Dérczy Péter: A teljesség vágya avagy Harmonia praestabilita

Látom már, aparegényben gazdag vidék leszünk. Irodalomelméleti közhely, hogy egy szöveg és címe között milyen bonyolult értelmezési viszonyok tételezhetők. A Kukorelly-regényben is így van ez, sőt valamelyest tovább is megy az elbeszélő, amennyiben a kettős címadással már magát a címet is értelmezi. A TündérVölgy még meglehetősen elvontnak tűnik, Az emberi szív rejtelmeiről (pláne közbeszúrva az "avagy" szócska) már mintha kijelölné a főcím értelmezhetoségi irányait. A kettő együtt viszont olyan irodalomtörténeti toposzokra utal, hogy a befogadó érteni véli, mi is következhet ez után. Nem más, mint egy vadromantikus szerelmi történet, rejtelmekkel, szívekkel, halállal (a könyv borítója rá is játszik minderre). Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a főcím Vörösmarty lényegében azonos című (csak írásmódjában különböző) költeményére utal, akkor úgy tűnik, megerősíthetjük előzetes várakozásainkat: romantikus "beszéllyel" lesz dolgunk. Annál is inkább, mert a Vörösmarty-mű éppen a romantika kedvelt történetkliséit tartalmazza: szerelem, harc, küzdelem, halál - a lehető legfelfokozottabb hangnemben, előadásmódban. Ám Vörösmarty Tündérvölgye mint cím nem interpretálható ennyire egyszerűen; a "tündérvölgy"-höz mint jelölőhöz kétféle (bár kétségtelenül szorosan összefüggő) jelölt is csatolható: az örökélet és/vagy a halál. A romantikus kérdésirányt erősítik a szöveg elott felbukkanó mottók szerzői is, hisz köztük találhatjuk (röviden fogalmazva) a romantika nagy alakjait is: Kleistet, Hölderlint, Vörösmartyt, Kierkegaard-t (Tolsztoj is itt szerepel, de ő más szempontból fontos és érdekes.) Külön érdekesség, hogy a mottók szerzőinek egy részét (Kleist, Hölderlin, Kierkegaard, de még Tolsztoj is valamelyest idesorolható) egy különös mozzanat is rokonítja: nevezetesen, hogy mindojük életében fellelhető egy később tragikusan meghatározó szerelmi viszony és e kapcsolat eltérő, de lényegében azonos megoldása. Mindezzel még mindig erősen a romantika kereteiben vagyunk, de nem stiláris szempontból. A TündérVölgy szövege és szerkezete ugyanis a cím és a mottók szerzői által sugalmazott részben formai, részben stiláris értelmeket nem teljesíti. A struktúra már-már rigorózusan előre elrendezettnek és kiszámítottnak hat. Kilenc fejezetre tagolódik a regény, amin belül minden egyes fejezet kilenc számozott szövegrészre van osztva. A szerkezetben tehát semmi csapongás, semmi romantikus szertelenség, semmi fennköltség, s az elbeszélői hangnem is nélkülözi a transzcendentális emelkedettséget. Sőt, ez utóbbi általában tárgyias, alkalmanként ironikus, humoros; mindenesetre távolságtartó. E látszólag zárt rendszer tehát azt sugallná, hogy a regényvilág rendezett, történetszerűen, pontról pontra haladva elbeszélhető. A szöveg azonban ezt az előzetes igényt, várakozást sem elégíti ki. Számtalan helyet lehetne idézni, ahol az elbeszélő - néha eléggé didaktikusan - a történetmondás lehetetlenségérol szól, csak egyet emelek ki: "Történeteket abban a nem különösképp megemelt, nyugodt és egyenletes tónusban legjobb elmondani, ahogy Lev Tolsztoj csinálta. Itt nem úgy lesz. Úgy nem lesz itt elmesélve semmi." (15. o.) S valóban, a regényben fabuláris szinten egyáltalán nincs történet, csak történetrészek, -darabok vannak, lényegében metonimikus értelemben egymástól függetlenül. A külső, kiszámított forma belülről nézve tehát nagyon is széttartó, szétszakított, töredezett. Más oldalról közelítve ugyanehhez ugyanerre az eredményre juthatunk: nemcsak nincs egy története a regénynek, hanem éppen ellenkezőleg, sok története van, melyek önmagukban is, egymáshoz való viszonyukban is megszakítottak. Felsorolnék néhány példát, melyek egyúttal irodalmi műfajmintákra is utalnak. Az első, legáltalánosabb, legszélesebb körben a mű családregény, vagy legalábbis az elbeszélő eljátszik a gondolattal (a formával). A történet itt az lenne, hogyan csúszik le egzisztenciálisan egy valaha jómódú család, hogyan megy tönkre e család valamennyi tagjának az élete a történelem változásai közepette. Ezen belül a központi figura, aki köré elvileg és látszólag az elbeszélés fonódik, a narrátor édesapja. Látszólagosságról azért szólok, mert bár a szövegterjedelmet figyelembe véve valóban sok szó esik az apáról, majdnem ilyen joggal lehetne az anya regénye is a TündérVölgy. A következő történetszál, az előzőekkel egyenrangúan (sot, talán kiemeltebben, de errol később) egy bizonyos C. nevezetű lány/nő, "aki a mű központi alakja" (idézet Kierkegaard-tól; 19. o.). Innét tekintve a mű igazából romantikus értelemben vett "szerelmes regény". C. azonban nem azonosítható egyvalakivel; kétségtelenül úgy tunik, hogy leginkább az elbeszélő ifjúkorából előlépő magyar, egyetemista lány, ám alkalmanként szovjet-oroszként, másutt (más korból) német lányként jelenítődik meg. A "szerelmi történet" tehát valójában ugyancsak több alakhoz köthető többféle történet. S végül ott van magának az elbeszélőnek a története, amely részben beletagolódik a családtörténetbe, az apa történetébe és C. történetébe, de részben, ám nagyon komoly hangsúllyal független is tőlük. Valójában ő a TündérVölgy igazi hőse, főszereplője, központi figurája; nemcsak abban az értelemben, hogy az ő előadásában ismerkedhetünk meg mindennel, ami a regényvilágban feltűnik, de úgyis - újabb epikai formaminta -, hogy sorsa, sorsának megalkotása egyes elemeiben emlékeztet egy nevelődésregényre is. Legalább annyiban mindenképpen, amennyiben - ha nem folyamatosságukban is - felidéződnek a gyermekkor, az ifjúkor és a felnőttkor képei. Egészen pontosan ez utóbbi felől nézve jelennek meg visszaemlékezésszerűen a múlt, a történettöredékek eseményei, alakjai, kijelölve így bizonyos útját az önmegértésnek és az önmegalkotásnak. Ki ez az elbeszélő tehát, és milyen az ő narratívája ? Könnyű lenne azt állítani, hogy az elbeszélő maga Kukorelly Endre, s így a mű nem más, önéletírás. Sok minden szólna e mellett: helyszínek, események, s az is, hogy az elbeszélo szintén író-költo; ezekbol akár az is rekonstruálható, hogy aki megszólal, az Kukorelly. A szöveg más elemei azonban világossá teszik, hogy a meg nem nevezett elbeszélo mégsem azonosítható ennyire egyszeruen. Több okból sem. Az egyik például, hogy ez a narrátor megbízhatatlan; a regény vissza-visszatéro mozzanata, hogy az elbeszélo idoben haza tudott-e érni édesapja temetésére a Szovjetunióból. Nos, nincs válasz, csak különféle válaszvariációk vannak, melyek többnyire egymásnak is ellentmondanak, amit csak részben magyarázhat az emlékezetműködés mindig bizonytalan volta. Ez azonban - hogy úgy mondjam - csak a valóság szintjén kialakuló bizonytalanság, a szöveg narrátora viszont költészeti síkon is megbízhatatlannak bizonyul akkor, amikor egymással ellentétes kijelentésekre jut saját szövege önértelmezésében, pontosabban elbeszélő és szövege, valamint költészet és valóság egymáshoz való viszonyának megítélésében. Az elbeszélő alapvetően rekonstruáló-visszatekintő narrátori pozícióban helyezkedik el, indokolja ezt az is, hogy hiszen visszaemlékszik életére, családja, apja sorsára. Az emlékezet vagy válogat, kiemel egyes dolgokat az egészből, míg másokat elhagy, s ezzel lényegében csoportosít, hangsúlyoz, kijelöl, vagy mint az asszociatív emlékezet - mely másképpen muködik - nem tesz az előzőek értelmében különbséget a dolgok között, akár egymáshoz közvetlenül nem tartozó, nem oksági viszonyban lévő dolgokat is együttesen (bár egymástól elválóan) jelenít meg. A TündérVölgy elbeszélője nem ilyen pszichologikus indíttatású. Sot, a szöveg nyilvánvalóvá teszi, hogy a narrátor valójában nem hisz az emlékezet közvetlenségében és pontosságának lehetoségében. "Ha bármit leírok, olyankor nem emlékszem, és nem nem-emlékszem, inkább kitalálom, pontosan abban a formában, ahogy volt, azt a formát." (161. o.) Ez a regényben megjeleno emlékezetet nagyjából a költészet síkja felé csúsztatja el, a nyelvben megvalósuló, ily módon megalkotott események és figurák nem valóságos terébe, ahonnét azonban mégis valószerubbnek tunik minden. A költészeti megalkotottság azonban felveti az elbeszéloi kompetencia problémáját is, azt a nem csekély kérdést, hogy ti. a narrátor saját szövegén belül milyen pozíciót foglal el. A szövegbol kibontható, hogy a TündérVölgy elbeszéloje ambivalens a tekintetben, hogy a narrátori pozíció a regényvilágon belül lehetséges-e, vagy azon kívül esik. Mivel ismeretelméleti szempontból az elbeszélo enyhén szólva szkeptikusnak mondható, vélnénk, csakis e belso helyzetet tartja elfogadhatónak (számtalan idézetet lehetne erre hozni), ám hivatkozhatnék olyan szövegrészekre is, melyek ezzel ellentmondásban vannak, s mintha a kívülrol való rálátás lehetoségét is tartalmaznák. Például: "mi a rossz, én döntöm el" (151. o.), "mert én rendezek" (130. o.), "Mérce, és akkor mégis van mérce." (180. o.). A már említett ismeretelméleti megközelítésben kevésbé bonyolult ez a kérdés; az elbeszélo álláspontja, hogy "Ha megírom, megtudom." (191. o.), azaz "Az van, amit leírok." (191. o.). De még ez sem mentes kétségektol, ambivalenciáktól; a 190. és 191. oldalon két egymást követo állítás látszólag kioltja egymást; az elbeszélo mondatokat talál ki (pl. "Az apám jó ember volt"), de hozzáfuzi, hogy édesapja e mondattól függetlenül is jó ember. Úgy tunik tehát, hogy még a költoi teremtés, az esztétikai elrendezés autentikussága is megkérdojelezheto az elbeszélo szerint. Joggal vetheto így fel, hogy az elbeszélo családja, tantik, apa-anya s a többiek életének kimetszett töredékeit - melyeket a narrátor önmagukban soha nem reflektál, egészen más szinten értelmezi a megtörténteket - hogyan lehetséges megjeleníteni. A szöveg retorikai megalkotottsága szerint ez az ismétlodésen keresztül valósítható meg. Kifejezetten szembetuno (olykor fárasztó), hogy az elbeszélo bizonyos történetelemeket hányszor mond újra és újra el, és ami igazán zavarba ejto, hogy az ismétlodo szövegrészek nem a megszokott poétikai-retorikai elvek-megfontolások alapján muködnek. Például, alig vagy egyáltalán nem veheto észre az ismétlésnek a kijelölo, rámutató és foleg kiemelo, jelentésbovíto szerepe - ennyiben nem is (kapcsolódva a szöveg más szintjeihez) ismeretelméleti jellegu. Ám ha nem a múlt, a megtörtént ismétlodéseken keresztül történo mélyebb és konkrétabb feltárása a cél (azaz a megismerés), akkor vajon mégis mi? Ezen a ponton azonban valamelyest el kell fordulnom a TündérVölgy szövegétol, s bizonyos metaforizációs eljárásokat is alkalmaznom kell (noha ezt az elbeszélo kifejezetten tiltja; 189. o.; csak mellékesen jegyzem meg ezzel kapcsolatban, hogy a szöveg sok minden mást is eloír befogadójának, például azt, hogyan kell olvasni, s valójában mi az alapstruktúrája [háló; 367. o.]). Bevallom, az olvasás folyamatában olykor soknak, túltelítettnek láttam a szöveget, a szinte változatlan ismétlések zavartak, már-már idegesítettek. Az egész regényben - miközben kifejezetten élveztem az egyes részeket - az érdekelt, hogy hát mi is a szöveg és az elbeszélo kockázata, hogyan fog ez a minden elemében széttartó, állandó megszakítottságban megjeleno mu mégis összeállni, hol fedi fel azt a "rejtélyt", mely "megnyitja" elottem és más befogadók elott, miért is lett elbeszélve e "történet". Bizonyos értelemben vak voltam, hiszen a szöveg oly világosan és egyértelmuen adja meg a megfejtés kulcsát: Kierkegaard és Tolsztoj két remekmuvét, melyre a regény nem egyszeruen idézetekkel, hanem teljes világával utal. Azt kell írnom, a TündérVölgy önmagában is jó regény, ám ha e két "kulcsot" zárjába illesztjük, teljes szépségében tárul fel (könyveket írunk könyvekrol), olyan "oszinteséggel", mely az utalt szövegek nélkül nem jöhetett volna létre. A korábban említett C. ("aki a mu központi alakja") és az elbeszélo szüleinek házassága és sorsa ekkor kapcsolódik össze mélyen, a szöveg elbeszéloje szerint elhallgatva, szemérmesen, de valójában fájdalmasan. C. (lehet, hogy van valóságos megfeleloje is) Kierkegaard A csábító naplója Cordéliája; a csábító szövege lényegében arról szól, hogy lehetséges-e szerelem, vagy másképpen fogalmazva, lehetséges-e a létezésnek valamiféle teljessége; vagy megint másképp: mi a teljesség, a beteljesült szerelem, mely után a csábítónak már minden unalmas, vagy épp a beteljesületlen vágyakozás az elérhetetlenre, a beteljesülhetetlenségre. Mert minden megvalósulás valójában csak romlás egy feltételezett, nem látott, de szükségszeruen transzcendentált teljességhez képest. Kierkegaard Regine Olsenhez fuzodo meghatározó kapcsolata és az elbeszélo történetébol kikövetkeztetheto ehhez hasonló események (eljegyzés a "tündérrel", majd visszariadás a beteljesüléstol, azaz eljegyzésbontás) nem a véletlen muve. S az sem, ahogy a mu más rétegeiben Tolsztoj Családi boldogságára utal, megint csak sokkal mélyebben, mint azt az idézetekbol kihámozhatnánk. A Tolsztoj-mu Kierkegaard-val ellentétben végigviszi azt a folyamatot, melyet a dán filozófus csak elso "fejezetben" bont ki. A mu elso magyar fordításában Egy házaspár regénye címmel jelent meg, s bár ez kevésbé költoi, a lényeget illetoen pontos - legalábbis a Kukorelly-regény szempontjából. Tolsztoj elbeszélése a "történetet" ott folytatja, ahol Kierkegaard abbahagyta. A szerelem beteljesülése - a házasság értendo ezen - fölszámolja a valóságos, igazi emberi viszonyokat, a szerelmi boldogság - a teljesség elérése - átadja helyét egy másfajta boldogságnak, aminek azonban már semmi köze a transzcendens teljességhez. Mindkét szerzo már a romantikán túli, de nem lehet elfeledni, hogy szövegeik vágyakozása a romantikus eszményekben gyökerezik. A TündérVölgy rejtve erre a nem pusztán esztétikailag megközelítheto problémára utal jelentoségteljesen. Az elbeszélo, csakúgy, mint Kierkegaard, az életproblémákat elsosorban esztétikai kérdésekként kezeli, s a végeredmény, amire következtetéseiben jut az az, hogy a teljességre függesztett és valójában könyörtelen tekintet - tehát a muvé fogalmazott élet - azt követeli, ne legyen semmire tekintettel, csak a mure. A valóságban elérheto kis boldogságok nem érhetnek föl a muvé formált nagy egészhez. Érdekes módon itt kapcsolható össze az elbeszélo C.-je, édesapja, édesanyja és a Tolsztoj-mu rezignált elbeszélése. A Családi boldogság a TündérVölgy elbeszéloje szüleinek sorsát mintázza. A szöveg arra utal (nagyon finoman és érzékenyen), hogy mindketten, de az apa különösen feladta a közelebbrol itt meghatározhatatlan transzcendenciát, s ezért nem lehet életük követheto minta. Boldogságuk, mely kétségtelen, prózai, a teljességre való vágy feladásából származik, az elbeszélot visszariasztja attól, hogy maga is ezt az utat válassza C.-vel. Romantikus gesztus; a szerelmet, az egységet, az egészet úgy orizni, hogy valójában konkrét megjelenési formáit elpusztítjuk, mert azt gondoljuk: a teremtés, a költoi valóság mindenért kárpótol. "Egyszer majdnem megnosültem, aztán nem, eljegyzés is volt, és mégsem. Akkoriban megint elkezdtem verseket írni, és azért. Nem nosültem meg. / Akkor abbahagytam volna az írást, még mielott belekezdek. Feladom (...)" (310. o.) A "feladásnak" e megtagadása (ellentétben az apával, aki az elbeszélo szerint föladta) a regénynek az egyetlen nem esztétikai, hanem etikai stádiumot tükrözo momentuma. Az etikai gesztus azonban eléggé szörnyu következményekkel jár az elbeszélore nézve: a szöveg szinte nem is érinti konkrétan, mégis elotunik a boldogtalanság, a teljes magány (amúgy elhallgatott) "története", amit aligha ellentételez a jelennek, a pillanatnak az esztétikai élvezete (merthogy ezt is sugallja a szöveg). Gazdag, sok rétegu, sokféle olvasást megengedo mu, még akkor is, ha elso pillantásra nem adja meg magát. Késobb azonban el lehet ténferegni benne, a részletek (pedig mennyire elutasítja az elbeszélo oket) megragadóak, s ha némi munkával a rejtettebb lényegiségekhez is hozzáférkozünk, akkor tényleg "megfog" (és ellentétben az elbeszéloi megnyilatkozással: nem ereszt). Jó könyv, jó regény, Kukorelly pályáján bizonyosan a legjobb, és az is bizonyos, hogy az itt olvashatónál jóval részletesebb elemzést igényel és érdemel.