Ágoston Zoltán: "Minden a nőkről szól"

„Irénnek hívták egyébként ezt a Mimit."

A TündérVölgy című regényről, Kukorelly Endre írói életművének legjelentősebb művéről szólva a kritika egyik fontos kérdése volt, vajon költői avagy prózai alkotásként tekint-sünk-e rá. Ha tüzetesebben utánanézünk, látjuk, hogy Kukorelly korábbi köteteiből nem kevés szöveget – költőit és prózait és olyanokat, amelyek épp költészet és próza határait bizonytalanítják el – dolgozott bele az opus magnumba. Így például a Három 100 darab címen összegyűjtött rövidprózák kötetéből vagy már A Memória-part című kötetből számos bekezdés, szövegrészlet, mondat, kulcsmotívum tűnik föl a regény többé-kevésbé átváltoztatott részleteként. Az utóbbi nyitóírásában, a Tévedhetekben már azt olvashatjuk, hogy „Szívekről van szó. A szívről, amíg csak élünk." Aztán a kényszerről, a szeretetről és a boldogságról olvasunk („Legyen itthon egy üveg sör. Legyen Isten"), és arról, hogy „minden az örök életre fut ki". Kukorelly ebben a regényben most kísérletet tesz életműve alapfogalmainak összefoglalására és ugyanakkor – mivel fő törekvése talán mindig is az volt, hogy a „condition humaine"-t ne a költői-írói pozíció hagyományos magaslatáról szemlélje, hanem a laikus, a civil, egy alak, NB. egy pasas hanghordozásában beszéljen róla – minden eddiginél keményebb revíziójára. Írásainak és nyilatkozatainak egyik legfontosabb problémája, tétje az őszinteség az írásban, másképpen mondva a művészi igazság. Hogyan lehetséges ez egyáltalán, és hogyan lehetséges posztmodern eszközök révén?

Összefügg ezzel az önéletrajziság kérdése is. Ha nem olvassuk önéletrajziként a regényt, akkor a mű tétje mindenképpen csökken. De hogy valójában mikor mi önéletrajzi elem a műben, azt lehetetlen megmondani. E paradox helyzetre az alábbi idézet vet fényt, amelyet Németh Gábor Zsidó vagy? című könyvének mottójául is választott, bizonyára okkal: „Az apám jó ember volt, ez egy mondat, én találtam ki. Ő, függetlenül ettől a mondattól, jó ember, és most már akkor ez is egy mondat, mindentől akár függetlenül, akár nem." (190–191.) (Kukorelly – és Németh Gábor – írói módszereinek egyik forrásvidéke Erdély Miklós és a neoavantgárd. Ez a véletlenszerűséget, a fragmentálisat, az ismétlést mint alkotóelvet alkalmazó posztmodern poétika közvetlenül erre a hagyományra támaszkodik, ugyanakkor mindkettőjüknél megkerülhetetlen, a formaválasztást legmélyebben befolyásoló alkotói probléma a szöveg egzisztenciális tétje, az őszinteség az írásban, illetve a szöveg textualitásának és igazságának viszonya.)

A prózai és költői életmű jelentős része folyik bele tehát a regénynek a szerző által egyedien kidolgozott öntőformájába. Nyitott és mégis átfogó ez a szerkezet: a szerző, elsősorban az ismétlések által, hálóvá szövi a szöveget. A regény kilenc fejezetből épül fel, amelyeknek élén felütésként egy-egy vers áll, s a fejezeteken belül is kilenc számozott egység található (ez utóbbiakat azonban az amúgy is elkülönülő bekezdésekre tagolódó szövegben olvasóként nehéz egyértelműen azonosítani). A fejezetek sorrendben a következők: 1947 – bolond, 1962 – kert, 1951 – gyerek, 1995 – pénz, 1969 – katona, 1977 – orosz, 1986 – német, 1956 – haza, 1944 – halott. Az ily módon külön leitmotívumokkal ellátott fejezetek azonban nem csak „önmagukról" szólnak, a szerző szétszálazhatatlanul összeköti e motívumokat, s ha az egyikről beszél, óhatatlanul a többi is szóba keveredik, így tehát a regénynek nincs egyetlen centruma. (Akkor is így van ez, ha az apafigura, illetve az apa–fiú viszony a mű talán leginkább körülírt és legtitokzatosabb erőközpontja.)

A recepció bőven tárgyalta, amivel mi is csak egyetérthetünk: príma és hibátlan, hihetetlen erős atmoszférájú korképet is nyújt a Kádár-korszakról a TündérVölgy. Ahogy Kocziszky Éva írja, főként az érzéki tapasztalat emlékein keresztül mutatja be a szocializmus világát. Kukorelly arra törekszik, hogy a műben beszélő alak minél inkább megőrizze (vagy persze: újraalkossa) a naiv gyermeki, illetve ifjúkori perspektívát, azaz minél kevésbé értelmezett tényeket adjon elő, sokkal inkább deiktikus, rámutató módon akarja az olvasó elé állítani az elbeszélendő világot: „Itt le vagyok fényképezve. Itt lóg be a karom. Ezeket nem tudom, kik voltak..." (175.) Persze van abban valami paradox, sőt lehetetlen törekvés, ahogy az elemi tényekhez, érzetekhez, szagokhoz etc. az emlékezet, a tapasztalás nyelven túli (nyelv előtti?) rétegeihez akar lehatolni a regény nyelvi eszközeivel a szerző. És mégis, ez a lehetetlenség nagyszerűen sikerül.

A TündérVölgy recepciója azonban mintha a kelleténél kevésbé foglalkozott volna a regény egyik fő „üzenetével", azzal, amelyik a nőt, illetve a szexualitást versus (családi) boldogságot célozza. Noha a regény egyik legmulatságosabb szakasza az ifjúkori „csajozásról" szól, a „Nem voltak barátaim?" (127.) kérdés már itt figyelmeztet a jelenet árnyékos oldalára. A beszélő föloldhatatlan magányossága búvópatakként bukkan föl újra és újra a könyvben: „És árva vagyok, de miért vagyok ennyire árva?" (307.) Különböző női figurákból összemontírozott eleme a regénynek a Kierkegaardtól származó C., a mű „központi alakja", „aki" valóban új és új meghatározottságokat nyerő szöveghely, trópus csupán, ahogy Horváth Györgyi megállapította. A regény C.-t, illetve a lányokat-nőket kicserélhetőnek, behelyettesíthetőnek mutatja. A férfi beszélő számára a szexualitás szinte szenvedélybetegségként, kábítószerként jelenik meg, a magány, az unalom, a depresszió átmeneti ellenszereként. Személyiség ilyenkor még annyira sem képződik a szövegben, mint a könyv egyéb helyein, noha az önmagára való rálátást is gyakran teszi problémává a TündérVölgy én-beszélője. Ha a könyv egyik mottóját, a Kleist A marionettszínházról című írásából származót a regénynek a nőkkel kapcsolatos passzusaira olvassuk rá, meglehet, tévesen, akkor azt gondolhatjuk, hogy a nő az a bizonyos isteni állat, a reflexió nélküli tiszta természet, aki „nem tud hibázni" (lásd 311. és 315.). Ez az elképzelés persze nem új keletű, sőt, a posztmodern regénybe némi archaikus ízt vegyít. „A nők mindentől függetlenek" (315.) – az efféle általánosító tételek egyszerre mitizálják, démonizálják a „témát", ugyanakkor egyfajta biologizáló szemléletet sejtetnek, amely szerint a nők az ösztöneikbe kódolt programot hajtják végre (lásd 309.).

A regény szerint is reflektáltan az érzéki csábítás a férfi-elbeszélő számára kétségbeesett kísérlet a halál, a Semmi, az üresség ellen. Ahogy Heller Ágnes írja Kierkegaard Don Juan-értelmezéséről, a szaporodó hódítások valójában mindig ismétlések, s ez „gazdagságnak látszik, de voltaképpen mégiscsak szegénység". Az ismétlődés, gépiesség, unalom fő tartalmi motívumai a regénynek (és persze a korábbi műveknek, tehát Kukorelly írói világérzékelésének, -értelmezésének is), s az ismétlés mint poétikai eszköz ebben a terjedelmes regényben képes igazán modellálni ezt az írói látásmódot: „Én tudom, hogy mi a szabadság. Eleve semmi mámor." (189.) A mámoros ugyanis, folytatódik a gondolat, nem szabad ember. S ha így van, tegyük hozzá, akkor az sem szabad, aki a szexus rabja, azaz maga a beszélő, aki önmagát akként prezentálja.

A szexualitásról a TündérVölgy különös szeméremmel beszél: „nem írok a baszásról". (307.) Igen ám, de egyrészt néha a maga keresetlen modorában mégiscsak szóba hozza olykor: „Na jól van, akkor leállok, szembefordulok vele, elhúzom a fürdőnaciját, betolom a faszomat. Kikapcsolom a melltartóját is, tökéletes. Van tökéletes, és ez tökéletes. A vízre fekszik, behunyja a szemét, nem néz rám." (234.) Ilyenkor néha a Csáth naplójából ismert „analitikus" szemlélet juthat eszünkbe. Másrészt igen gyakori motívum a könyvben az orális szex, pontosabban a szopás. Ennek jelentése talán jobban megfelel a nőkkel kapcsolatban megjelenő tárgyias szemléletnek, ahol a kölcsönös élvezetnek (és elvontabb szinten a kölcsönösség motívumának, tartalmának) az a lehetősége nem áll fenn, amely a közösülésnél megvan. A kirakatban ülő kurva „hibátlanul előkészített csomag" (308), s brutális őszinteséggel adja elő a regény központi alakja a pénz és a nőknél elérhető siker közti szoros összefüggést illető álláspontját. Kierkegaard példája, élet és mű összeegyeztethetetlensége a regény énjének magyarázata saját boldogtalanságára vagy legalábbis a családi boldogság meghiúsulására: „Egyszer majdnem megnősültem, aztán nem, eljegyzés is volt, és mégsem. Akkoriban megint elkezdtem verseket írni, és azért. Nem nősültem meg." (310) Ám nem biztos, hogy hinnünk kell ennek az állításnak, különösen, ha a mű maga poétikai szinten ennél meggyőzőbb magyarázatot kínál: például a 204. oldalon olvasható szövegrészlet, ahol a mechanikus orális szex jelenete után közvetlenül a Tolsztoj művéből vett vendégmondat a családi boldogságot emelt hangon intonálja. Leginkább személyiség nélküli marionettfigurák bonyolítják itt monoton szexuális cselekvéseiket. E motívum provokatív ismétlődése egyfajta mértéktelenséget sugall, amely azonban, nem jutván nyugvópontra, a beszélőt sem juttatja közelebb az áhított boldogsághoz. Tolsztoj inverzként megjelenő kisregényének ellentétele szerint „csupán egy igazi öröm van a földön: másoknak élni". A TündérVölgy elbeszélője azonban nem képes ily módon elérni a boldogságot, mivel nem tud a magány, unalom, érzéki hódítás, megcsömörlés s az ismét csak beálló unalom ördögi köréből kitörni. A másik, a sztoikus válaszra példaként Márai naplójának egyik mellbevágóan tömör és mélyen kiábrándult mondatát idézhetjük: „A boldogság fegyelmi kérdés."

Kukorelly regényalakja az alábbi ellentétből mint mitikus forrásból eredezteti a saját íróságát: „Soha nem talált ki, ezt is szó szerint vedd, az égvilágon semmit, a kitalálást mintha rám hagyta volna." (191.) Ugyanakkor egyetérthetünk Angyalosi Gergellyel abban, hogy a mű nem rajzol fel hagyományos ödipális viszonyt, az apagyilkosságot mint az európai kultúra állítólagos alaptörténését nem igazolja vissza: „Nem barátkozás volt, hanem szeretet. Szereted te az apádat, nem barátkozol vele, becsapod őt, becsapod előtte az ajtót, felütöd az agyáig a műfogsorát, elfelejted, nem álmodsz vele, lemaradsz róla végképp." (355–356.) A hallgatag apa rejtélye az lenne, hogy betölt egy bizonyos helyet, amely biológiailag (és kulturálisan) adott? Ha ez így van, akkor itt egyrészt ismét egyfajta determinista szemlélet bukkan föl, mint a nőkkel kapcsolatban, másrészt megint arra utal, hogy a használatban lévő alapfogalmaink körül maszatolás, hamiskodás, ködösítés zajlik. (Érdekes, „nőkkel se barátkozunk", és a telepi fiúkkal sem, pedig ezek is fontos viszonylatok. Itt olyan, atavisztikus erővonalak által meghatározott kapcsolatokat mutat be a regény, amelyek nem a beszéden, a civilizált kommunikáción alapulnak, hanem azt megelőző, nem nyelvi tartományba, közvetlenül a szív rejtelmes működésének körébe tartozók. Kérdés, hogy az elbeszélőnek az írás felé fordulása vajon összefüggésbe hozható-e ezzel is, azaz hogy az írás vajon komplementere, sőt kompenzációja-e a mindennapi életben korlátozottan érvényesülő, de teljességre áhítozó individuumnak.)

Kukorelly könyve nem olyan regény, amely bölcs válaszokat sugallna életproblémáinkra, még annyira sem (bár tudjuk, a regény a sokféleség bölcsességét hordozza magában), mint a jó és jelentős regények általában: „Aki rendesen válaszol, nem szabad, ha olyan helyzetbe kerülsz, hogy válaszolnod kell, nem vagy elég szabad. Lehet, hogy csupán kérdezni volna szabad." (183.) Radikálisabban kétkedő maga is, és kímélet nélkül ejti kétségbe olvasóját – igaz, nemritkán meg is nevetteti. Tanácstalanná tesz, ahogy „őszintén" megérzékíti a szubsztanciális magányt, az ürességgel, a Semmivel, a halállal szembeni létet (a két szorosan összetartozó dolgot, az írást és a nők meghódítását [„a nők miatt írok" 370.], a szexuális mechanikát épp ezen alaphelyzettel szembeni „reménytelen mocorgásként" leplezve le). Radikális ismeretelméleti szkepszis jellemzi e regényt, nélkülöz bármely metafizikai alapot, világát csak az emlékezet szeszélye, az elbeszélő önkénye és munkája konstituálja: „Ha megírom, megtudom. Megírod, megtudod, kérdő mondat, én írtam" (191.); „Az van, amit leírok. Az nincs, amit kihúzok. Kihúzom, már nincs is. Leírom, volt, kiütöm, nem volt." (191.) Ha végigolvastuk, a TündérVölgyet bárhol újrakezdhetjük, akárhol lapozunk bele, azonnal a közepében találjuk magunkat. És lehetetlen kikeveredni belőle.