Balázs Eszter Anna: Kösz, megvagyok. A forma és a lélek. Kicsit majd kevesebbet járkálok

A "forma mindenképpen a lélek állapotát mutatja" - állítja Kukorelly Endre (Száraz felületek, Magyar Lettre, 2001. tavasz, 2.), s ebbõl következõen máris megállapíthatjuk, hogy új verseskötete szerint a szerzõ kedélyállapota kielégítõ. Sõt, jó.
A jelek, melyek a diagnózist alátámasztják: rendezettség a textus valamennyi szintjén; higgadni látszó szerkesztésmód a zaklatottságot sugárzó / keltõ formák helyett; egy mag köré szervezõdõ ciklusok; zárt és egyre inkább rímes formák; erõs központozás. (Milyen érzékenyen vette észre már korábban a klasszicizálódás felé sodró tendenciát Farkas Zsolt és Márton László!) Több komolyság és - szerencsére - nem kevesebb játék...
De nem akarok elõre sietni: elsõként lássuk a felépítést. A kötet élén elõhang áll (Mémoires - Hekerle Lászlónak), amelyet hat, önmagában is szoros egységet alkotó ciklus követ. Belül gyakran már önálló címek sem szerepelnek, csupán az aktualitásra, pillanatiságra figyelmet irányító konkrét dátumok vagy egyszerû számozás. (Természetesen megint a kerek, egységet sugárzó számok kapják a legtöbb szerepet.)

Külön jelentõséget nyer a kötetben (és az életmûben egyaránt: hiszen Kukorelly közben egy regényen is dolgozik) a leltározás. Ez az igény több szinten érvényesül: az apró, mindennapi események, tervezések, tárgyak leírása mellett föltolulnak, "kiszakadnak" (Lélek) az emlékek is, egyre nagyobb teret követelve maguknak a poézisben. Készül vagy inkább bõvül a leltár. Gyermekkori és katonaság körüli emlékek, arcok és / vagy nevek felidézése, a közelmúlt napjairól és lelki rezdülésekrõl készített aprólékos, naplószerû lejegyzések ezek, vagy éppen Feltárások, Ütközések elõsorolása. (A számbavétel érzetét erõsítik az egyes kontextusteremtõ szöveghelyek: "Mi / van még", "meg az van, hogy" [Leírások, 8-9.])
Az eredeti stílus, az alapvetõen lírikus beszédmód s az eddigi oeuvre-ben kikristályosodó fõbb csomópontok, toposzok megmaradtak (s ezeket kritikusai, elemzõi már mind kimutatták; talán csak az esõt hiányolom a készletbõl), ezért részletesen erre nem térek ki, csakúgy, ahogy a "lestilizáltság"-ra (Hekerle László) és a "tautológia retorikájá"-ra (Radnóti Sándor) sem, mivel érzésem szerint az új kötet inkább hangvételben és felépítésben változott.
Mintha a tragikus beszéd felé "billent" volna a szöveg (ahogy ezt az elmozdulást Németh Gábor is szóvá tette a Száraz felületek címû, korábban már említett interjúban). "(...)itt ücsörgök a napon egy nem túl / kényelmetlen, de nem is / kényelmes széken // egészen nyár középig, ha van egyáltalában közepe, / és nem csak / vége a nyárnak, // és ha tényleg akad olyan még, akire / igazából ennyire / sehol se várnak." (Élet és nem ezeket ismételgetik [2])
A zártságra, rendezettségre való törekvést szembetûnõen mutatja a Napos terület újabb közlése. A verset Kukorelly elõször egyben közölte, majd szétdarabolva, s ezzel újabb kontextusba helyezve azt, az Egy gyógynövény-kert címû kötetben - s most újra egyben, temérdek módosítással. Az eredetileg 17 rész kibõvült egy új elemmel, s az átalakítás két legfõbb jellemvonása a kiiktatás és a központozás kategorikus használata. Ez egyfelõl jó, mert sûrûbb lett a szöveg, másfelõl meglepõ, mert a többértelmûségre játszó töredezettség és grammatikai egyeztetés nélküliség mindig többféle olvasási módot implikált, míg most - összevetve a két szövegváltozatot - helyenként korlátozva éreztem olvasó-magam. Most már "meg van mondva", hogy ki, kit, hogyan. Pontosabban kevésbé nincs megmondva (ha fogalmazhatok ilyen kukorellys passzívsággal). Valahogy kerekebb lett az egész, szabályozottabb. (Csak egy példa a szövegbõl kimutató, extratextuális elemek visszaszorítására, tehát az egyszerûsödésre a [3] rész egyik sorából. Az 1993-as kötetben: "Akit az érdekel, épp az nézi azt", az újabban: "Akit érdekel, épp az nézi".)
Ugyanakkor, s ez a jelenségnek csak egy másik aspektusa, másutt ez a rövidebb, feszes szerkesztésmód sokkal erõsebb líraiságot közvetít, sûrûbb és intenzívebb lesz a szöveg a talán kissé visszaszoruló (de még mindig termékenyítõ szerepet játszó) redundanciáktól. (Ilyen feszesség, "letisztultság" figyelhetõ meg az Élet és nem ezeket ismételgetik ciklusában.) A kimondás lehetõsége felõli bizonytalanság mintha maga a dolog felé tolódna el: "Úgysem tudom / jól elmondani // a nincs is mit. Hogy így van kitalálva." (Élet és... [2])
De a leglehetetlenebb feladat talán mégis a visszaemlékezés, s ezért a felidézés szorul a legtöbb helyesbítésre, újramondásra: "Ha / szép rendesen / vissza tudnék emlékezni, / legalább arra, hogy / miket mesélek itt." (Lélek) "Nem tudom, mesélték-e vagy emlékszem tényleg". (Test) S talán az egyik leghatásosabb az (1. 2000. április 2.): "Igyekszik hazafelé, már nem / emlékszem / pontosan // honnan, edzésrõl talán, és / arra sem / hogyan, // nyilván a 75-ös trolival, / a jégpályánál / leszáll, // ne félj, ne remélj, vissza- / hozva / leszel, // én ezzel hozom vissza õt, // ez szépen visszahoz, // átvág keresztben a Hõsök terén / a kisföld- / alattihoz".
A humor és a jelentés-alterálás elmaradhatatlan eszköze továbbra is a sortörés. A ránk tukmált elvárások, kialakuló értelmezések pillanatok alatt válnak érvénytelenné. Egyik kedvenc helyem az "ezek a dolgok, / hideg, svéd, csöpp, é // n, a többiek" (Szeptember elején [9.9]). Itt a többszörös tagolás többszörös játéktérként szolgál. A helyszín ugyanis egy cseppkõbarlang, ahol egy svéd költõ olvas fel, tehát az egyes, vesszõvel elválasztott szavak külön-külön dolgokat jelölnek, mégis az elrendezésük által kikerülhetetlen az összeolvasó értelmezés (tudniillik hideg svédcsepp). Másfelõl az igen radikális, strófaközi enjambement (a kettéválasztott "én") az elsõ meghökkentõ hatáson túl továbbgondolásra is csábít: a lírai én mint meghasadt, kettérepesztett "én" stb. (Természetesen a belemagyarázás veszélyével. Bár a vers nyitva hagyott lezárása szintén a metafizikai bizonytalanság felé vezeti az olvasót, s ez némi alapot szolgáltat ehhez az értelmezéshez.)
Másutt a szótagszámból következõ cezúra lesz humor forrásává, majd ebbõl egyenesen az önreflexióé: "(...) Elolvad, ráesik, megmarad, jéggé fagy / össze, csomó fekete, jégkemény hóhal // mocska, ez véletlen szójáték, viszont direkt benne hagytam." (Szeptember elején [9.1])
Kukorelly több szöveghelyen is reflektál a nyelv önálló mûködtetõ mechanizmusára vagy magára az írásfolyamatra. A Leírások (4)-ben pedig mintha egyenesen és provokálóan a kritikusokhoz szólna ki: "Ezt nem a kabátra értem, most nem a kabátomról van szó, / hanem arról, hogy bármi miért lesz éppen úgy. // Ezzel mintegy kísérletet teszek az elbeszélõ-leíró líra és a / közéleti vallomásköltészet hagyományának megújítására. // És nem teszek különbséget köztem meg a szöveg beszélõje közt, / a különbség, ez jéghideg törvény, magától áll be." S a szerzõ ezzel máris remek terepet szolgáltat az újabb elemzések sorának, melyek, azt hiszem, a kötet jelentõségébõl adódóan sem váratnak magukra soká.