aTom: „Le a modorral, egyébként, és legyen vége az iróniának”*

Kukorelly. Fogalom a fiatal lírikusok között. Fogalom az öreg lírikusok között. A kortárs magyar irodalom gyógyíthatatlan rákfenéje, vagy a mindenre jó, univerzális életelixír.
Ki ne látta volna már betérvén az Írók Boltjába azt a kopasz, kissé potrohos, révedező szemű ötvenes úriembert, aki, amúgy úriasan, mintegy felülemelkedve a sznobok által egyenesen imádott könyvesbolt nyüzsgésén, csak üldögél egy kis asztalka mögött, egyenes derékkal, és az előtte lévő kávéscsészét előkelő mozdulattal – kisujj eltartva – rögzítve, balkézzel lassú, kimért stílusban keverget. Kavargat. Kavar.
A vak is láthatja, hogy ennek az embernek Itt Helye Van. Valaki. Őt itt Mindenki ismeri. Ő is ismer mindenkit. Otthon van.
Író ő, meg Költő, meg Tudós. A megtévesztő külső ellenére még fiatalember, alig negyvenhat éves. Tehát fiatal költő, nagy reménység, nagy tehetség, már-már befutott szerző, aki bár évente csak maximum 3–4 irodalmi díjat kap, azért nyilvánvaló, hogy a várva várt áttörés, a hatalmas siker már nem várathat sokáig magára. Érzik ezt a szerkesztők is, hiszen a közel 160 irodalmi folyóirat közül már csak – mindössze – 10–20 tartja feltűnően távol magától ezt a srácot.
Szerencsére azonban a Kalligram kiadó és Farkas Zsolt szívügyének érzi a tehetséggondozást, és a 224 oldalas monográfiában végre méltó helyére teszi ezt a páratlan egyéniséget.
Be a magyar irodalom legjobbjai közé, a XX. század végi költőfejedelemnek kijáró tisztelettel.
Sajnos Farkas Zsolt, a nem kevésbé tehetséges fiatal filozófus és irodalomkritikus, a könyv szerzője, nem tud írni, így a kevésbé tájékozott, félművelt olvasó, aki ráadásul érzéketlen is a kor haladó, progresszív elméletei iránt, könnyen félreértheti a műben foglaltakat, és arra a téves következtetésre juthat, hogy Kukorelly tehetségtelen, pökhendi, gátlástalanul furakodó, műveletlen, önellentmondásos, nyelvgyalázó, elfuserált fűzfapoéta, aki csupán jó kapcsolatai és mázlija révén jutott oda, ahova. Pedig milyen kár lenne, ha így történne!
Farkas eszmefuttatásai helyenként kísértetiesen emlékeztetnek az idei irodalmi Anti-Nobel-díj (van ilyen!) kitüntetett alkotására, és csak az illem tartja e sorok íróját távol attól, hogy idézzen.
A könyvecske egyébként szép, aranyos, minden benne van, ami számít. Különösen a végén található húszoldalas képmelléklet az esztétikus, ahol számos kutyabőrös ős mellett láthatjuk a kis Bandikát dús hajzattal, a nagyobb Bandit hosszú hajjal, és a felnőtt Kukost (így nevezik őt a kollégák) az Írók Boltjában, a Könyvhéten, és fürdőnadrágban.
Kukorelly Endre ezzel a monográfiával visszavonhatatlanul belekerült az irodalomtörténetbe, mi pedig örüljünk ennek, hiszen gyerekeink talán már Radnóti, Nagy László és Pilinszky helyett Kukorelly-verseket fognak magolni az érettségire.