A valóság édessége

Előcsarnok

A vesztibülben összegyűlt már
minden, ami majd elkisér.
Állnak magukban, mint az oltár.
Menni, maradni,
ennyit ér.

Ismerős, ahogy egymást nézik,
ez egy valódi tárlat itt,
leltárt róluk senki se készít.
Nézd csodálatos
tárgyait

lélek, és nézz magadba lélek,
te szívemben vonulgató
ború, te halálos szemlélet,
ó édes árny, te
elfutó.

Egyszer ez a leírhatatlan
berendezés is elmerül,
lassan felolvad, mint a szappan,
s elcsordogál a
vesztibül.


Néha hiszek

Néha hiszek Uram,
van bennem jó adag hittan.
Az életet átveszem néha,
ám gyakran messze pattan.
Olykor mulatságos vagy nekem,
ahogy kiskanállal mértan,
de tátva marad mégis
számtalanszor a számtan.
Az már dübörgés, ha
négymilliárd protézis kattog,
az már boldogság. Akkor
kilóg meglepetten
a számból a nyelv,
a számtanból a nyelvtan.


Szondy utcai helyzet

Valami mindig világít az utcán,
egyfelől fénylik, másfelől zajos,
heába', ez már a huszadik század.

Régen jobban rohadt a zöldségáru
és nyári szaga volt a mi utcánknak.
Most már a maszek jobban rendben tartja,
jól széjjelpakolja, hogy ne rohadjon,
heába', ez már a nyolcvanas évek.

Régen a részegek kiabáltak.
Most is van mindig, aki kiabál,
heába', van, amiben fejlődünk,
van pedig, amiben csak dermedten állunk.

(1981)