forma révén valósítja meg e visszatérést.40

Nézzük például a Nyaraljak címû darabot. "Elõször is: telihold van. Van szikla, homok és svédasztal. Hideg söregységek. Óváros. Tenger mormolása. És egész nap süt, a parton a nõk pedig félmeztelenül napoznak, és csípi a bõrt, ahogy kell, a só. Meg valami jóságos nagy hegy van a háttérben, elõtérben viszont egy istenien vízbeszakadt szigetecske, de milyen jó helyen elhelyezve. Szóval eléggé ki van gondolva az egész. ¶ Ettõl az embernek elõször is nem jut eszébe semmi. Vagy hát inkább kezd nem tudomást venni egyebekrõl. Mintha ilyen volna az élet. Hogy például éjszaka tükrözõdnének a fények a vizen, és ezt úgyszólván kötelezõ lenne figyelni. Hogy a tengernek már nem lenne vége. Nincs vége, errõl ne vitázzunk. Vagy mintha lassan kezdenél belesüllyedni egy hatalmas bödön lekvárba, annyira egyáltalában nem kell gondolkodni, sõt mintha egyenesen rossznéven vennék ha gondolkodnál, és már olyannyira nem kell, hogy majdnem kedve kerekedik hozzá ettõl az embernek. ¶ Akkor nyaralok. Olvasgatok, kinézek a keblekre, és száradok. Száradni a legjobb. Minden a legjobb."41

Itt van minden: tenger, hegyek, szigetecske, gyönyörû táj, éjszaka, telihold, fények tükrözõdnek a vizen, alighanem csillagokéi. És boldogság. De a szöveg nagyon mai. Felvonul az összes profanizáló retorikai kellék, néhány blaszfém rekvizitum, fenségességellenesség. Lehet ironikusként, kritikaiként olvasni. Másfelõl, bizonyos értelemben, tényleg, mintha nem változott volna semmi. A szöveg "tartalma" a táj áhitatos szemlélése: ó, természet, ó, dicsõ természet meg minden. Avantgarde kegyetlenség ide vagy oda, a romantika beépült az ezredvégi irodalom szervezetébe is. Alapvetõen meghatározza metabolizmusát: ha nem lenne, elvonási tünetek jelentkeznének. Az, hogy a szentimentalizmus vagy a biedermeier hangján nem lehet többé megszólalni, nem jelenti azt, hogy ezek nyomtalanul tûntek el a süllyesztõben. És sokminden más is beépült. Például az avantgarde, amely - szigorúan formalista, neoklasszicista esztéticizmus ide vagy oda - lehetõvé teszi, hogy akárhogyan meg lehessen szólalni. Akár úgy is, mint az irodalomból kettes tanuló.

Le a romantikával. Vissza a romantikához. Az érzelmesség nem szégyen. Elrejteni az érzelmességet. Éljen a szabadság. Mi az, hogy szabadság. Több fényt. Menj a felvilágosodott anyádba. Ez giccs. Ez õszinteség. Ez puszta imitáció. Ez paródia. Itt arra gondolhat, hogy. Gondolta a fene.

Sok lehetséges, egymásnak ellentmondó olvasat kiprovokálása, lebegtetése - és bármelyik gyõzelmének módszeres megakadályozása. Kukorelly stílusának ezt az alapjellegzetességét erõsíti a (pre- és késõ)romantikus toposz is.

Az irodalmi toposz valamely klasszikus irodalom teremtménye. A klasszikus nem csupán attól klasszikus, hogy - ahogy Lessing írta Klopstock Messiása kapcsán - mindenki nagyra tartja, de senki sem olvassa. A klasszikussal nem úgy ismerkedünk meg, hogy olvassuk. Nem akkor találkozunk vele elõször: beleszülettünk. Lehet tárgya az esztétikai ítéletnek, de mindenekelõtt feltétele annak. Különbözõ korokon átívelõ maradandósága nem valamiféle, a mûben rögzített esztétikai immanencia hatása. A kultúrába beépültként elõítéleteket alapoz meg: a priori szemléletformáló. Nem - miként a karteziánus cogitatio - valamiféle abszolút értékû, egyetlen helyes (jó, igaz, szép) struktúra, amelyet veleszületett képességeik és idea innatáik alapján, függetlenül neveltetésüktõl, az egyes emberek mind klasszikusnak ítélnek, hanem a klasszikus az, amely felneveli õket. Klopstock neve és mûve feledésbe merült, de ezt megelõzte egy olyan pillanat, amely meggyõzhet bennünket arról, hogy az anonimitásba süllyedés bizonyos esetei a klasszifikálódás bizonyos esetei.

Lotte és Werther az ablaknál állnak. Odakünn... Szóval kint egy igazi, vad, gyönyörû vihar dúl, egy echte szentimentalista vihar. "Lotte kikönyökölt, tekintete bejárta a vidéket, az égre nézett és rám; láttam, hogy a szeme csupa könny; kezét az enyémre tette, és azt mondta:

- Klopstock!"42

Goethe csak ráerõsít a viharnak, és egyáltalán a természetnek arra a szemlélésére, amely a szentimentalizmus produktuma. Késõbb mások is ráerõsítenek. Még késõbb megvetik ezt a látásmódot, de megsemmisítése dühének mértéke fennállásának bizonyosságával és létezésének erejével arányos. Kitiltják a költészet területérõl a lágy zöld völgy ölén vidáman csörgedezõ csillámló patakot, s bár el is tûnik, nem szárad ki: búvópatak lesz.

E toposzok Kukorelly-féle rehabilitációját megerõsíti egy másik összefüggés is. Egy olyan kritikai nyelvben például, ahol az understatement az egyik fõ retorikai elem, ott egy mû kapcsán a "szórakoztató", "tanulságos", "érdekes" vagy "meghökkentõ" kifejezések ironikus kontextusba helyezve megfelelhetnek egy másik nyelvjáték "ekkora barmot még nem láttam" vagy "ez egy gyógyíthatatlan õsdilettáns" kifejezéseinek. S ha ugyanez a mindig óvatos, visszafogott kifejezésekkel élõ nyelvhasználati mód mégis erõs kifejezést használ, az kirívó voltánál fogva rendkívüli emfázist képviselhet. Egy nyelv, amely láthatólag nagy hangsúlyt fektet arra, hogy ezeket az erõs kifejezéseket elkerülje, ezáltal különleges helyzetbe hozza õket.43 Kukorelly, amikor - bizonyos szempontokból - vállalja azokat a hagyományokat (is), amelyeket Mándy, Mészöly, Tandori vagy épp Erdély Miklós képvisel, akkor egy (többek közt) ilyen megalapozású szövegben a német kitsch-szentimentum, a gyönyörû táj iránti elragadtatottság, az éjszakai tengeren tükrözõdõ csillagok fénye láttán érzett áhitat - a fenti példa analógiájára - szintén különleges pozícióba kerül. De az archaizálás csak a toposzok szintjén valósul meg, a beszédmód szintjén nem: "Az Alpok nagyon változatosak bírnak lenni, vagy nagyon változatos bír lenni, attól függõen, hogy egyes számba teszem, vagy többes számba, mert ha az ember egy kilométerrel odébb megy, máris egészen megváltozik a táj, az alakulatok alaposan átrendezõdnek."44 "[M]ondandó és hang egymás elleni kijátszása"45 - ahogy Radnóti írja. Vegyük észre itt is az ügyetlen fogalmazás mint irodalmon-inneniség hangját: a mondat grammatikailag pontos olvasata szerint az Alpok attól függõen változatos(ak), hogy az az "alak"46, aki ezt a mondatot írja, egyes vagy többes számban érti-e e tulajdonnevet - de nyilvánvalóan nem ezt akarja írni. Az esetlen és hibás megfogalmazás humorára aztán Kukorelly még egy lapáttal rátesz a "mert" kötõszó hasonló logikájú trükkjével. És vegyük észre itt is a radikális archaizmust: Solomon Gessner kísértete járja be a textust. Az itt példaként felhozott szép táj (pre- és giccs)romantikus toposza persze csak egy apró példa a sok közül, de maga a toposzokkal való sokértelmû, bonyolult - és mégis kényelmesen olvasható - játék lényegi konstituense Kukorelly szövegformálásának.

Jegyzetek

1 Magvetõ, Bp., 1990. A továbbiakban AMP.

2 Magvetõ, Bp., 1993. A továbbiakban EGYK. Itt nem foglalkozom azzal a problémával, hogy ebben Kukorelly miképpen rostálta meg és írta át a régebbi verseket. Ez nem késztet különösebb ítélkezésre. Ezért könnyedén akceptálom a költõ intencióit: vegyük csak ezt tekintetbe. (Vö.: NG: "A Gyógynövény-kert javításai, természetesen elméleti értelemben, visszavonják az õsszövegeket?" KE: "Sajnos csak elméleti értelemben. Ha lehetne, fizikailag is visszavonnám õket." Száraz felületek. Kukorelly Endrével beszélget Németh Gábor. Magyar Napló, 1994. március 4. 5. o. Illetve: a Radnóti Sándornak adott példányba írt ajánlás: "A többi könyv nem gilt." (Nyilván a verses könyvekrõl van szó.) Idézi Radnóti: A tautológia retorikája. Holmi, 1994. április. 615. o.)

3 Radnóti id. mû 613. o.

4 Márton László: Az áhitatos embergép. Nappali ház, 1993/3. 55. o.

5 Márton id. mû 55. o.

6 Margócsy István: (Ki mondja azt, hogy...). Nappali ház, 1993/3. 51. o.

7 Földényi F. László: Napos területeken kóborolva. Jelenkor, 1993/9. 776.

8 Földényi id. mû 775. o.

9 "Világismeret" persze itt nem egyetlen igazi világról alkotott egyetlen igaz ismeretet jelent, ahogyan azt egy pozitivisztikus ismeretelmélet elõfeltételezi. És itt kezdõdik az igazi tudás: tudni, hogy nem egyetlen igazi tudás van. Itt most nem foglalkozom a divatos irodalomelméleti-ismeretelméleti frázissal, hogy ugyebár a textusnak semmi köze a "való világhoz", a "valósághoz" (illetve hogy a textus az egyetlen "valóság"). Csak annyit jegyzek meg, hogy 1. ez ugyan majdnem tökéletesen tartható nézet, de ugyanúgy az ellenkezõje is. (A végsõ legitimáció természetesen egyikük esetében sem alapozható meg és nem demonstrálható univerzális érvénnyel.) 2. Attól a pillanattól kezdve azonban evidensen nem tartható, amikor az egyetlen igazi világról - a (hétköznapi értelemben vett) "világ"-vonatkozások nélküli (inter)textusról - alkotott egyetlen igaz ismeretként gondolja el magát. A problémát abban látom, amire Wittgenstein utal A bizonyosságról címmel közzétett írásaiban (Európa, Bp., 1989.). Az irodalmi szöveg "valóság"-vonatkozásának kérdésében sincs egyetlen igazság, csak sok, különbözõ "életformán" alapuló, különbözõ ismeretelméletet implikáló "nyelvjáték" különbözõ olvasásmódjai - amelyeknek "valóság"-fogalma is különbözõ. Egy naturalista eszményû elvárásrendszer semmivel sem kevésbé legitim, mint egy szigorúan intertextualista. És végül megjegyzendõ, hogy 3. az utóbbi nézõpontot vallók emblematikus figurája, Derrida sokkal ritkábban veti el a sulykot, mint a követõk "izmista" zelótái, akik rettenetesen túl vannak a metafizikán, iszonytató távolságban vannak, ugye, a logocentrizmustól, alapvetõ bináris oppozícióitól, vagy legalábbis ezek privilegizált terminusaitól stb.

10 Margócsy id. mû 51. o.

11 Szilágyi Márton: Egész és kezdet. Kortárs, 1993/10. 94. o. Kiemelés tõlem.

12 Vagy háromnegyedes, mint Skurek Ferencé. És úgy nem bír, ahogy az egykettedes: Goldfinger Rezsõ. (Vö.: Karinthy: Tanár úr kérem. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, é. n. 44-46. o.)

13 Itt ismét párhuzamot lehet vonni Parti Nagy, Garaczi és Szijj írásaival.

14 És - Wittgenstein fogalmát eredeti kontextusában elgondolva - itt nemcsak a nyelvjátékok, hanem az életformák konfúziójáról van szó; nagyon sok nagyon eltérõ kultúra és szemléleti forma találkozásáról, konfliktusáról, összeolvadásáról. Mindez a jelenkor egyik legalapvetõbb társadalmi jelensége.

15 Frank Kermode: Felismerés és megtévesztés a regényben. In: Mi a modern? Európa, Bp., 1980. 316. o. A hasonlat egyébként - ismereteim szerint - eredetileg Michael Polanyitól való. De idézhetnénk Robbe-Grillet-t is: "A mûelemzés/kritika bonyolult dolog, sokkal inkább, mint a mûvészet, bizonyos értelemben." (Idõ és leírás a regényben ma. In: For a New Novel. Essays on Ficion. Grove Press, New York, 1965.)

16 Szilágyi id. mû 94. o.

17 Margócsy id. mû 50. o.

18 Ezt ott "transzgressziós pontnak" neveztem, de - tekintve a szó Foucault-uralta jelentését - szerencsésebb az itt használt "áttûnési pont" vagy "áthallás" terminus.

19 AMP 163. o.

20 EGYK 86-87. o.

21 Ambrus Judit: Mikor Isten épp --. Holmi,1994. április. 608-612. o.

22 Márton id. mû 56. o.

23 Radnóti id. mû 615. o.

24 Vö.: Gombrowicz: Ferdydurke. A mûvészet a jelek szerint már régesrég végrehajtotta a tartalom/forma fogalompárjának dekonstrukcióját, amennyiben annak korábban privilegizált elsõ elemét megfosztotta primátusától. Ám ha Derridának igaza van - márpedig a harcos dekonstruktorokkal és önnön élesebb megfogalmazásaival szemben szerintem igaza van - abban, hogy e "metafizikus" dualizmusok nélkül "egyelõre" képtelenek vagyunk gondolkodni, illetve abban, hogy a "szupplementum" totális elnyomása lehetetlen: a "tartalom" "beírja" magát a forma modern eredetfilozófiájába. Az elnyomott Birodalom visszavág, vagy ahogy az amerikai horrorreklám mondja "the Dark Side is always waiting us to enter, waiting to enter us".

25 A grammatikai szinten elkövetett dilettáns manõverek kedvelõjeként megemlíthetnénk Esterházyt is, de nála nincs ilyen jelentõsége ennek. Még lényegesebb különbség, hogy õ a nyelvrontást, a szövegromlást, a (köz)nyelv hibáit, pontatlanságait, slamposságát elsõsorban ironikus-kritikai éllel, aufklérista-leleplezõ módon emeli be szövegébe. Mert a (köz)gondolkodás hibáit, pontatlanságait, slamposságát kritizálja, leplezi le. Számomra egyáltalán nem nyomasztó ez a normativitás, ellenkezõleg: szimpatikus. Más kérdés, hogy legalább ilyen izgalmasak azok a kísérletek (Kukorelly, Parti Nagy, Szijj és helyenként Garaczi szövegei), amelyekben nemigen érhetõ tetten a rontott nyelv (rontott gondolat) kritikája és az ez utóbbi alapját képezõ normarendszer. (Ettõl függetlenül persze a "scriptible" olvasat dolgozik vele - és mi mást provokálnának ezek a szövegek, mint ilyen olvasatot.)

A Kukorelly-szövegek által beemelt idegen elemek olvasatában a kritikusok között nincs egyetértés. Van, aki szerint ironikus-felvilágosító jellegûek ezek, és van aki szerint pusztán humorosak, értékelés nélkül beemeltek. Mint Szilágyi Márton megjegyzi: "Kukorelly [a különbözõ nyelvhasználati kódokból kölcsönzött frazémákhoz] iróniával viszonyul - ebbõl fakad játékossága is -, mivel azonban tudatában van a nyelv eredendõ korlátozottságának, emez irónia mögött nem mögött nem sejlik föl egy abszolút érvényességû kódba vetett bizalom." (Szilágyi id. mû 94. o.) Hasonlóan nyilatkozik Margócsy: "a mindennapi nyelv hû imitációja persze nem bírálatot takar." (Margócsy id. mû 51. o.) Ha jól érettem, Márton László ennek ellenkezõjét fedezi fel némely korai Kukorelly-versben, és - igaz, egyre kevésbé fenyegetõ - veszélynek látja: "Kukorelly korai verseire a leleplezés, a feltárás, a felvilágosítás (...) iróniája, egyszersmind ennek az iróniának rejtett pátosza volt jellemzõ", "s Kukorellynek keresztül kellett törnie saját költõi vívmányán ahhoz, hogy tágasabb horizontokat emelhessen be költészetébe." (Márton id. mû 55. o.) Valóban jellemzõ némi - fõként politikai - aufklérizmus, egyértelmû értékrendszert feltételezõ szabadságretorika Kukorellynél, de ezt nem látom túlságosan gyakorinak. Számos más vonatkozásban azonban - szinte várakozásainkat kijátszva - kifejezetten hiányzik a paródia- vagy irónia-jelleg. Kukorelly ezen eljárása - mely más kitûnõ "fiatalabb" szerzõkével, úgymint Parti Nagy, Szijj, Garaczi, állítható párhuzamba (lásd errõl Ki beszél? c. tanulmányomat, in: Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról. 248-255. o.) -, például a mûvészeti ambíciójú dilettantizmus, vagy más, nem-irodalmi beszédmódok, vagy az ügyetlen, hibás nyelvhasználat idézésének-beemelésének aktusa és kontextusa általában látványosan nélkülözi az értékelést, a bírálatot, az ítélkezést. A beépített beszédstílusokat és -fordulatokat e szerzõk inkább élvezik, mint megvetik.

A formai dilettantizmus kicsit komplikáltabb ügy. Mint azt a Ki beszél?-ben bizonygattam, egy olyan váltásnak lehetünk tanúi e szerzõknél, hogy a szövegformáló erõt, a lírai beszéd integritását már nem annyira a hagyományos ornamentika, a poétikai "párhuzamosságok" (Jakobson) rendszere adja, hanem az "alak". Parti Nagy és Garaczi szövegei persze sokkal tagoltabbak, kaleidoszkóp-szerûbbek, decentráltságuk több "szkiz" labirintusában bolyong: az alak nem olyan markáns és karakteres, mint - durván, címkézéssé egyszerûsítve "jellemzésüket" - Kukorelly irodalomból kettes tanulója vagy Szijj leszázalékolt, magányos, trottyos, tragikus figurája. De aligha férhet kétség hozzá, hogy e szerzõk versei illetve kisprózái hagyományos értelemben nagyon sok bevett formai jegyet nélkülöznek. Ezért, ha nem hangzanék nagyon komolyan, azt mondanám, nagyon komoly kísérletekrõl van szó.

26 Szilágyi id. mû 96. o.

27 Lásd Lyotard: A posztmodern állapot. Századvég-Gond, Bp., 1993.

28 AMP 68

29 Ez egy retorikai eszköz (túlzás).

30 Mindez különös módon a táj, a természet(esség) rousseau-iánus, szentimentalista, pietista, romantikus apoteózisának megismétlése. Késõbb persze - a "paradigma" "normál" (Kuhn) szakaszában - ez a romanticista toposzrendszer nagy változásokon ment keresztül, például a természeti környezettõl való fokozatos távolodással egyre reflektáltabb, aztán egyre populárisabb, egyre nagyobb a kereslet iránta, vagyis egyre olcsóbb (a "giccs" szó egyik etimológiája a "verkitschen": 'olcsón eladni'). A magaskultúra természetesen elhatárolódik tõle, a transzgresszió lovagja kegyetlen, mint a gép, a nagyvárosi dandy és bohém Sade, Darwin és Nietzsche hatása nélkül is le tudja leplezni mint misztifikációt. De tézisünk az, hogy külsõvéválásainak devalválódása belsõvéválásának legbiztosabb jele. A természet iránti vágy csak erõsödik. Ráadásul a nagyvárosnak mint tájnak, mint természet(esség)nek a kritikája egyidõs a kultuszával is. És nem gyengül. Talán elég csak Thoreau-t, Spenglert, Heideggert vagy a mai zöld gondolkodást említeni. De feltehetõen a nagyvárosi tájköltészet sem fog gyengülni, mégha valamivel nehezebb lesz is az ólmot, zajt, agressziót valamint a parkoló autók és az omladozó vakolatú házfalak közti tíz centis járdasávot borító kutyaszarszõnyeget zu verkitschen.

31 Ám hiba lenne tökéletes ellenségességként és gõgös-felvilágosult-kritikai-ironikusként látni ezt a viszonyt. Lásd pl.: "És nem vagyok valami egészen más." AMP 68. o., néhány sorral a fent idézett mondatok után.

32 Radnóti id. mû 614. o.

33 AMP elsõ mondata. 9. o.

34 Ez a többrétegûség lehet az oka annak az elsõ pillanatra meghökkentõ, és nagyon pontosan megragadott kettõsségnek is, amit Németh Gábor fejt ki Kukorelly-interjújában: "Amikor a Ha megyek, mi van az alatt címû szövegedet olvastam, egyértelmûen tragikus, megrendítõ szövegként hatott rám. Pár nappal késõbb, a legnagyobb megdöbbenésemre, egy irodalmi esten a közönség belehajszolt egy ironikus olvasatba..." (Száraz felületek. Magyar Napló, 1994. március 4. 6. o.) Kétségkívül irónia is van benne, de talán még pontosabb lenne humorról beszélni, abban az értelemben, ahogy Márton László írja: "az évek során mintha összecementezõdött volna tréfa, dac, fanyarság, siránkozás, büszkeség és hedonizmus. Ebbõl a konglomerátumból lassan kioldódott a feltáró szándékú irónia, viszont erõsebbé vált a humor jelenléte." (Márton id. mû 57. o.)

35 Száraz felületek. 4. o.

36 Ennek radikális megfogalmazása a "jelentésadás dilemmája" Lévi-Straussnál: egy kulturális "tény" mindig egy adott nyelvi-gondolkodási struktúra eleme, amelyhez ha egy másik nyelvi-gondolkodási struktúra hozzányúl - a "tény" már nem ugyanaz.

37 Tehát messze nem feltétlenül "közös mondanivalót" hordoznak ezek - mint Kukorelly a fent idézett mondatok után pár sorral állítja. Persze itt valójában mindig fokozati kérdésekrõl van szó: a "közös" és a "különbözõ" arányairól. Biztos, hogy a XII. századi provanszál költészet valamint Kukorelly "szerelem"-fogalma nem tökéletesen különbözõ.

38 Ez a szép szintagma nem Szigetitõl, hanem Marxtól származik, de pontos. (Ld. Gazdasági-filozófiai kéziratok. Kossuth, Bp., 1977. 93. o. A nemzetgazdaságtan hamis elõfeltevéseirõl.)

39 Néhány szó a radikális archaizmusról. Nappali ház, 1992/2. 65-71. o.

40 A visszatérés - kell-e hangsúlyozni - nem azt jelenti, hogy negligálni tudná vagy akarná a toposzok "hatástörténetét" (Gadamer).

41 AMP 122. ¶ = új bekezdés.

42 J. W.Goethe: Werther szerelme és halála. Szépirodalmi, Bp., 1986. 34. o. Werther így folytatja: "Rögtön eszembe villant az a nagyszerû óda, amelyre gondolt, és elmerültem az özönlõ érzelmekbe, amelyekkel e név idézése elöntött. Nem bírtam tovább, a kezére hajoltam, és megcsókoltam, mialatt szemembõl kicsordultak a boldogság könnyei. És megint a szemébe néztem. - Nemes költõ! bár láttad volna istenülésedet ebben a szemben, s bár soha többé ne hallanám annyiszor megszentségtelenített nevedet."

43 Szélsõséges, patologikus formája ennek például Csáth G. A. kisasszonya. Anélkül, hogy pszichológiai elemzésbe bocsátkoznánk, pusztán a nyelv szintjén megfigyelhetõ, hogy bizonyos kifejezések nyelvbõl való kizárásának különlegesen erõs szabálya különlegesen erõs pozícióba hozza a kizártat. A hölgy tökéletesen "erkölcsös": a szexualitás szavait nem használhatja. "»Soha ily dolgokról nem fogok beszélni. Nem tudom, nem tudom, nem akarom tudni« - hárítja el a szexuális kérdések megbeszélését" (Csáth Géza: Egy elmebeteg nõ naplója. Magvetõ, Bp., 1978. Mészöly Miklós bevezetõje, 14. o.) Hallani se bírja, amikor az orvos ilyesmikrõl akar vele beszélni. Ugyanakkor "a Lény", pszichózisának "reális" (Lacan) lénye, élete fõszereplõje mindig trágárságok kimondására kényszeríti.

44 AMP 21

45 Radnóti id. mû 614. o.

46 Vö. a már említett Ki beszél? c. tanulmányommal, ahol az alak egyrészt az a "valóságos", az irodalmiság különbözõ nyelvjátékait kitûnõen beszélõ szerzõtõl látványosan különbözõ valaki, akinek látásmódja és verbális viselkedése formálja a szöveget, de akivel a hagyományos, problémátlanabb (a szöveg szignójával azonos, "valóságos") lírai énnek - nem csupán az irodalmi és egyéb nyelvjátékok határait súroló áttûnési ("transzgressziós") pontokon - titkos azonosulási pontjai vannak. Margócsy István már említett írásában szintén kitér arra, hogy a Kukorelly-szövegek alanya problematikus, nem egyértelmû, állandóan a "ki beszél" kérdését vetik fel. 1