Bedecs László: Bóbita játszik

.
A történetnek ugyan még koránt sincs vége, az azonban már most is kijelenthető, hogy a gyerekirodalom csillaga mostanság látványosan emelkedik.

Nem csak és nem elsősorban a kiadványok nyomdai minőségének javulása, vagy az eladott példányszámok miatt, hanem sokkal inkább a kritika odafordulásának, illetve a neves kortárs írók, költők gyerekkönyv-szerzővé válásának köszönhetően. Az ötvenes években sokan politikai-cenzurális okokból kerültek a gyerekirodalom közelébe, például Kormos, Nemes Nagy vagy Pilinszky, akik így mintegy mellékesen, életműveik perifériáján írták meg ma már klasszikusnak számító gyerekverseiket. Különösen örömteli tehát, hogy a kényszerítő körülmények eltűnte után is sok jelentős szerző érzi fontosnak, hogy ebben a műfajban is kipróbálja magát. Ráadásul Darvasi László Trapiti-regényei, Tóth Krisztina A londoni mackók-ja, Kovács András Ferenc és Lackfi János gyerekvers-kötetei, Szilágyi Ákos CD-mellékletes hangköltészeti művei és különösen Varró Dániel két nagy sikerű kötete egyáltalán nem az írói, költői műhelyek melléktermékei, hanem büszkén vállalt és vállalható munkák. És ilyen Kukorelly Endre új kötete is: saját költői nyelvének egy új aspektusát megmutató, friss és igényes versek gyűjteménye.

Az alcím szerint hat és háromnegyed éveseknek szól a könyv, méghozzá úgy, hogy egy ilyen korú gyerek hangján szólalnak meg a versek. A kötet központi figurája az iskolába készülő Hanka, aki gyermeki bölcsességgel próbálja megérteni a világot, mindenekelőtt szüleivel, testvérével és barátaival kapcsolatos konfliktusait. Kukorelly tehát olyasmiről ír, ami egy hat-hét éves gyereket valóban foglalkoztat: anyu miért nem velem foglakozik, miért mos, miért mosogat? A fiúk miért és miben mások, mint a lányok? Mi leszek, ha nagy leszek? Hogyan kell öltözködni, vásárolni, közlekedni? A szerző pontos megfigyeléseit és érzékenységét dicséri, hogy bájosan otthonossá válik ez a világ, hogy a gyermeki gondolkodás és beszédmód imitálása nem válik erőltetetté, negédessé, jópofáskodóvá, sőt elkerüli a legnagyobb csapdát, a gyerekszáj-történetek nyilvánvaló kínálkozását. Ahogy a Macskaa című darabban mondja: „A gyerek is ember, / ámbár / nincs annyi pénze, / ahány dolgot / a játékboltban kinézne.” A versek igazán pontosan érzik, és okosan használják a gyereknyelv kreatív erejét, de látják korlátait is. A Samunadrág tehát nagyon jól beilleszthető abba a – fenti nevekkel fémjelezhető – tendenciába, melynek legfőbb jellegzetessége, hogy nyelvileg is komolyan veszi a gyereket, azaz érzékeny és nyitott befogadónak képzeli el. Nem nevelni próbálja, nem tanulságokat vagy erkölcsi példákat nyújt neki, hanem a szöveg, a fikció és a nyelv működésének megértéséhez igyekszik közelebb vinni. Miközben mégis csak szórakoztatni, nevettetni próbálja, azaz végső soron az olvasás öröméhez vezeti el.

A kötet hangulatát ugyancsak jól jellemzi annak az evidenciának a keserű tudomásulvétele, hogy a gyerekvilág határait bizony a felnőttek szabta szabályok és tiltások jelölik ki. Ezt az alapvető problémát a versek különösen árnyaltan tematizálják, humorosan és játékosan mutatva meg, hogy a gyerek sokszor nem is érti mit és miért nem szabad: „Köszönjek ennek-annak. / Túl sokan vannak.” (Sokgyer), „Tilos kutyát hazahozni utcáról, / főzeléket félig otthagyni, homokot hajigálni. / És kaviccsal.” (Vanamit), „A legújabb / törvényrendelet, / hogy / csikizni nem lehet.” (Alegúja), „Fölébredsz, és meg van mondva, hogy aludjál tovább” (Fölébre).

Ebből is látható, hogy Kukorelly alapvetően ironikus költői világa a gyerekversekben sem feledkezik el önmagáról, tehát nem is igen várható tőle más, mint a korábbi, bár még a mai óvodai gyakorlatot is uraló dallamos, zárt formák feltörése, a gügyögő, kedveskedő hang elhalkítása. Ezt egyrészt jó ritmusú, könnyed rímelésű, vagy épp rímtelen versekkel, másészt felszabadult, akár a tabukat is érintő tematikájával éri el. De ebbe a felszabadultságba beleértendők a nyelvtani hibák, a látszólag illogikus asszociációk és egyszerűsítések, a hirtelen lezárások és a rafináltan ügyetlen megfogalmazások is. Kifejezetten nagy erényének, és jelentős újításnak tartom, hogy a versek mernek nyelvtanilag hibás mondatokkal is élni. Ez egy bátor szakítás az irodalmi nyelv idejemúlt fennköltségével, illetve a gyerekversek sokat emlegetett terhével, a nevelő célzattal, sőt a költészet direkt anyanyelvápoló funkciójával is: „Este tíz, de nem lefekszünk, / hanem randalírozás” (Mínusz6); „eper tejszinnelt eszem habbal” (Répátne); „Ez a hópehely. Ugyanis havazik, / be lett hózva / a mező” (Levagyo). Ezek a hibák ugyanis öniróniájukban rejlő humoruknál fogva rávezethetik a gyereket – és persze a felnőttet is – saját hibáira, és az így létrejövő összekacsintás inkább a nyelvi tudatosságot erősíti, mintsem a hanyagságot, már ha egyáltalán van efféle közvetlen hatása.

Érdemes végül a kötet megjelenésével is foglalkozni, már csak abból a szempontból is, hogy a gyerekkönyvnek a felnőttek is fogyasztói, hiszen ők figyelnek föl rá, ők az első olvasói és későbbi felolvasói, és akárhogy is: ők veszik meg. Szinte cenzorok tehát, őrök a gyerek és a könyv közötti hídon, akiket a szerzőnek és a kiadónak valami gyors és hatékony eszközzel kell meggyőzni. A Samunadrág ebből a szempontból is profi munka. Tettamanti Béla rajzai szellemesek, tiszták és egyáltalán nem tolakodóak. Az olvasni nem tudó gyereket is lekötik, sőt megmozgatják, a szöveget ismerőket pedig humorukkal, frissességükkel ragadják meg. Szinte minden vershez tartozik egy kisebb-nagyobb, néhol karikatúrát, néhol gyerekrajzot imitáló, máshol több vizuális réteget is használó grafika, egyszerű vonalakból és maximum három-négy színből. Egyszóval jó versek és izgalmas képi anyag szerencsés találkozása ez, amit a kiadó és a nyomda szakértelme alakított igazán szerethető, valóban élményt jelentő könyvvé.