Ezer és 3Jelenkor 2008. április 

Megjelent a Jelenkor folyóirat áprilisi száma, Tóth Krisztina és Bertók László verseivel az élén. Krasznahorkai László novellája után a lengyel irodalmárnak, Jacek Dobrowolskinak a szerzőről írt kisesszéje mellett olvasható a Krasznahorkai Lászlóval készített beszélgetése. Kukorelly Endre újabb részletet közöl készülő regényéből, melyet Menyhért Anna, Krusovszky Dénes, Beck Tamás, Lackfi János és Turczi István versei, valamint Szabó Ádám novellája követnek. Darabos Enikő Bartis Attila A nyugalom című regényéről szóló tanulmánya után a szerb Radoslav Petković Bizánci internet című esszésorozatának harmadik része olvasható Csordás Gábor fordításában.Bajkay Éva a neves pécsi bauhäusler, Breuer Marcel kevéssé ismert festő-grafikusi munkásságáról írt esszét, melyet színes reprodukciók illusztrálnak. Várkonyi György művészettörténésszel Ágoston Zoltán készített interjút a pécsi Városi Képtár bezárása kapcsán Ízlések és pofonok címmel.A kritikarovatban Kőrösi Zoltán Lázár Ervin Naplóját méltatja, Halmai Tamás Takáts Gyula Hol is a Volt című kötetét elemzi, Tarján Tamás Visky András esszéit recenzálja, Demény Péter Kálnoky László összegyűjtött verseiről írt kritikát. Deréky Pál Havasréti József Alternatív regiszterek című tanulmánykötetét, Olasz Sándor pedig Balassa Péter Magatartások találkozója című könyvét szemlézi.
 
 
 
Részletek:
 
KUKORELLY ENDRE
 
Ezer és 3
 
(Részlet)
 
22
 
Alig festette amúgy ((276)) a szemét. Inkább játékból, mint komolyan, mikor nagyritkán kipemzlizte a szempilláját, mindig mókázott közben zavarában, arcokat vágott hozzá, röstellte kicsit. Meg azért tetszett is neki, büszke volt rá, hogy ilyen nő már, felnőtt nő, kimázolhatja magát, a lábujja körmét, meg bármit, amihez kedve kerekedik, és még súlyos malacságokat is sugdoshat közben a fülembe. ((154)) gondosan festette magát, ((398)) csöppet sem. A legerősebben ((503)), ((509)) is, ők elvből nem teszik ki a lábukat a lakásból smink nélkül.
 
Mármint az ismerőseim közül, mivel igazi nők állítólag nem teszik ki a lábukat a lakásból smink nélkül. Ruha, frizura, mindezt egymás miatt csinálják, egymásnak öltözködnek és szépítkeznek, magas, ívelt sarkú rózsaszínű cipellők, gondolj bele. Azt hiszi, így szebb, hogy segít bármit is, szebbnek látja magát, a másikat mindenképp, utcára nem lép ki festék nélkül. Mert mások se lépnek ki az utcára festés nélkül. A férfiak meg, hát, ki-ki hogy reagál minderre, unja, rezignált, megérti vagy bosszankodik.
 
Fintorog, hitetlenkedő képpel számolgatja a tubusokat és tégelyeket, értetlenül rázza a fejét, somolyog az orra alatt, viccből megtanul néhány márkát, és villog vele, közben igyekszik helyet szorítani a borotvakészletének a fürdőszobában. Szépek akarnak lenni, nincs mese. És semmi.
 
Mindhiába.
 
Szép akar lenni, pont az után óhajtozik, ami soha nem fog összejönni neki. Bármi lehet, szép végképp nem, akármi jobban összejöhet neki, kivétel a szépség, és ez az, amit nem tud, nem értené, ha mondanám, nem is mondom. Nem szép, vagy nem nem-szép, szebb meg csúnyább, hanem vagy rámozdulok, vagy nem, mivel vagy nő, vagy nem számít. A többi üzlet. Krém, púder, ápolás. A legreménytelenebb szépítkezés.
 
A férfiak ügye, nagyipari kérdés, illatszergyártás, piackutatás, termékforgalmazás. Kiagyalják, legyártják, reklámozzák és terjesztik, megvásárolják a barátnőjüket, mindenekelőtt megvásárolják a feleségüknek, és ha beválik, ugyanazt a szettet kapja a barátnőjük, aztán diszkréten fintorogva próbálják róluk letörülgetni, hogy ne ragadjon rájuk. Illatszerek szaga.
 
Álldogál a tükör előtt, és vizsgálja magát, nem maradt-e némi rúzsfolt a képesfelén. A nyakán. Az inge gallérán. A férfiak levetkőztetik a nőket. Leszednek mindent róluk, nincs az a burkolat, ami ne volna lehámozva egyetlen átható pillantással. Nem teljesen, nem mezítelenre, a melltartó pántját hátul kikapcsolod, tüll-, csipke-, szalag-, virágtömeg, ezeket nem kéred, szőke vendéghaj, végképp ne, igyekszel leválasztani róla, amit lehet, nem is olyan egyszerű.
 
Ráaggattad, a te pénzedből van, most meg mintha az istenért se jönne le róla. Hozzánőtt? Úgy kell lehámozni, leszámítolni a nőkről a bizniszt, esőáztatta haj, oké, egy szál bugyi, ennyi maradjon, laza esésű trikó, a megkeményedett mellbimbók szinte átütik a vékony vásznat. Aztán elvörösödsz, és gyorsan felkéred táncolni. Szinte kilép a toalettjéből, ez pontos, bár szinte soha nincs így. A vonzó épp az volt benne, írja Tolsztoj ((A))ról, a regény egyetlen erotikus mondata, hogy szinte kilép a toalettjéből, amelyet nem is látni rajta, hát dehogynem. Bárhogy lép, az a toalettje. Befonta.
 
Belepi őket a toalett, és, talán nem túlzok, ijesztően ragaszkodnak hozzá. Kapaszkodnak belé, elbújnak benne, körülfonja, lekötözi őket a fölszerelésük. Figyelik egymást, noha egymás toalettjét figyelik, miközben, elhiszem nekik, azt képzelik, hogy egymásra figyelnek. Gyors női pillantással futotta végig a másik ruháját, ez is pontos. Verseny, az aktuális divat által agyonszabályozott ruhaverseny, de hát mindig minden versenyt valami hatalmi központ szabályoz halálba, hogy kiszedje belőle, amit csak bír, a maximális hasznát. Komoly tét, a toalett a nők közötti rangsorképzés eszköze és jele. Ketten ugyanolyan toalettben, ilyen igazából nem fordulhat elő. ((310)) órákig sminkel, maga tervezi a ruháit, meg is varrja, hogy ne érje meglepetés. Azért lett képzőművész. Barna, vékony nő, affektáltan mozog, enyhén nyafogó, halk beszéd, erős szemfestés, frizura, cipők, táskák, túlfinomult mozdulatok, földet söprő, fekete ruha.
 
Egyből kifordul, ahogy átkarolom, háttal fordul nekem, az íróasztalára támaszkodik, engedi, hogy a derekáig huzigassam a földig leérő ruháját. Vékonyka a segge, az apró, fekete selyembugyija könnyen lecsússzan róla. Olyan a lakás, mint egy varroda vagy próbaterem. Sóhajt, ahogy belehatolok, nem fordul meg.
 
Összefogom a haját, hátrarántom, az arcát magam felé fordítom, csukva a szeme. Nem engedi, hogy kihámozzam a ruhájából. Sose veszi le? Gondosan bezárja a lakása ajtaját, csak akkor szabadul meg a ruhájától. Vékony test, erős, fölfelé hegyesedő mellek. Évek óta Finnországban él, nagydarab szőkék közt, ilyenekkel baszik, gondolom, megőrülnek tőle. Nők rémálma társaságban ugyanazzal a toalettel találkozni. Mintha saját maga jönne szemben, mint valaki más, és abban a másvalakiben lenne kénytelen magára ismerni. Alaposan ki lett fordítva az egész, a férfiak, ez igazából meglepő tőlük, beleráncigálták a nőket abba, hogy versenyezzenek, azt tegyék, amit ők, úgy, ahogyan ők. Mindenképp elnézik, hogy versenyezzenek, ahogy tőlük látják.
 
Kifelé, külsőségekkel. A külsejükkel. Meg vannak vezetve?
 
Milyen nő hagyja magát így megvezetni, és kicsodák által? Nem érzi, hogy a díszes ruha, a dísz férfias, a férfiakhoz tartozik, ők versenyeznek, nekik szükséges annyira díszelegniük, ilyen szánalmasan pompázni, hogy az ő kivívott pozíciójukat jelzi a ruha? Pontosan az a ciráda legyen, legkisebb eltérések is számítanak, ha nem megfelelő a márka, nem stimmel a felirat, mint Mikszáth Kálmán beszélő köntösén, élet és halál múlik rajta. A helyzetet jelöli, a sorrend függvénye, természetesen nem ruházatok versenye folyik, hanem verseny folyik, és a toalett regisztrálja, jelenti be a sorrendet, ezt nem tudom, miért vették át, hogy terjedt át a nőkre. Kinek jó így?
 
Ki tudja, micsoda saját magukkal való kibékületlenséget, önértékelési zűrzavarokat takarnak a női ruhaköltemények, műhaj, -pilla, -karom. Nem nők páváskodnak ilyen alig leplezett vadsággal, ennyire eltökélten, hanem a hatalmi játszmában érdekeltek, a hatalomért való harc résztvevői, és ha ezt egy nő – mindenesetre nem-férfi – teszi így, ezzel, tudja vagy nem, mintegy átáll közéjük. Beszáll. Belépett a ringbe.
 
Szinte átoperáltatja magát, férfivá operálja saját magát. A díszes öltözék, kifestett arc, a vendéghaj, mind kívülre pakolt, kipakolt harci jel, aktív, sőt agresszív, mindenkit férfias helyzetbe hoz. ’Igazából ami a fontos, az a szolárium’, ez durván férfias elgondolás, egy magát szemmel láthatólag végképp nőiesnek gondoló, kissé taszító, csinos nő közli a barátnőjével a fülem hallatára. Schwarzkopf, tröndle, Graabtree, L’Occitane, Aveda, férfias dolgok.
 
Férfiak üzlete. De miért babonáz meg egy szép lányt? Akinek eleve úgyis tökéletes az illata? Miért szinte csak a nem tudom, milyen parfümillatára emlékszem ((087))ból, aki valami unokatestvér-félém, és egy halál unalmas családi összejövetel alatt, amikor az öregek a legjobban ricsajoztak, bejött velem a cselédszobába. És kibújt az ingéből.
 
A szőke hajára és a gyönyörű testére. Ahogy az ujja közé csippenti a mellbimbóit, és büszkén megrázza a mellét. Meg arra, hogy belőle kicsapó illat napokig megrekedt a szobába. Dior, Givenchy, Giorgio Armani, Lancôme, Mac, Sisley, Estée Lauder, La Mer, Swarovski, Kanebo, Wolford, Christ, Clarins, Chanel, Bobby Brown, La Prairie, Guerlain, Shiseido, Lamarthe, Helena Rubinstein, Clinique, Calvin Klein, Aqua di Parma, Löewe, Garnier, Pouillet, Ladoucette, Juvena, Kenzo, Kiehl’s, Nas, Lancaster, Erno Laszlo, Orlane, Nivea, Floris, Aigner, Gucci, Escada, Bvlgari, L’Oréal, Sans Soucis, ezek mind férfiak, és ha vannak köztük nők, azok is férfiak. Akad egypár kakukktojás is, és akkor, tessék, melyek lennének azok? Diesel.
 
Dr. Hauschka. A nők pénzért basznak. Ezeket a szagokat a pénz állítja elő.
 
Meg bármit. Szagolj bele, a pénz szaga. A pénz jel. Mint a parfüm. A férfi jele, ahogy a kozmetikum márkája a nőké. Vagyis ez bonyolult, nem ismerem ki magam, igazából a parfüm is inkább a férfiak jele – a nőkön. Nem azért létezik egyáltalában pénz, hogy valamely illat előálljon, nem azért van, hogy előállítson bármit is, de azért áll elő az a bármi, a pénz miatt áll elő. Tehát előáll.
 
Tehát előáll az illat, és a helyzet ura, a pozíció birtokosa kénytelen eltűrni, hogy a nők egymás között jelezzenek, egymásnak lejelezzék a sorrendben számukra megfelelő helyhez való igényüket. El is tűri. Eltűröd, kibírod, uralkodói jelvényekkel fölcicomázott, tökéletesen kikészített kislány, el lehet viselni. Van benne valami megmosolyognivaló. És megható. Őrülten izgató. Belép.
 
Föllép, entrée, színpad, színpadias és férfias. Fiús, közben meg mégiscsak egy édes kisbaba. Késik, ez férfias, egy nő nem jön, mert eleve van ott. Milyen ügyes dolog ez az idióta szokás, a későn jövés. Minden a helyén, mindennek megvan a helye, az anyja még föltétlen igazítani akar rajta, igazgatja, a lány könnyedén félrehajol, nem hagyja magát megzavarni. Neki kell tudnia, rájönni, megérezni, igazából kivívnia a helyet, és a helyzet ura, ez a legszebb a dologban, teljesen a kiszolgáltatottja ennek a játéknak. A helyzet ura igazából a helyzet asszonyai.
 
 
 
KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ
 
AZ ELLENÁLLÁS MELANKÓLIÁJA CÍMŰ REGÉNY FORRÁSAINÁL
 
Jacek Dobrowolski beszélgetése
 
 
(Részlet)
 
 
Jacek Dobrowolski: – Az ön prózája könnyen fölismerhető zeneiségéről és a ritmikus narrációról, mint például Faulkner művei. Szövegeire a hosszú mondatok ellenére is nagyfokú claritas jellemző. Az iskolában annak idején hangosan olvasta Homéroszt, Horatiust és Caesart?
Krasznahorkai László: – Igen. Értelmiségi családból származom, egy kisvárosban, Gyulán születtem, a kommunista hatalom pedig nem engedte a magunkfajtáknak, hogy nyugati nyelvet tanuljanak, német vagy angol tagozatos osztályba járjanak. Ezért olyan iskolába mentem, ahol görögöt és latint tanítottak.
Ennek köszönheti, hogy író lett?
– Nem. Elolvastam Kafkától A kastélyt, és akkor döntöttem úgy, hogy író leszek. Olvasás közben úgy éreztem magam, mintha a könyv egyik szereplője lennék. Lenyűgöző élmény volt, ennek hatására próbálkoztam meg az írással.
Kafka melankolikus író, Szaturnusz gyermeke, mint ön.
– Alighanem… Mellesleg jegyzem meg, hogy Dürer szülei az én városomban, Gyulán születtek.
– Ezért van Dürer utca Az ellenállás melankóliájában? Azt hittem, ez színtiszta fikció, pedig a szülővárosából vette.
– Így van. A város persze borzasztóan sajnálja, hogy maga Dürer nem ott született…
– Mire vezethető vissza az ön melankolikus világképe?
– Ha emberi perspektívából nézem a világot, el kell gondolkodnom azon, hogy mi a Teremtés monumentalizmusa. Életem e szakaszában döbbent meg, hogy egyre csodálatosabb, most, amikor már túl vagyok néhány nehezebb időszakon és betegségen, a halál közelében is voltam. Csak azzal van bajom, hogy ha azt nézem, amit Isten teremtett – sziklát, fát –, ebbe a képbe mindig belép az ember, és akkor szétesik minden. Szétporlad a kő, kivágják a fákat, tönkreteszik a tájat a kirándulók vagy piknikezők. Nem vagyok híve annak, hogy pikniket rendezzenek a természetben. Tehát az ember megjelenésével egyszer csak feltűnik valami, ami korábban nem volt része az isteni teremtésnek. Valamiféle fundamentális gonosz. Pusztító erő jelenik meg az isteni teremtésben, mert mindaz, ami a természetben halálhoz vezet, mindig része a dolgok nagyobb átáramlásának. És mihelyt megérzem a levegő szagát, mondjuk, a bosnyák Szarajevóban (jártam ott a háború utolsó hónapjaiban), vagy amikor most Budapesten a gyűlölet szagát érzem…
– Amikor egymás torkának ugranak a vörös és fekete bolsevikok.
– Ilyen pillanatokban találok valamit, ami igazából hiányzik az isteni teremtésből.
– Unde malum?
– Ha a Szövetségről kellene beszélnünk, ha az Ószövetségre kellene hivatkoznunk, annak nem lenne értelme, mert a bibliai Ádám nem ugyanolyan személy volt, mint azok az emberek, akikről beszéltem. De remélem, hogy ezekért a szentségtörő kijelentésekért nem kapok több büntetést, mint amennyit már amúgy is kiróttak rám.
 
 
PÁLFALVI LAJOS fordítása