Bengi László: Kukorelly Endre: Kedvenxc

Valószínűleg könnyen belátható tapasztalat, hogy minden könyvet eleve már előzetes elvárásokkal és ismeretekkel veszünk kézbe, kezdünk el olvasni. Matei Calinescu szavaival azt mondhatjuk, hogy „az első olvasás fogalma nem állja ki a kritikai megmérettetést. Még mielőtt elhatároznám, hogy elolvasok egy könyvet, már nem csak bizonyos elvárásokkal rendelkezem, amelyeket a rengeteg hozzáférhető, összevethető könyv közül kiválasztott könyvféleséggel kapcsolatos általános ismereteim határoznak meg, de nagyon valószínű, hogy magáról a kiválasztott könyvről is vannak konkrétabb információim.” Elvárásaimat, s ennek megfelelően olvasói stratégiáimat nyilvánvalóan meghatározza például a könyv szerzőjéről korábban szerzett tudásom, a mű címe, esetleg műfajmegjelölése és fülszövege is. Az olvasás (befogadás) akkor nevezhető „sikeresnek”, ha a preformált olvasói közelítésmód és a szöveg szerveződésének módja és modalitása, intenciója konvergálnak, illetve ha az utóbbi fényében az előbbit kondicionáló előfeltevések képesek megváltozni az interpretáció virtuális, szöveg és befogadó párbeszéde kijelölte terében. Az előzetes értelmezői beállítottságok, viselkedésmódok természetesen a mű jellegétől függően, olvasónként (értelmezői közösségenként) különböznek; különböznek így Kukorelly Endre (kedvencekről” írott kötete esetén is. Ha tudottnak vesszük, hogy e könyv más művészekről (írókról) írt esszéket tartalmaz, még akkor is több lehetséges elvárás sorolható föl. Azonban ezek (összefüggésben az általuk implikált irodalomszemlélettel) nem egyazon mértékben tekinthetők „sikeresnek”, termékenynek. Például akár egy olyan olvasói stratégia sem zárható ki, mely viszonylag egzakt „irodalomtörténeti esszéket”, elemzéseket vár Kukorelly könyvétől, bár az ilyen olvasónak mélyen csalódnia kell. Indokolhatóbbnak tűnik egy olyan elvárás, amely — irodalomtörténeti érdeklődéstől vezettetve — a szerző és az őt megelőző korok, alkotók viszonyára kíváncsi, arra, hogy a kötet beszélője (aki az egyszerűség kedvéért, de lehetséges tévedések forrásaként a „Kukorelly” nevet is viselheti) miként, kikből alkotja meg saját kánonját. Ezen irányba látszik mutatni a cím, sőt — az „x” értelmezésekor — az előszó (Egy nehéz elhatározás) is, amennyiben a kötetből kimaradt (és így nem „kanonizált”) szerzők között csak klasszikusok szerepelnek. A könyvből ennek megfelelően megtudhatjuk például, hogy „a legnagyobb magyar író Arany János” (20.), ami valóban nem lényegtelen információ. Ugyanakkor ez az olvasói stratégia is megfeneklik azon a ponton, hogy a szövegek többsége nem „nagy” klasszikusokról, hanem kortárs szerzőkről szól, legalábbis olyanokról, akiket Kukorelly még személyesen ismerhetett.
Az előző közelítési mód — hasonlóképpen az alábbihoz — magában hordozta azt az előföltevést, miszerint a kötetet nem elsősorban azon írók miatt vesszük kézbe, akikről a szövegek látszólag (néha, de legalábbis a címek szerint) szólnak, hanem Kukorelly miatt. Esetleg azért, hogy megtudjuk, miért szeret valakit, miért lesz valakiből „kedvenc”. Végeredményben úgy is olvashatjuk a könyvet, hogy Kukorellynek az (úgynevezett) irodalomról és művészetről vallott nézeteire, az alkotásról kifejtett vélekedéseire figyelünk. A recenzens számára ebben az esetben pedig kézenfekvően adódik az a (hálás) lehetőség, hogy Kukorelly alkotásmódja és irodalomszemlélete között feszültséget, ellentétet keressen. (Ez egyben — és végső elemzésben nagyjából jogosan — persze feltételezi, hogy az azonos szerzői névhez rendelhető szövegkorpuszok beszélője identikus.) A Kedvenxc esetén fölvethető, hogy az egyes írások alá írt pontos dátumok nem hangsúlyozzák-e túl a biográfiai értelemben vett szerző személyét. (Egyébként nem feltétlenül.) Hasonlóképpen nehezményezhető, hogy az esszék általában többet foglalkoznak az életrajzi alakkal (például Csokonaival), mint a szövegekkel (annak ellenére, hogy „a textus, ez a szövet a valóság” 200.) Kérdésessé tehető továbbá, hogy a nyelvet (mely napjainkban leginkább sajátos, minket megelőző realitásként tapasztalható meg) valóban „használjuk”-e. (14., 185.) Kétségeket ébreszthet az „Aranyról semmi újat nem lehet mondani” (18.) kijelentés is, főleg azért, mert másutt Kukorelly a korok különbözőségének, „az olvasó sajátos befogadói helyzetének” (188.) interpretációban betöltött szerepét sem hagyja reflektálatlanul. („Fölösleges mindenben feltétlenül logikát találni.” (44.) Rendkívül szép azonban a hatás kérdésének megválaszolása: „ekkortájt írta Balassa Péter egy recenzióban, hogy szerinte rám hatott Fernando Pessoa. Akit azonban nem ismertem, nem olvastam még. […] Akkor gyorsan elolvastam, amit lehetett, és meg kellett állapítanom, tényleg hatott.” (205.) A legtöbb és legérdekesebb irodalomról, olvasásról megfogalmazott gondolat egyébként egyrészt a Tasnádyról írott címadó kritikában olvasható, másrészt — Mirko Bonné verseiről szólva, de csak a jegyzetekben (!) helyet kapva — a fordítás kérdésköre, a különböző nyelvek közötti közvetíthetőség problémája kapcsán vetődik föl.) Végül az olyan mondatokat is olvashatjuk — ha már gyanakodni akarunk, akkor — gyanakvással, mint „egy kép felszínét látom, és csak az érzéseimről tudok rendesen beszámolni, az érzéseimről reflektálok” (154.), illetve „a nyelvi mögött ott az élő ember” (208., de vö. 65.) — a sor természetesen tetszőlegesen folytatható.
Valójában azonban a fenti, előzetesen kialakított olvasói stratégia — függetlenül attól, hogy a felmutatott ellentmondások jogosak-e vagy sem — a kötettel csak rendkívül szelektív módon képes beszédbe elegyedni. Ugyanis a szövegeknek csak csekély hányada tekinthető explicit (ön)reflexiónak (ahogy ezt a 154. oldalról fentebb idézett mondat is sejteti). Az írások jellege ezt kevéssé is teszi lehetővé: a könyv igen rövid, zömében kettő-négy oldalas vázlatszerű szövegeket tartalmaz. A töredékszerűség, a „vázlatosság” több szinten és értelemben is kifejeződik, megfigyelhető. Például a Kukorelly szövegeit általában jellemző (félrevezető szóval élve) „alulretorizáltság”, aszintaktikus mondatalkotás természetesen itt sem marad el (ugyanakkor az agrammatikalitás általában még akkor sem jár együtt a gondolategységek alogikus összeszerkesztésével, ha a szöveg elemei közötti kapcsolat asszociatív jellegű is). A töredékes, vázlatszerű jelleget erősíti több esetben a tipográfia is: néhol az írás számozott vagy csillagokkal elválasztott részekből áll össze. Ugyanakkor a „vázlatosságot” (mely egyébként nem jár együtt jelentős stiláris heteronómiával, divergenciával) mintegy ellensúlyozza, sajátos módon interpretálja egyes mozzanatok, motívumok folytonos visszatérése, mely háló(zat)szerűen strukturálódó intratextuális (vagy — nézőponttól függően — intertextuális) kapcsolatokkal viszonyítja, köti egymáshoz a kötet darabjait. (Ennek jelentőségét növel, hogy analóg a szubjektum megalkotódásával, konceptualizálhatóságával: „Az (én) nincs kitöltve és befödve, változó-fölfeslő hálózat, raszter, kristály-szerkezet.” 92.) Az ismétlődő elemek puszta felsorolása is már valamelyest karakterizálja a könyvet: mondat (szerkezet, szöveg és szövet; nyelv), forma és anyag; szerep(kényszer), halál, unalom (többször a színházhoz kapcsolódva), pontosság (amely elég sokszor ismétlődik ahhoz, hogy végül az olvasó kételkedhessék abban, hogy ez valóban pontos/”pontos”); a foci.
Ma persze könnyű magyarázatot találni a töredékesség jelenségére, a szöveg szövetszerű (hálózatos) szerveződésére a „nagy elbeszéléseket” fölváltó — a nyelvjátékok wittgensteiniánus értelmezése szerinti — „kis narratívumok” személyében. Ugyanakkor e magyarázat túl egyszerűnek, mechanikusnak is tartható, amennyiben a szöveg erőteljes iróniával szól a nagy metafizikus elbeszélések fragmentarizációjáról, megfontoltan relativizálja ennek radikalitását: „A töredékesség épp arra a minden Egészre utal, amiről az a túl ünnepélyes bejelentés szól, hogy eltörött volna. […] A zárójelbe került és lehagyott nagy elbeszélés. Csak úgy visszatérni a ( )-hez, és (belebújni). Csak h. Erre a helyzetre még nincs szabály, viszont nem lehet szabálytalanul lépni.” (141.) Viszont a fenti („posztmodern”) magyarázat — minthogy a töredékesség formai jelenségének általánosabb szemléleti indokolhatóságát, értelmezhetőségét is implikálja — egyben összefügg az irodalom (művészet) megváltozott (ön)szemléletével. Ezt pedig azért lehet fontos hangsúlyozni, mert a Kedvenxc szövegei legfőbb érdekességüket (számomra) nem sajátos (szöveg)olvasási módként nyerik el, hanem az irodalomról való beszéd sajátos módjaként. Vagyis az egyes essék (s itt valóban jelentőségre tehet szert, ha a kötet írásához mint esszékhez közelítünk) nem annyira a „kedvencekről”, más szövegekről szólnak, hanem közvetve — a megformáltság jellemzőin, a modalitáson, az intellektuális tevékenység artikulálódásának módján keresztül — egy (megváltozott) irodalomszemléletről tesznek tanúságot.
A kötet szövegeit — mind az ezeket fölépítő elemek jellegét, mind ezen fölépítődés szerkezetét tekintve — nem, illetve csak igen korlátozott értelemben lehet általánosan jellemezni. Az egyes részletek gyakran rövid, anekdotikus jellegű narrációk köré épülnek, amelyek sokszor Kukorelly és az írásra lehetőséget adó másik személy találkozásáról (többször az első találkozásról) szólnak. Máskor (újabb és újabb) idézetek képezik a töredékes, rövid gondolatsorok kiindulópontját. (Néha a két szöveg, idéző és idézett — többféleképpen összekapcsolódva — párhuzamosan fut egymással, mint a Tasnádyról írott kritikában. Előfordul azonban az is, hogy az idézetek olyan szorosan illeszkednek a gondolatmenetbe, hogy csupán a jelölés tesz különbséget a szöveg síkjai között.) Ismét másutt szubjektív, legalábbis minden magyarázat és indoklás nélküli értékítéletek sorakoznak tömegesen az esszékben (pl. 31.). Az írások hangnemét tekintve legtöbbször az irónia a meghatározó, például — kifejezetten retorikus formában! — az egymásnak ellentmondó, egymást relativizáló mondatok, szöveg és jegyzet esetén. („Óvatosan bánni a szerkezettel, nem lökdösni, mert összeomlik. Úgyis összeomlik, nem fontos lökdösni.” 231., vö. pl. 27. Néha persze valóban „lehet megfigyelni, hogyan lesz ironikus önszeretetből meglepően könnyedén önfelstilizálás valami ehhez hasonló szempontból egyébként jelen szöveg is némiképp nagyképű, de hát nem áll semmi emberi távol.” 103.) Ha mindezek a kiragadott példák nem is jellemzik „pontosan” a szövegek modalitását, talán azt alátámasztják, illetve beláthatóvá teszik, hogy a kötet nem igazodik ahhoz az irodalomfölfogáshoz, amely —„szolgálólány-szerepkényszere” és ebből fakadó „fontosságtudata” folytán (vö. 45., 94.) — „merev. Komoly. Túl komor. […] Némi ironikus-önironikus pillantás a létezésre, talán ez hiányzik, nekem ez. Némi léhaság, hogy Ottlikot idézzem.” (45-6.) Nem feltétlenül a régi alapkérdésekkel van tehát a baj, hanem azzal a komor-tragikus modalitással, ahogyan az irodalomnak sokak szerint még ma is szólnia kellene. Pedig inkább „minden használtassék a versben, ami van, az >csupán< a kérdés, hogyan.” (106.) A beszéd lehetősége, a beszéd elhangzásának szituációja ugyanis megváltozott; ahogy Beckett kapcsán olvassuk: „Ha tehát nem mondható semmi semmiről, egy szó sem arról, ami van, az eléggé megnyugtató. Akkor nyugodtan neki lehet fogni a beszédnek.” (200.) És talán ezért érdekesebb kérdés az, hogy „miért nem ír valaki. Miért nem ír ön.” (9.)
Kukorelly új könyve valószínűleg kevésbé érdekes, mint más kötetei, például versei. Azonban ezekhez hasonlóan érthetetlen marad, ha irodalomról alkotott előfeltevéseinket és előítéleteinket nem vagyunk képesek módosítani, rugalmasabbá tenni; csak ezáltal válik lehetővé ugyanis, hogy „a nyelvi háló valósággal magával húz, elsodor, kiszakít a helyemről, a helyzetemből, arról a stabil felületről, ahol az életem intéződik. Ilyen biztos helyek nélkül nem lehet lenni [s a textusba való belépés is megteremti a maga szabályait — vö. 141.], ez is jól van, mégis, sokáig állni úgy, és intéződni, az megint már nem elviselhető.” (80.) Ez azonban sajnos a kötet nem minden szövegének sikerül; a Vörösmartyról, Petriről, a Rácz Péterről és Tasnádyról írottaknak például igen. Mindenesetre a Kedvenxc — miképp Mikszáth (23.) művek — „szórakoztató. Ízek, anekdoták és figurák, hol alaposabb, hol lapos fordulatok.” (Jelenkor)