Eltekint, nem lemond

A 70 éves András Sándornak

Van, akivel többször találkozom eloször. Lehet, hogy a barátaimat, akiket szeretek, többször látom eloször, ezen mindenképp kicsit el kéne azért töprengenem. András Sándorral 1982 májusában találkoztam eloször Marly-le-Roy-ban, Párizs mellett, a Magyar Muhely konferenciáján. Véletlenül keveredtem oda, nem hívott senki, miért is tették volna, nem csináltam semmi olyasmit. Inkább nem is véletlenül, hanem odatolakodtam, becsöngettem Papp Tiborék lakásába, és megkérdeztem, hogy mehetek-e. Kellett hozzá némi kép. Az irodalomhoz nem kis pofa kell.

Volt aztán olyan Marlyban, hogy esténként felolvasás, felolvastam az úton szerzett verseimet, keletkezett némi visszhangja is, néhányan úgy kezdtek beszélni velem, mint a kollégájukkal, Sipos Gyula, Erdély Miklós, Határ, Perneczky, Czigány, eléggé mellbevágó volt. András pedig, meg Vitéz Gyurka, meghívtak egy kerthelyiségbe, kvázi a hónom alá lett nyúlva. 22 évvel ezelott. 48 volt akkor, én most 52. Egy nagy ember (vagyis ketto), és, ez ma sehogyan sem hangzik, szabad. Akkor hangzott. Akkor, az akkor van ("hát bizony áll", A. S.: "vers a szocalizmus állásáról"), ma van ma ("semmi sem áll csak a piramisok"). Ír, amit akar, közöl, amit akar, mivel összes illúzióm muködött, piaci vonatkozások, magyarán mondva, hogy ki a faszt érdekel az USA-ban egy magyar verselo, nem merültek föl. Egyébként az összes illúzió stimmel, ki a faszt érdekel, hogy ki a faszt érdekel az USA-ban egy magyar verselo. Ragaszkodj illúzióidhoz, ha jót akarsz. Akarj jót.

Ott kaptam tole a Mondolatokat. 2. verskötete (Szepsi Csombor Kör, 1981). Hazafelé az összes Párizsban begyujtött könyvet elvették tolem a Ferihegyen, a jelenetet véletlenül látta Czigány Lóránt, szokta is mesélni nekem. Úgy meséli, mint egy idegennek, tehát még csak az sincs, hogy emlékszem-e vagy ilyenek, hanem, hogy én képzeljem el, hogy elvették tolem a könyveket. Ilyenkor mindig el is képzelem. Kis részük visszakerült, a Mondolatok is, egyik csoporttársam szólt, hogy a bölcsészkar KISZ-szobájában hányódik valami csomagom. Nekem? Neked. KISZ-szoba?! Ja. És tényleg. Szerzo most komoly és sikertelen erofeszítés tesz, hogy a Rom c. könyvében egyszer már alaposan kimerített humort (miszerint, úgymond, a KISZ-szobába toppanék) újfent ki ne aknázza.

Petofi, Jovánovics György, Derrida, Szabó Zoltán, Kosztolányi, Madách, a költoi obszcén, avantgarde és posztmodern, etimologizáló-szóanalizáló-komparatista nyelvfilozófiai esszék, két kituno, alig méltatott tanulmánykötet (Ikervilág, Kijárat, 1996, Játék vagy kaland, Jelenkor, 1998). Könyvek Heinérol és Freudról angolul, ezeket nem ismerem. Heideggerrol (H. és a szent, Osiris-Századvég, 1994), nem olvastam. Hallottam Vajda Mihálytól, hogy a legjobb magyar Heidegger-könyv. Szabó Zoltánra miatta figyeltem oda, biztos kimaradt volna, be kell vallanom. Ez a maximum, ami elérheto: megnyerve még egy lélek. Itt van, hu-hu.

Az ASAK beadványa az ENSZ-hez antológiadarab. "Én, András Sándor Autonóm Köztársaság / kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak közé", nagyjából az egyetlen szélesebb körben ismert muve. "Elég volt, dühig untam, ne magyarázza senki / szurony-komolyan, hogy én mit akarok, / ezt vagy azt: megvallom, többnyire mind a kettot". A kívül rekedt írások rovására beszélek arról, ami már bekerült, ezzel magam is a kanonizációs mechanizmust muködtetem. Politikailag (is) olvasható, önértelmezo vers, fogadják el (maga-keresését), hagyják békén, ne számítsanak. Rá. Errol szól: erosen szól, hagyományos versforma, xaxaxbxbxcxc stb. rímképlet, a késobbi, radikális, az etimologizáló szófacsarásokat olykor túlzásig vivo nyelvkritika még nincs. Bevett és bevált szöveg, megfelelo bevezetés, eros felütés, ha (tovább) olvasod András Sándort (A teremtéselotti ember, Orpheusz, 1993, Emberpassió, Kortárs, 1999), meg fogsz lepodni. Szerelem-könyve (Ister, 2000, versek, esszék) alapveto. Már amennyiben érintve vagy. Voltál, leszel: és van alap. Szerelem, tudod, ugye?

Az Arkánumot szerkesztette. Amerikai magyar folyóirat, ki lehet venni a könyvtárból, összehasonlítani korabeli hazai lapokkal. És csodálkozni. Bakuczcal, Kemenes-Géfinnel, Vitézzel, Baránszky Lacival csinálták, saját pénzbol. Miért? Hát mert. Ismered? Összejött az anyag, összedobták a lét, kinyomtatták, egyszeru, nem? Magyar írók: beszélnek róluk? Túl azon, hogy nem beszélnek? Túl azon, hogy egyáltalában, mi az úristenrol beszélgetünk egymással?

András Sándornak "(szám ide!)" kötete jelent meg. Maga sem tudja pontosan, gondolom én. Senki se semmit. Mind más kiadótól, nem sorolom, már soroltam. Nincs (tehát) kiadója. Nem lesz valami ünnepélyes írás. 70 éves. "Égo gáztakarója körét meglátom a Napnak, / Mely a mi Földünknél (szám ide!)-szorta nagyobb. / Hogy kicsinek látszik, nagy távolléte okozza" stb. (Arany János: A reggel), hogy legyen némi (némiképp ironikus) ünneplés is. Nem túlzok, a kortárs irodalomról való közvélekedésünk jelzo ide! Szánalmas. Ez egy jelzo. Reménytelenül félsóderes, igaz- és méltánytalan, túlzó, innenzo. Ez több jelzo. Természetesen alakul ilyen mesterségesen, sot mesterkélten, mert hogyan másképp?, ez a muködés rendje, a kánont mesterek állítják elo, haszonnövény, sich selbst, magától, mint a dudva, nem terem. Nem természet-adta, noha megvan a maga természete: egyeseket fölnyom kettesek rovására. Szép könyörtelenség. Csak leírok amúgy, nem minosítgetek. Nem mehet másként, limit van, iksz fo fér a keretbe, van keret, és hogy keretlegények is, az lehet, hogy durva, de hát durva az élet. Amúgy valamiként mindenki részt vesz, választunk és játszunk, nem beszélve a sok kertelésrol, ami megy. Egyfajta vad piaci muködés, értékzurzavarral és túlkínálattal: lehet tudni, a legfinomabb teát is tengerbe öntik a bostoni öbölben.

Eros, május végi, déli napsütés, függolegesen zuhog, kerthelyiség, vakítóan fehér öntöttvas székek, ültünk a napernyo alatt, nem emlékszem, mit ittunk. Valamit ittunk. Italokban mester. Fozésben is. Szívjóságban. Angolul tanít német irodalmat, a kurrens francia sztárfilozófusokról tole hallottam eloször. Lehet megtanulni nyelveket, ám belül lenni, az mégis más. Húszezer költo Nyugatnak tart, mondta volt Cs. Szabó László a forradalom utáni kirajzáskor. András Sándor azok közé az '56-ban huszonegy-két évesen innen szerencsésen kikerült, mondhatni kiszabadult literátorok közé tartozik, akik irodalmi anyanyelvet váltani öregek már, ahhoz viszont elég fiatalok, hogy simán bekerüljenek: nem pusztán megtanulták a befogadó kultúrát, hanem nap mint nap élik is. Nem arról beszélnek magyarul, hanem abból beszélnek ki, mintegy magyarra fordítják. Már ha valakit érdekel. Ez külön van, különbség. Különb, mégse irigyeld, el kellett hozzá menniük, nagyon messze, nagyon sokáig, nagyon reménytelenül, nem ugyan a pokolba. Annál jobb helyek, mégis, tudod jól, ha fölkelsz valahonnan, riasztó sebességgel hulni kezd az a hely. Élnek köztünk jócskán, akik szép lassan, keseru-vidáman, mintha már lemondanának arról, hogy rendesen visszavegyük oket. "Eltekintésrol, nem lemondásról van szó, hiszen amirol lemond az ember, arra vágyik is." (A poszt modern. A '84-es kijárat, 1992)