Bizsu

Bizsu

A keresztanyámhoz jártam németórára. A szüleim Bizsukának hívták, a testvérem Bizsu néninek, én igyekeztem valahogy megúszni a dolgot, az, hogy keresztanya, nem olyan nagyon ment. Néha biztos ment, ha muszáj, akkor megy. Angolt, németet és franciát tanított, anyukám gimnáziumi franciatanára. Háború után pedig oroszt, megtanult gyorsan oroszul. Néha mond egy-két francia mondatot az anyám, és utána bejelenti, hogy ezt a Bizsukától tanulta, így mondta a Bizsu, közben így csinált, na igen, de sajnos már mindent elfelejtett. Mármint az anyám. Na igen, de sajnos. Csütörtök délutánonként mentem németre, nem mintha kedvem lett volna.

Nem volt kedvem. Ráadásul nem volt szabad késni. Nem is késtem, nem volt hozzá pofám. Elobb mehettem nyugodtan, hogy késobb-e, azt nem próbáltam ki. Rendes nyelvórák, teljesen szabályos, legalábbis be voltam osztva a többi tanítványa közé, bár lehet, hogy rám több idot szánt, mert sose találkoztam nála másik tanítvánnyal, ha korábban mentem, akkor se. Lehetett látni az elozo óra nyomait, nyelvkönyveket, telefirkált papírlapokat, az asztalon egy ottfelejtett kistányért, csokoládéfoltokkal. Egyszer pont egy órával korábban érkeztem, elnéztem az idot, csöppet sem volt meglepve.

Én voltam meglepve. Mintha várt volna, ott állt volna az ajtóban, szájában cigaretta, mikor csöngettem, egybol kinyitotta. Még nyomtam a csengot, már nyílt is az ajtó. Egy puszit lehetett adni, akkor rögtön megfordult, és bement a szobába, hihetetlen gyorsan. Nem tudott lassan menni. Azt kell mondjam, hogy örült nekem, de ez nem ilyen egyszeru, az öröm kicsit se látszott rajta. Semmi látvány. Bentrol kiabált kifelé, recsegett, nun, also, recsegett a hangja, ich warte schon auf dich. Szigorú nyelvtanozás, ha azt mondom, hogy ehhez végképp nem volt kedvem, akkor finomkodok. Ich warte nicht darauf.

Ez ment minden csütörtökön. Ha dologra vonatkozik, elöljárószó plusz névmás helyett névmási határozószó. Az 1-es buszon magoltam a szavakat, a Köröndtol a Körtérig, olyankor mindig megfogadtam, hogy mától fogva tényleg tanulok. Most már. Ha ezt megúszom letolás nélkül, nincs mese, nekikezdek rendesen tanulni, de volt mese, mert nem kezdtem neki.

Aztán abbahagytam a németórákat. Egy ido után már nem jártam, nem tudom, miért, nem emlékszem, miért hagytam abba. Azt se, hogy mikor. Abbahagytam, slussz. Nyilván a rossz lelkiismeretem miatt nem emlékszem, mert csak arra emlékszem, hogy leszállok a buszról a Móricz Zsigmond körtéren, elindulok a Himfy lépcso felé, és durva a helyzet, mert nem tudom rendesen a szavakat.

És megint az lesz, hogy ne vágjak legalább akkor már olyan csodálkozós tehénpofát arra, hogy ausgeliefert sein. A keresztanyám, ahogy áll az ajtóban, puszi, megfordul, és hihetetlen sebességgel igyekszik befelé a cigarettaszagban. Tényleg húzta a csíkot. Festményekkel, könyvekkel, antik bútorokkal telezsúfolt, nehéz illatú, apró budai lakás, a konyhából jön a kávészag. Mindig volt torta. Ha megcsináltam a leckét, kaptam tortát.

Ha nem csináltam meg, akkor is kaptam tortát. Azt hiszem, az összes tanítványa kapott tortát. Kiment, a konyhában csörömpölt, kintrol beszélt hozzám, kiabált, amennyire bírták a szétdohányzott hangszálai, nem mentem utána, hadd kiabáljon. Kiabálj csak. Kérsz egy szelet tortát, Bandika? Bejön, hozza a tányéron a rigójancsit meg tátracsúcsot, azok a kedvenceim. Tejszínhabos. A Zserbóból van, vagy Zserbó, vagy Lukács, onnan tudom, hogy az anyukám mondta. A Bizsuka mindig is csak a Zserbóból vásárolt.

A mindig is a boldog békeidoket jelenti. A boldog békeidok azt jelenti, hogy az ostrom elott. Az ostrom pedig a háborút. Rágyújtasz?

Eloször nem is értem, hogy mi, mert a szájában van a cigaretta. Na? Int a fejével, nem lehet nem megérteni. Á, nem, köszönöm. Mi az, te nem dohányzol?

Erre mit mondjak. Ne szokj rá, mert nem szoksz le. Én se szokom le, errol már nem szokom le, az anyád se. Az apád se. Van akaraterod? Hát erre most tényleg mit mondjak. Nyilván van. Vagyis nincs. Van akaraterom, mert például vegyük azt, hogy télen, lefekvéskor, szelloztetés után piszok hideg a lakás, bebújtam a paplan alá, át vagyok fagyva, és amikor már kezd jó lenni, pont kezdenék turhetoen bemelegedni, fölkelek, és kimegyek a fürdoszobába fogat mosni, csak úgy, akaraterobol. Hármat számolok, és úgy, kimászok az ágyból, pedig semmi értelme.

Csak hogy kipróbáljam, van-e akaraterom. Tehát akkor van. Azért nem cigarettázok, mert egyrészt cigarettázok, focizás elott mindennap elszívtunk egy Fecskét a szélso út melletti bokrokban, és ez cigarettázás. Veszünk a vegyesboltban négy húszért közösen egy csomag Fecskét, és egész nyáron cigizünk Szentistvántelepen, focizás elott. Másrészt a tizennegyedik születésnapomon apukám hatásosan kivitelezett, némiképp teátrális mozdulattal fölcsapta a családi ezüst cigarettásdoboz tetejét, és intett, hogy nyugodtan gyújtsak rá, ha akarok. Nem is volt nyugodtan, meg ha akarok, azt mondta csak, hogy gyújts rá, fiam. És én nem gyújtottam rá. Nyugodtan. Ilyen nyugodtan nem megy.

Lehet, hogy akartam volna. Egyébként akartam. Lehet, hogy akkor ennyi az akarat, ennyibol áll, hogy ez az akarat. Körülményekbol áll az akarat. Még az is ide tartozik, hogy akkor kezdtem végre játszani is a Fradi kölyökben, bekerültem egyszer-kétszer, és a már nem tudom, mi volt a neve bácsi egy pénteki edzés utáni csapat-összeállításnál, ahol az én nevem is elhangzott, bejelentette, hogy remélem.

Világos, hogy nem akarok semmi füstszagot. Érezni. Elobb az jött, hogy reméli, tehát o most épp a reménykedésnek ad hangot, aztán pont, új gondolat, semmi füstszagot, következett az újabb pont, kitette a pontot, új mondat, érezni. Van akaraterom, válaszoltam, de nem is hagyta, hogy befejezzem, nincs, közölte, nincs neked semmiféle akaraterod, ugyanis senkinek sincs akaratereje. Csodálják az eros akaratot, mert senkiben sincs eros akarat. Piszkálod te az orrodat?

Nem, dehogy, feleltem azonnal. Abszolút reflexbol. Na látod, ez az. Ne hazudj. Mindenki piszkálja az orrát. Elnyomta a Sellot. Nem muszáj hazudni. Néha muszáj, néha nem. Hogy mikor igen és mikor nem, azt magad döntöd el. Nem fogja neked senki megmondani. Kiszedte a szipkából a maradékot, a hamutartóba túrta, a többi csikk közé.

Turkál egy darabig a hamu között, valamit alaposan el akart oltani. Egészen sárgák az ujjai. Vörös karmocskákkal. Sellot szívott, mint az anyám. A Sellonek hosszúkás papírszopókája van, az anyám a szopókát két helyen összecsippenti, kissé benyomja, a keresztanyám meg belepréseli a szipkájába. Szopóka, plusz szipka. Apám nagynénje, az anyám osztályfonöke a Veres Pálnéban, o hozta össze oket. Elég gyorsan. Nagyjából egy perc alatt. Eléggé gyors volt a keresztanyám, egyszeruen de most azonnal elirányította a kissé túl szépre sikerült unokaöccsét nagypofájú, pogány tanítványához. Akinek amúgy eleve nem tetszettek a szép férfiak.

Az apám se tetszett neki. Legalábbis eleinte, aztán lassacskán valahogy mégiscsak hozzászokhatott. Az anyukámat kirúgták a Veres Pálnéból, mert óra elotti imánál nem tette össze rendesen a kezét. Összetette, de csak úgy ímmel-ámmal. Mivelhogy református vagyok, mondja az anyám, azért nem imádkoztam, vagyis imádkoztam én, csak nem tettem össze a kezem. Nagyjából tettem össze, így valahogy.

Mutatja. Nem, ahogy kell. Nem eloírásos kulcsolás, és erre föl a hittantanár kiabálni kezdett vele, hogy büdös kommunista meg ilyesmi. Elkezdett üvöltözni a pap, hogy én miért nem imádkozok, meg hogy büdös komcsi, meséli az anyám. Mármint hogy én. Komcsi. Képzeld el. Én. Elképzelted?

Elképzeltem.

Erre föl megfogtam a tintatartót, és kicsit megemelintettem. De csak ennyire. Bemutatja, hogy milyen magasság. Ennyire. Tudod, akkor ilyen üveg tintatartók voltak a padokon. Mire kirúgtak, képzeld, de mindenhonnan, az ország összes középiskolájából kirúgtak. Mint kommunistát. Na? Jó, nem? A keresztanyám segített neki, átkerült egy amolyan elit-háziasszonyképzobe, az se volt túl egyszeru, akkora botrány kerekedett. Amikor pedig az apám hazajött a fogságból, elkormányozta az anyámékhoz. Cím ez meg ez. Horthy Miklós út ennyi szám.

Ritkán jött hozzánk. Csak legnagyobb ünnepekkor. Komoly ünnep volt, ha Bizsuka megjelent. Mindig teljes díszben jött, gyuruk, fülbevaló, nyaklánc, kifestve, nem túl erosen, de hangsúlyosan. Iszonyú elegáns. Sötétvörös haj, vörös rúzs, vörös körömlakk, eros parfüm. Soha nem láttam festetlenül. Épp annyi idos, mint a nagyanyám, aki viszont soha nem festette magát, de a szó szoros értelmében soha. Ki se próbálta.

Szerintem sose próbálta ki. Alaposan a lelkünkre kötik, külön ki van hangsúlyozva, hogy életkor, születésnap meg hasonlók nem téma. Nem szabad arról beszélni, ki hány éves, mikor született, tehát ehhez képest majdnem mindent szabad, csak ilyesmiket nem szabad. Azt hiszem, szép lehetett valamikor, így, kifestve és fölkészítve nem volt szép. Nem volt szép öregasszony, oszintén szólva. A nagymamám viszont nagyon szép volt, elég viccesen néztek ki egymás mellett.

Vagyis, a helyzet az, hogy ezeket csak most gondolom így, akkor észre se vettem. Nem, észrevettem, de nem törodtem vele, eszembe se jutott, hogy mit gondolhatnak egymásról. Mit kezdenek egymással. Nem figyeltem oda. Odafigyelhettem volna.

Beszélnek-e, akár egy mondatot is, bármirol. Nem figyeltem rájuk, és kész. Szerintem soha nem beszélgettek. A nagymamám szatmári kisnemes, kilenc testvér, van két lánya, háztartást vezet, egy népes család háztartását, a keresztanyám budai lány, az apja altábornagy. Nincs gyereke. Nincs senkije. Csak mi. Mindenben mulatságos ellentétek, a nagyanyám vasárnapon délelott istentiszteletre jár, misére visz minket, Mikszáthot olvas, nem cigarettázik, nemigen szól bele a társalgásba, Bizsu néni meg mindenféle Nietzsche-aforizmákkal viccelodik, és imádja, ha vitatkoznak vele. Nem nagyon vitatkoztak vele.

Emlékszem, ahogy egyszer, karácsonyi ebédnél, a kommunizmusról veszekszünk, és már elég súlyos a helyzet, mindenki ki van akadva. Az egész család kiakadt, kivéve a Bizsuka, o inkább csak recsegett nagy vidáman. Hülyeség, mondta, hülye vagy, és nevetett. Mármint hogy szerinte én.

Vagyok a hülye. Az apám komoran néz maga elé, az anyám néha beleszól, vagyis nem bele, hanem azt ismételgeti, hogy most már hagyjam abba. Nem hagytam. Ugyan, miért hagyjam? Kiment a konyhába.

Bejött. Iszonyú teátrális. Én állandóan elrontok mindent, elrontom az izét, miért kell nekem. Mindent. A legszentebb ünnepeket. Is. Elrontani. A keresztanyám meg közben vidáman dühöng, aztán egyszer csak az a kérdés merül fel, hogy nem dohányzom-e, és már pöcköli is felém a cigarettatöltojét, de nem dohányozom. Tudja, már tisztáztuk.

Akkor meg miért jön ezzel. Na de és mi van a lányokkal? Na de és. Mi lenne, semmi, és most egyáltalán nem arról van szó. Karácsonykor mindig nálunk volt különben. Bizsuszagú a karácsony a parfümjétol. Egyedül élt, vagyis a hajdani cselédlánya is vele lakott, tudom, melyik ajtó, a fürdoszobából nyílik, meg van mondva, hogy oda ne menjek be.

Ne zavarjam, ezt nagyjából minden alkalommal a lelkemre kötötte. Mert beteg. Sose láttam az illeto nénit, amikor ott voltam, egyszer se jelent meg. A keresztanyám férje vezérkari ezredes, nem jött vissza a fogságból, kint lóg az öregúr a falon, az íróasztal fölött. Mellette az apjáról, egy tábornokról készült olajfestmény, néztek le a falról a katonák. Direkt bele a képedbe. Nem tudsz annyira oldalvást ülni hozzá, hogy ne.

Egyszer, egy késo nyári vasárnap délután, kint nyüzsgött az egész família Szentistvántelepen, a kert végében levo cseresznyefa alatt ültem egy pokrócon, és éppen úgy lehetett, hogy írtam valamit. Méghozzá szerintem, sajnos, de verset írtam, ráadásul bírtam prímán álcázni a dolgot, amikor a keresztanyám hirtelen fölállt az asztaltól, meghökkento sebességgel keresztülvágott a frissen ültetett epresen, megállt fölöttem, és azt kérdezte, hogy líra lesz vagy próza, Bandika.

Épphogy be tudtam reflexbol csukni a füzetemet. Pont egyébként abba akartam hagyni, mentem volna focizni. És nemcsak mentem volna, hanem mentem is. Ott állt mögöttem, egész közel. Igaz, hogy rosszul lát trotzdem szemüveg. Nem látja. Ilyenkor föl kell állni, inkább pattanni, így lettem nevelve.

Semmi, csak azt hiszem, lázas vagyok, válaszoltam. Fogalmam sincs, miért. Lázas, ezt találtam ki. Ijedtemben. Ez jutott eszembe, így sikerült hirtelenjében. Nem voltam lázas, bár igaz, hogy piszokul melegem volt. Melegem lett. Arra a legjobb gyógyszer egy kis egészség, mondta. Mármint ha beteg vagy, abban az esetben.

Ez is állítólag egy Nietzsche-aforizma.

Rákban halt meg. Csontig fogyott. Akkoriban katona voltam, ritkán látogattam meg. Pontosabban mondva egyszer. Hát, mostanában nem engednek ki. Be volt kötve a feje, egy nagy turbánnal, az arca szépen kipirosítózva. Jó, akkor legközelebb majd elhozom, mondtam neki, leírok néhányat rendesen. Így úgyse lehetne elolvasni. A könyveit én örököltem. Sajnos, már mindent, de mindent elfelejtettem, közli néha anyukám, kéne olvasnom néha franciául, nem? Tudod, hogy engem a Bizsuka tanított?