Ezer és 3Részlet az Alföld 2009. júniusi számában

Az ember nemi tekintetben czímű orvosi könyv jelent meg dr. Pálya Józseftől. Sok jó és szép lehet benne, de nőknek nemigen ajánlható.
(Pesti Divatlap, 1848. február 20.)

 
Még arra sem vagyok képes, hogy – a delphoi felirat értelmében – „megismerjem önmagamat”, s nevetségesnek tartom, hogy amíg ebben tudatlan vagyok, tőlem idegen dolgokat vizsgáljak.
(Szókratész Phaidrosznak, Platón szerint)
 
Ne azért higgy nekem, mert én mondom – nézz a tükörbe, és láss magadtól.
(R. D. Laing: Gubancok)
 
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz
(József Attila: József Attila)
 
((O), (V) és (L)
’Elegem van belőle’, mormogja maga elé Vronszkij. ’Elég ebből. Miért nevet így! Mit nevetgél ez itt, ilyen, csuda se tudja, túlzottan.’ Kihozta magával a kocsiján, ahogy a nő kérte, ’az anyatermészetbe’, aranyos, vicces, jó a teste, igazán elege van már belőle. Megborzong. ’Túlzás’, gondolja, mindenképp valahogy túlzás. Annát látja maga előtt, miközben a lányra pillant, ahogy az, felé fordulva, kelleti magát, és tudja, hogy most azonnal, de azonnal visszaviszi a városba ezt a kis hisztérikát. ’Sürgősen visszafuvarozni! Megszabadulni tőle!’ És arra gondol, van-e a barátai közt bárki, aki azt az erős szenvedélyt, amely egész életét eltöltötte, meg tudná érteni. ’Akármennyit bámulod is, Nyikolaj, mindig más’, mondja Oblonszkij Levinnek. ’Mind más, mindig mások, bárhogy tanulmányozod is.’ Ez a kis nő például, akit Vronszkij, ha nem is túl nagy elánnal, mégis legalább három éve kapacitál, hogy jöjjön el vele, a minap, pedig már feladta, sőt, őszintén szólva, el is ment tőle a kedve, egy estélyen odasodródott hozzá, és belesusogta a fülébe, nem viszi-e el másnap kirándulni ’ebben a csodálatos nyárvégi napsütésben’. Megrázza a fejét. Nem tetszik neki. A helyzet, maga magának, nem tetszik neki, hogy így elment a kedve ettől a vonzó teremtéstől, hogy egyáltalában így el tud menni a kedve. Érzi, mennyire vonzó, hogy imádják a nők, a férfiak is kedvelik, szinte mindenki, anélkül, hogy ezért bármit is kéne tennie. Oblonszkij nem szereti. Ok nélkül. Levin féltékeny rá, vagy hogy is, és bár neki súlyos oka van rá, mégis  nemigen tudja, mit érez vele kapcsolatban. Nem akar tudni róla, igyekszik nem gondolni rá, noha legnagyobb bosszúságára nem képes olykor nem rá gondolni. Arra, hogy az emberbe szerelmes az, akibe ő szerelmes. Halálosan. Oblonszkij kedveli Levint, szívesen tölti vele az időt, és bár picit lenézi, nem is az elvei meg a szigorúsága, inkább fafejűsége miatt, drukkol neki, hogy megkapja végre Kittyt. Pedig olykor eljátszik a gondolattal, milyen remek volna, az lenne az igazság, ha inkább neki sikerülne. Vagy sikerült volna, hogy inkább ezt a kislányt vette volna el, mint a lány nővérét, meg ilyesmi. Igazából csak ő érdemelné meg Kittyt, gondolja néha, és ilyenkor érez némi lelkifurdalást is, na jó, de ha már így alakult, az ördögbe is, inkább ez a nagy mamlasz kapja meg, mint a másik, az a bosszantóan jóképű, alacsony növésű katonatiszt. ’Még szerencse, hogy ilyen kurta a fickó’, állapítja meg némi önelégültséggel Oblonszkij, közben meg bosszankodik a saját féltékenységén. ’Alacsony, és házul ilyen furán ritkul a haja, mégis kell nekik’, fordul a barátjához, de meg is bánja, mert azi értetlenkedő arccal néz rá. Te persze nem ismered el, hogy az ember a kalácsot is szeretheti, amikor megvan a házikenyere, szerinted ez vétek’, teszi hozzá mosolyogva. Levin igazán kedveli Oblonszkijt, bár szinte semmiben nem ért vele egyet. ’Minek tanulmányozni a nőket, ha olyan kiismerhetetlenek’, gondolja magában, de nem mondja ki hangosan. ’Tanulmányozni! Mint valami lábasjószágot.’ Megrázza a fejét. És mélyen elpirul, mert hirtelen arra a furcsán, erőltetetten jókedvű parasztlányra kell gondolnia, akit tegnap pillantott meg a kukoricás mellett egy kis szalmakazalon ülve, ahogy feléje fordult, és fölhúzva az ingét, kivillantotta a mellét.
 
1
 
Legszégyenlősebb lányok melle a legizgalmasabb. Ahogy elpirul, aztán elfehéredik, lesüti a szemét, félrekapja a fejét szinte bármi miatt, a szégyenlős lányok érdekesek igazán. A mellük a legérdekesebb. Mondjuk direkt vastag, kinyúlós bugyogót visel, ezt bírta kiválasztani a készletből, szárát a térdéig húzkodja, a korcát felráncigálja a nyakáig, úgy takargatja magát, mert sok mindent igen, belemegy szinte bármibe, viszont a mellét nem mutatja meg.
 
Azt már nem, ne is reméld. Majd előkerülhet, mintegy véletlenül, ha nem figyelek oda, és úgy érzi, hogy nem már is akarom annyira. Nem magát szégyelli, azon igazán nem kell mit szégyellnie, hanem szégyenlős.
 
Gyakorlatilag bármi miatt, nincs konkrét tárgya, röstelli, hogy borotválkozik, röstelli, ha nem borotválkozott meg rendesen, túl rég borotválkozott, egyáltalán, miért kell borotválkoznia egy nőnek. Nem is borotválkozik, hanem gyanta. Valami készülékféle, amivel tőből kiszakítják nekik. ’Most nem lehet, mert iszony, menynyire nem borotválkoztam meg’, vagyis gyantázás, ’nem gyantáztattam’, ezek szégyenlős mondatok, mindenen már jócskán túl, hinnéd-e? hát ne hidd!
 
Nem vagytok olyan bizalmas viszonyban. Szégyenlősen borotválkozik, meg minden, viszont gondosan, lenyúzza magát, borzasztóan röstellené, azt röstellné majdnem a legjobban, ha maradna bármi ott. Szőröcske. Amit majd úgysem mutat meg, marad vagy nem, amúgy pedig, nyugodt lehetsz, nem marad.
 
Le lesz nyiszálval, gondosan lenyiszatolja. Maria Schneider nem sok problémát csinál belőle, ahogy bozontos fanszőrzetét mutogatja, és Marlon Brandón is látszik, hogy csöppet sem zavarja. Látod rajta, hogy milyen jól érzi magát, forgatás, párszor belenyomja a nő fejét a kádba, fürdőkesztyűvel mossa mellét, és komoly pénzeket kap érte. Utolsó tangó Párizsban. Apámat se zavarta, nyilván. Engem zavarna.
 
Akkor nem zavart. Film után kisétáltam a Pompidou előtti térre, feküdtem hanyatt a forró kövön a sötétedéskor sem csökkenő hőségben. Tele volt a tér. Bort ittak, kérdezgették, honnan jöttem, elismerően pislogtak rám, tehát akkor ez itt egy igazi kommunista. Aztán az egyik lány beleült a tenyerembe.
 
Föltápászkodott, mellém telepedett, minden további nélkül ráült a tenyeremre. Az ujjaimat a pinájába irányítgatta, vadul fészkelődni kezdett rajta, közben a nadrágomba nyúlt, azonnal elélveztem. Néhány hónapig irogatott nekem, kaptam tőle pár francia nyelvű levelet. Legszégyenlősebb ((604)), egy lengyel lány, bár komoly verseny alakulna ki szégyenlősök között. Legkevésbé szégyellős ((865)), és ő is azért még épp eléggé szégyenlősködött. ((1003)) veri a mezőnyt, a kevéssé szégyenlősök között is szoros a verseny.
 
Abban, hogy melyikük a legszemérmetlenebb, és úgy van kiegyenlítve, hogy a szemérmetlenek is valamiképp szégyellősek mégis. Mindez a legmélyebbről jön. ((604)) a szégyentől szinte elkábult, mikor végül is, nem maradt más hátra, kénytelen volt széttenni a lábát. Hagyni, elengedni, az izmokat ellazítani. Engedni nekem. Félrefordított fej, összeszorított száj, szorosan behunyt szem, az erőlködéstől rebegő szempillák. Csak jó legyen.
 
Csak ne legyen nagyon rossz. Kijött utánam az erkélyre, szorosan mellém állt, hagyta magát átkarolni, szinte azonnal csókolózni kezdtünk, ügyetlenül csinálta, de hevesen, nem zavarta, hogy jópáran állnak a közelben.
 
És csodálkoznak.
 
Aztán tapintatosan elhúzódnak onnan.
 
Engedi, hogy levetkőztessem, ez három vagy négy hónappal későbbi történet. Közben hazautazott. És nekikészült. El kell szánniuk magukat. Fölkészítette a lelkét, talán meg is gyónt előtte. Olyan passzív, mintha egy orvos előtt állna.
 
Vagyis feküdne, valami műtés, és pont az, hogy orvosok egyáltalán nem vetkőztetnek le pacienseket. Hanem meg lesz nekik mutatva a paraván, mögötte ügyetlenkedik le magukról az erre az alkalomra direkt komoly műgonddal kiválogatott fehérneműt, tehát nem úgy, mintha orvos előtt állna, hanem úgy, ahogy a szűzlányok viselkednek. Még ha kizárt is, hogy bármi mintát követne, szüzek kézikönyve, nem követ, hanem türelmesen ácsorog az ágy mellett. Nem türelmesen, hanem megadóan. Észre se veszi, hogy beszorult a blúza csücske a cipzárjába, hiába ráncigálom.
 
Se föl, se le, az én bajom, oldjam meg, magamnak gyártottam a problémát, annyira akarom húzkodni, akkor húzkodjam, ha már úgy ragaszkodok ahhoz, hogy le legyen húzva az a cipzár. ’Az oxitocint az agyalapi mirigy hátsó lebenye termeli és tárolja, euforizáló a hatása, ezért akarod, hogy újratermelődjön. A hipofízis állítja elő a vazopresszint is, ami a veseműködés befolyásolva szabályozza a vízháztartást, hat a vérnyomásra, és férfiaknál, az oxitocin mellett, felelős a kötődés kialakulásáért. Az oxitocin előidézi a simaizmok összehúzódását a méhben, ezzel elindítja a szülést, utána pedig az anya és a gyerek közötti szoros kötődés kialakítását segíti.’ Abbahagyja, rám pillant.
 
’Elő. Figyelsz?’ ’Figyelek.’ ’Akkor ne aludj ilyen feltünően!’ ’Nem alszom, csak most így van a szemem tartva. Félig leengedve tartom.’ ’Teljesen le van eresztve. Tehát a szoptatás is kiváltja, ezért a… Ne vigyorogjál, jaj istenem, nem az a szoptatás, hanem gyereket szoptat.’
 
’És nem az, amire te gondolsz állandó jelleggel.’ ’Persze, hogy a gyerek, mi más, és nem vigyorogtam!’ ’Vigyorogtál, láttam! Naszóval, így a tejjel a kisgyerekbe jutva, benne is erősíti a kötődést. A simogatás segíti az oxitocin termelődését, ez vezet ahhoz, hogy még több simogatást akarsz. Ezt egyébként tanúsíthatom!’
 
’Mit?’ ’A sokkalta több simogatást, mégis alszol?’ ’Nem alszom, mondtam már.’ ’Jól van, és ha elárasztja agyat, bekövetkezik az orgazmus, mivel pedig ezzel szorosabbá válik a két fél közötti kötelék, valószínűleg újra akarják majd egymást, hát nem?’ ’Hát de.’ ’Az én oxitocinom állatira hatékony, mert már most szörnyen kívánlak!’ Ezt ((865)) olvassa és meséli a szigorlati jegyzeteiből, miután első szóra följött, és még a konyhából se jutottunk beljebb, már szopta a farkam. ((604)) pedig feküdt a hátán, a plafont nézte, bal karjával eltakarta a mellét, viszont rosszul.
 
Jól, mert takarta, de mindkét bimbó látszott, mire föl majdnem beleélveztem a nadrágomba. Ha valamit bárki takargatni kíván, úgy takarja el, ahogy ((604)) a mellét. ’Nyugodtan bele’, közölte meglepően tárgyilagos hangon, ’szedek olyat, tudod mit. Szer. Szert. Látod, ennyire készültem, mit szólsz?, elkezdtem szedni.’
 
’Időben, ne izgulj, hónapokkal előbb.’ Mármint hogy én ne izguljak, mikor ő izgul, és nyilvánvaló, hogy én is izgulok, bár ahhoz semmi köze annak, hogy szed-e bármit vagy nem. Álltunk egymás mellett az üdülő teraszán, augusztus legvége, reszkettünk a hidegben, a legkomolyabb arccal rám nézett, és azt mondta, ’nekem még nem volt komoly kapcsolatom’.
 
Amúgy is komoly az arca. Komoly kapcsolat, ilyen komoly arccal, ezt, emlékszem pontosan, hirtelen nem is értettem. Jézus, csak nem akar feleségül jönni hozzám? Nem azt mondta, hogy szűz, pedig azt mondta, de, hogy úgy mondjam, lengyelül. Magyar nyelven, mégis lengyelül.
 
Óvatosan toltam bele a farkam, lassan mozogtam, fintorgott, aztán már nem. Egészen benne vagyok, visszafordítja a fejét, mintha mosolyogna, vagy ne túlozzak, úgyis az egész túloz? ’Fájt?’ ’Nem. Semmit. Én igazán egészséges vagyok.’ Hát, az fix. Pár hónap múlva bejelentette, hogy vége.
 
A konyhájukban ültünk, teát főzött nekem, nem akarta elhinni vagy tudomásul venni, hogy nem szeretem a teát. ’Főzök egy finom teát, majd meglátod.’ Untam. Untam őt. ’Van keksz is, otthoni’, és mondta a várost is, Kxxxxó. Ünnepélyes arccal. A kekszet is untam. Kxxxxót is. Ahogy megpillantottam, egyből megkívántam, ez tetszett neki, ilyenkor fájdalmasan elmosolyodott, és nyilván nem fájdalmasan, de annak láttam. Lábát fölhúzva gubbaszt a hokedlin, hátát a csempének vetve, elé térdeltem, arcom az ölébe fúrtam, nem akarta engedni, mégis engedte. Ültem a kövön, mosolygott, aztán elkomorult, és azt mondta, hogy vége.
 
’Vége, jó?’ Épp azon gondolkodtam, mi a fenét találjak ki, miféle ürüggyel tudnék most szépen innen lelépni, ez nem jutott eszembe. Hogy vége van, fejezzük be, a legegyszerűbb megoldás nem jutott eszembe.
 
Az, hogy ha nem akarsz ott maradni, akkor ne maradj ott, fejezd be és menjél el, ne találj ki semmi. Ne találgass, ne fantáziálj, mint egy eszeveszett, ne okoskodj és ne hazudozz, ne vágyakozz valami jut is-marad is ügyes kis megoldás után, hanem hagyd abba. Ha nincs visszaút, akkor is.
 
Nincs vissza, sajnálni fogod majd, ha eszedbe jut, összeszorul az öklöd, összeszorul tőle a szíved, gombóccá csomósodik a gyomrod a fájdalomtól, el kell onnan menned. Menj el, ne magyarázd meg, minden duma.
 
Üres csaholás. Arra emlékszem, hogy amikor kibökte, elfogott az öröm, és talán túlzás, hogy öröm, mindenesetre megkönnyebbültem. Nincs rá szükség, hogy bármit kitaláljak, meg effélék, nem kell hazudni. Érezni, ahogy lassacskán szétterül az arcomon a pirosság. Mire kiértem a lépcsőházból a kapu elé, hevesen zuhogni kezdett. Átmentem a túloldalra a megállóhoz, vártam a hetvenhatos trolit. Zöldre vált a lámpa, most fordul rá a Wesselényiről az Izabellára. A Rottenbiller utcáról a Wesselényire, balra, nagy ívben. Hagyjam elmenni, és menjek vissza?
 
Csöngessek föl? Menjek vissza? Menjek vissza? Ennek igazán nincs semmi értelme. Harmadszor kérdezi ugyanazt.
 
2
 
’Úgysem bírja ki, nem létezik’, nyugtatgatja ((604))t a barátnője. És szomorú képet vág hozzá, de kicsit sem érdekli, magasról tesz rá. ’Más nők nélkül nem bírja, ilyen, nem veszed észre? Hogy milyenek ezek?’ Pssepppsepp, csont nélküli nyelven beszélnek, ahogy Thomas Mann írja róluk. Nem fogom kibírni, biztos, és lehet, hogy nem unatkozom, ha vele vagyok, hanem, unom, nem unom, muszáj elmennem tőle. Mégis el kell onnan mennem egy idő után, és ilyenkor ki állítana meg, ha nem én magam.
 
Hogy aztán ugyanolyan rövid idő után, megint ne bírjam tovább nélküle, és ez így biztos nem elég neki.
 
Nekem se. Nem ő nem elég, mert senki nem elég, nincs olyan, aki elég volna, nincs is olyan, hogy bármi elég vagy nem, ebből fakad mindaz, amit az előbb unalomnak neveztem unalmamban. Nem őt unom, azt unom, amit vár, még ha nem is ő várja, hanem az egészet előállító rend. Ami elrendezte őt, ami által olyan, amilyen.
 
Tehát mégiscsak ő, és akkor őt unom. A barátnője a másik végig szobában van, matat az íróasztalán, kihúzgálja a fiókjait, hason fekve olvas, úgy tesz, mintha nem figyelne ránk, közben meg folyton fölpillantgat a könyvéből, érezni rajta, hogy izgatott. Mielőtt ((604))val csókolóztunk volna az erkélyen, vele sétáltunk kettesben visszafelé a szomszéd faluból a Mxxxában. Hagyta, hogy fölcsúsztassam a tenyerem a pulóvere alatt, aztán ahogy komolyabbra fordult volna, váratlanul nem engedte tovább. Bejelenti, hogy barátja van, és ártatlan pofát vág hozzá, ezt láttam párszor.
 
’Nekem barátom van.’ Ünnepélyes, picit kérkedő, picikét csalódott hangsúly, bánatosan, lentről fölfele néz. Férje, mindenesetre valakije, vőlegénye, menyasszony, és attól még szívesen mászkál velem, jól esik neki, ha simogatom a mellét, mert nem egészen biztos magában, abban, hogy mi lesz abból a dologból. Abból a menyasszonyosdiból. Barátkozik valakivel, és hoppá, sipirc, már hozzá is ment.
 
Férjhez megy, jószerivel magához se tért, azt sem tudja, miért megy, és fogalma sincs, kihez. Izgalomból teszi, izgatja az intézmény, fölizgatja, hogy ennyire középpontba kerül hirtelen, a semmiből a figyelem központjába, róla kezdenek beszélni, és most hagyjuk, hogy milyen központ, meg hogy kicsodák és miket beszélnek. Addig-addig álmodozik, míg fölriad, és milyen rosszkor, mindig a legroszszabbkor. Keletkezik egyfajta elementáris riadtság a nőkben, ha eszükbe jut a házasság. Arra gondolnak, hogy édes istenem, házasság, anyám, borogass!, ezért aztán igyekeznek nem belegondolni.
 
Noha nagyjából állandóan ez jár a fejükben. Alig tudtak pár szót magyarul, ((604)) meg a barátnéja, elég izgalmas így. Mondok valamit, ő is mond, nevetünk, fogalmam sincs, mi van, csak nem rávettem valamire? Mindenesetre nekikezd magyarázni, egy hangot nem értek belőle, viszont édes, mintha énekelne, és föl vagy mentve minden alól, nyugodtan lehet szarakodni a melltartója pántjával, miközben lehetséges, hogy ő épp erről igyekszik téged észérvekkel lebeszélni. Állítólag magyarul, azért méltatlankodik, hogy miért nem értem.
 
Később már unalmas. Sok és kevés, azt unom, ami addig a leginkább izgatott. Hirtelen lesz eleged belőle. Izgalmas, unalmas, izgalmas, unalmas, ez unalmas. (O) felesége végképp beletörődött abba, hogy (O) megcsalja, hagyta, hogy csalják, megvetve az urát s magát még jobban ezért a gyöngeségért. Még fiatal, bár kissé megereszkedett, vonzerejét egészen el nem veszített asszony, előkelő, gazdag családból, most már így fogja leélni az életét, a birtokkal, számos gyerekével, a családi ügyes-bajokkal vesződve. Egész lelkével megveti a férjét, akit szeret, és aki igazán remek fickó. Csak mert a szeretőjévé tette azt a kedves kis jelentéktelen francia lányt.
 
Ezzel a megvetéssel a szívében, így él majd, így lesz, ezt választja. Szív és lélek, viszont nem ezek választanak.
 
Nem ő választ, se szíve, lelke sem, nem lapos és nevetséges ideológiák, rögeszmék, az elvei vagy ehhez hasonlók, hanem a testébe meg a körülötte lévő testekbe ivódott struktúrák. Mert úgy tudja – nem ez a szegény nő, hanem az elrendezkedés benne –, hogy annak most már, a férjének, csakis körülötte kéne sürgölődnie. Vele, miatta, mindig, hiszen a felesége. Örökre.
 
Örökké. Neki csakis (O) mellett a helye, és tehát akkor (O)nak őmellette, így igazságos, nem?
 
Minden más méltánytalan, vagy nem? Így van rendelve, így rendelte a Teremtő, vagy mindegy, hogy ki rendelte, fütyül rá, így legyen, és kész! ’Ha én kibírom, nem is egyszerűen csak kibírom, de eszembe nem jutna más férfi, nincs az a szempont, neki akkor miért jut eszébe más nő. Milyen közönséges ez. Milyen állatias! Aljasság. Aljas, nincs benne csöppnyi becsület, nem képes megállni?’
 
’Szemernyi becsület? Miért, de miért!, azért, hogy engem porig alázzon? Nem kellek már, nem vagyok neki elég, nem vagyok megfelelően vonzó és fiatal? Nem olyan a mellem? Nem vagyok-e odaadó, bármire hajlandó, hogy jó legyen neki, jó kényelmes, jó undorító, hogy meg legyen elégedve őurasága?’ ((604)) pusztán azért jelenti be, hogy vége, miután a konyhában addig nyaltam a pináját, amíg nem törődve semmivel, a barátnője füle hallatára sikoltozni kezdett a gyönyörtől, mert tudja rólam, pedig nem mondtam neki, hogy majd egyszer, vagy kétszer, vagy pár perc múlva, lelépek. Vegyem el?
 
Feleségül veszek egy bájos lengyel lányt, akinek én vettem el a szüzességét, és tudom róla, hogy eszébe nem jutna rajtam kívül senki más.
 
Egészen addig, amíg majd eszébe nem jut. ’Nos, mi az újság?’, kérdezi (O) felesége a húgától, aki a legjobb barátnője, és akit most meg akar vigasztani, mert (V) ilyen szörnyűmód rászedte. Közben meg úgy érzi, neki ezerszer több oka volna rá, hogy vigasztalják, végtelenszer több, mint ennek a fruskának. ’Co jeszt?’, mondja ((604))nek a barátnője, ahogy becsukom magam mögött az ajtót. Gondolom én, mert nem voltam ott. Épp becsuktam magam mögött az ajtót, igyekeztem lefelé a lépcsőn.
 
És a sötétben kis híján hasra estem egy kihajított fotelben vagy miben, a lépcsőház fordulójánál. Lomtalanítás, úgy látszik. Volt néhány fodros ruhácskájú porcelánbaba a lakásukban, a kanapén egymásra hajigálva, egymáshoz préselve. Miért van ezeknek babájuk, babáznak? Legyen kéznél mindig valami nem kidobandó? Most mihez kezdenek, vigasztalják egymást, vigasztalja ((604))et a barátnője, átöleli, az meg hagyja, miközben dühösen tiltakozik?
 
Sír? Mert ki lettem hajítva, mint egy lejárt fotel? Rá volt szabad ülni arra a kanapéra, a peremére, de óvatosan, össze ne nyomjam a babáit. Ne törjem össze véletlenségből a babák fejét. Nem én mentem el, azazhogy nem magamtól mentem el, ezt hányszor gondoltam így azért, hogy újra meg újra megússzam.
 
Jobban jöjjek ki a dologból, felelősség, ehhez hasonlók, csak nehogy túlságosan belecsússzak ebbe a lomtalanítás-metaforikába.
 
Egy kis ráüléstől keletkező díszbabafejrecsegés még belefért volna. Mindennél szörnyűbbek ezek a résztvevősködések, kiabál egy lány a másikkal. Kiáltott föl ((K)) haragra lobbanva. Mindenféle úgynevezett csinos dolgot tárolnak a szobájukban, szárított virág, képeslapok, bizsu, váza, tégelyek, begyűjtik, együtt rendezték be, mindez mit segít? Rózsás és vidám. Nincs jó döntés. Döntesz, és rossz.
 
Dönteni ostobaság. Döntöttél, már rossz is, abban a pillanatban, megbánod, ne bánd meg. Igaz, hogy addig se jó, mert még túlzottan is előtted van, eléd tornyosodik az, hogy muszáj döntened. Egy amúgy is magától imbolygó valamit. Behunyod a szemed, ugrasz.
 
És elmerülsz. Dől a súlyától úgyis az egész, legjobb, ha idejében ellépsz onnan. Hogy egy férfihez egyetlen nő tartozik, ez az elosztás a férfiakat az örök és javíthatatlan hazudozó szerepébe nyomja, és végzetesen kiszolgáltatott helyzetbe hozza a nőket. Mindet, mert mindnek kijár, hogy ahhoz tartozzon, aki őt megérdemli.
 
Nem bárkihez, hanem a legjobbhoz, és ebből keletkezik a folytonos hazugság. A legfárasztóbb hazudozás. Jelentéktelenek jönnek ki belőle a legsimábban, ha egyáltalán kijönnek belőle, mert először is, ha kihámozol egy jelentéktelen nőt a jelentéktelen cuccaiból, könnyen meglepetést okozhat, másrészt meg egyszer biztos talál majd magának egy rendes lúzert, aki boldogan elveszi, hogy áhítatosan fölnézhessen rá. Bár igazából az a kérdés, hogy mitől veszi el. Csak nem saját magától?