A szív, hogy úgy mondjam, egy hozzám közel álló dolog- Kukorelly Endrével beszélget Károlyi Csaba -

Károlyi Csaba

A szív, hogy úgy mondjam, egy hozzám közel álló dolog

Nemrég készült el Kukorelly Endre eddigi legnagyobb szabású könyve, a TündérVölgy avagy Az emberi szív rejtelmeirol. A megjelenéskor 52 éves szerzonek ez a tizenötödik kötete, az elso, A valóság édessége 33 éves korában, 1984-ben jelent meg. Az eddigi kötetek verseket, kisprózákat, eszszéket tartalmaztak. Az új muvet regénynek nevezi kiadója.

- Regényed címe tulajdonképpen már foglalt. Vörösmarty Mihály elbeszélo költeménye, a Tündérvölgy idézodik meg benne, a különbség mindössze a nagy V betu. Miért ez a cím?

- Turheto címadónak gondolom magam, mégis az alatt a majdnem kilenc év alatt, amíg ezzel az anyaggal foglalkoztam, igazából csak munkacímeim voltak. A határido szorításában döntöttem, elozo prózakötetem, a Rom adta az ötletet. Az szintén egy Vörösmarty-mure, A romra való rájátszás. Van nyilvánvalóan tematikai átfedés is a két könyv között: minimum annyi, hogy ugyanaz a terük. Azokat a lidérces viszonyokat próbálom a leírással valamelyest a konstruálás és rekonstruálás révén megérteni, amik között éltem. Én meg az én szegény kis talajvesztett, súlyosan deklasszálódott famíliám. A tündéri azonban nem csupán negatív értelemben értendo, a könyvnek ugyanis egyik fo helyszíne Szentistvántelep, ahol gyerekkoromban a nyarakat töltöttem nagymamámmal és a testvéremmel, hétvégenként a szüleinkkel. Igazi tündérvölgy volt, a legmesésebb értelemben.

- Mennyire fontos neked Vörösmarty?

- Fontos. Nagyjából azt mondanám róla, amit Hölderlinrol szoktam, ha a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. címu verseskötetemrol kérdeznek: autentikus nagy formátum. Nagy, és még stimmel is, mintegy ki van töltve a nagyság, ez ritkán jön így össze. Én hozzájuk képest, úgy hiszem, diametrálisan másféle alkat vagyok, és akkor tehát épp a távoliság vonz igazából, az ellentétes értelmezésnek ezek a típusai. Ugyanaz nem feltétlenül ugyanazt csábítja. Nem feltétlen az enyémhez hasonló poétikákhoz vonzódom, az ellentétes, tudjuk, roppant izgató.

- A regény öt mottója csupa ilyen ellentétes típusú szerzotol való, Vörösmarty, Kierkegaard, Hölderlin és Kleist romantikus figurák, és Tolsztoj is régi vágású, poétikájában követhetetlen, mint erre utal is a regényszöveg. Világos, hogy a különbözés termékeny feszültséghez vezet. Ugyanakkor valami közösnek is kell lennie benned és a mottóban megidézettek között.

- Pregnáns poétikák amúgy is követhetetlenek. Legjobb, ha a saját orrod után mész. Én magamat egyébként bizonyos értelemben régi vágású és romantikus, érzelmes pasasnak gondolom egy olyan világban, ahol ez csak úgy, minden további nélkül nem engedtetik meg. A túlfutött érzésekre való rájátszásnak van konjunktúrája, nem pusztán a muvészetekben, annál keményebb hatalmi játékokban is. A pártpolitika-vircsaft például gátlástalanul használja. Az ilyesmi, noha persze reménytelenül hamis, a hamisságát szinte nem is lehet nem érzékelni, sokszor mégis bejön, beletrafál, mert igencsak alsó regisztereket céloz. Olykor alantas, aljas módon. De jöjjön be nyugodtan, nem irigykedem, mindent félresöpro érzeményekre nyilván elementárisabb az igény, mint a hitelességre. Nagy romantikusokat simán becserélnek kis romantikázásra.

- Mit jelent az, hogy a romantikusság, az érzelmesség nem engedtetik meg? Ha lehetne, akkor "olyan lennél"?

- Nincs mese, ez a paradigma túltelített, végzetesen túlterhelt. Kár. Kiüresedett retorika, mondhatnám hazugnak is, az ízlésem alapján inkább ellépnék innen. Ez az ellépés generálja azt a fajta, olykor tényleg keményebb, mindenképp szikár, fanyar-ironikus, önironikus - mondjuk így - nyelvkritikai beszédmódot, ami talán jellemzo arra, amit csinálok. Egyébként, ami a muvészetet illeti, borzasztóan autenticitás-mániás vagyok. Azt tartom "muvészetnek", pestiesen mondva az a kunszt, ha beszédhelyzetbe kerülve képessé tudod tenni magad az oszinteségre. Ez jó módszer unalom ellen is.
- Tehát a hitelesség miatt van szükség az iróniára, mert hiteltelen egy az egyben a romantikus pátosz, az érzelmesség? Annyira terhelt nyelvileg, hogy nem muködik?

- Azért azt nem állítom, hogy egyszer s mindenkorra így van, fátum, punktum. Mindez ízlés kérdése, és szerintem igazából jókat épp az ízlésünket illeto dolgokról érdemes disputálni. Teoretice elképzelheto a hiteles pátosz, mindenfajta irónia és reflektáltság nélkül, noha az a tapasztalat, hogy Vörösmarty óta - na jó, Wagner óta - ilyesmivel nemigen találkozom, súlyosan esik latba nálam. A törekvéseket, amelyek ezt az egész problémahalmazt legszívesebben áthúznák vagy egyszeruen fölülírnák, alapvetoen érzem hamisnak. Egyáltalán, mindenféle törekvés vagy megfontolás ab ovo hamis. Például Krasznahorkainál. Más kérdés, hogy a helyzet némi fájdalommal tölt el, ha szabad ilyen romantikusan fogalmaznom. Olvasóként Hölderlin vagy Vörösmarty lenyugöz, ugyanakkor magam nem vagyok "képes" ezt a masinériát muködtetni. Nem visz rá a lélek. Már az, hogy masinériának érzékelem! Eleve nincs is kedvem masinériákat muködtetni, bármit csinálni pedig elsosorban a kedélyen múlik.

- Elobb-utóbb viszont annyira terhelt lesz az ironikus beszédmód, hogy ez válik aztán modorossá.

- Valóban igen gyorsan beáll a modor, ez veszélyes. És mulatságos. Az jár jól, aki minimum meglátja magán, és nem tetszik magának. Az jár jól, aki fütyül a divatra. Érdemes amúgy jól járni, az valahogy elobb-utóbb bejön. Amikor egy hosszabb, ötéves szünet után a hetvenes évek végén úgy döntöttem, hogy mégis írni fogok, nem volt más választásom, mint hogy fütyüljek a trendre. Az volt a minimál-program, hogy magamnak írok, publikálásra úgysem látszott semmi esély, amit csináltam, végképp nem fért bele az akkoriban irodalomnak tartott, meglehetosen kizárólagos szövegvilágba. Ha el tudsz jutni addig, hogy nem veszed figyelembe az elvárásokat, sot arra is fütyülsz, hogy direkt a trend ellen dolgozz, nagyjából nyertél. Fiatalok nehezen tudják kikerülni azt a csapdát, hogy valami divatosnak csak azért is az ellenkezojét csinálva ne kerüljenek attól negatív függésbe. Ahogy Erdély Miklós írta Metán címu szövegében, versírás közben kerülni kell, kívül-belül, a költoi magatartást. A költészet egyrészt eros elhatározás, másrészt alig-tudomásulvétel.

- Mit szóltál ahhoz, hogy egyszer csak az lett a trend, amit te korábban elkezdtél csinálni?

- Ilyesmit a normális emberi hiúság némi megelégedéssel vesz tudomásul, hogy úgy mondjam. A hiúság legyezendo. Azt hiszem, annyira azért sosem szálltam el, hogy úgy gondoltam volna, én találtam fel bármiféle trendet. Amikor kezdtem, az akkoriban bevett, a hivatalosság, és az elhivatott oppozíció által legitimált irodalomtól függetlenül létezett - nem feltétlenül a fennállóval szemben - egy korérzemény, és ezt többen, elég sokan csinálták. Még többen fogták. Létezett, attól függetlenül, hogy az uralkodó beszédmód természetesen ellenérdekelt lévén, sokáig nem engedte a tole eltérok érvényesülését. Az emberi élet hosszához képest nagyon, de nagyon sokáig. Sokan rámentek erre.

- Aztán fordult a kocka. Mikor érezted a fordulatot?

- Amikor a hetvenes évek végén eldöntöttem, hogy mégsem leszek történész, akkor egyszer, egy szép napon, a már meglévo 15-20 versemet elvittem irodalmi lapokhoz, és azok nagy megdöbbenésemre elobb-utóbb meg is jelentek. Ez öt-hat évvel korábban lehetetlennek tunt. Akkortájt állt be valamiféle változás, megkaptam a legjobb elso kötet díját, kezdtem úgy érezni, hogy nem teljesen reménytelen a helyzet. Hogy tehát majd az egyszeruség vagy minek a kedvéért elnézik néhány embernek, ha másképpen beszél. Ez ma semmi. Akkor nem volt semmi. Nem volt igazi fordulópont, a Mozgó Világ betiltása például visszarendezodésre utalt, a másféle beszédmódok azonban szép lassan mégis teret nyertek. Örültem, az biztos. Biztos nem tudtam még, hogy minden mennyire a beszéd módján múlik.
- Attól kezdve, hogy az elso köteted, A valóság édessége 1984-ben megjelent, költonek tekintetted magad?

- Sosem gondoltam költoként magamra, ez az eddigiekbol talán kiderült. Akkor automatice belecsúszom abba a hamisságba, amitol viszolygok. Ami ellen megy mindaz, amit írok. Ezt voltam kénytelen érzékelni. Ez eros csapdahelyzet, ugyanis mifene lennék, ha nem költo? Meg hát, foleg, hogy mi más óhajtanék lenni? Mindez valamilyen módon a mai napig bennem maradt, hogy úgy mondjam, rendkívül szemérmetes vagyok ebben a tekintetben, ha költonek neveznek, mindig magam mögé nézek, hogy rendben, de kirol van szó? Az egész szakma különben az emberben levo normális szemérmességgel való folytonos küzdelem. Persze lassan kialakul ebben is a rutin.

- Már az elso köteteid is jó és alapos kritikát kaptak.

- Eléggé elkényeztettek, tényleg szuper jó a recepcióm, a kollégák között ebben a tekintetben valószínuleg az élbolyba tartozom. Teljességgel meg vagyok elégedve, ráadásul tudom, mindez jelentos mértékben a szerencsétol függ. Hogy az irodalmi kanonizáció alakulása mennyi igazságtalanságot, méltatlanságot hordoz. Ki nem boldog attól, ha mások elismerik, megdicsérik? Pirulós és megbántódós vagyok, mégse hiszem, hogy kizárólag a dicséretet bírom elviselni. Fájna, mint bárki másnak, az alapos szakmai bírálat, de azt szoktam mondani, hogy én tudnék a leggyilkosabbakat írni saját magamról. Az ad hominem, személyre szóló sértegetgetéseket viszont nem viselem el. Nem mondom, hogy a személyesség, sot a személyeskedés ne férne bele a kritikába. Belefér, ami bele, muvelo és muve nem választható ketté csatabárddal. Szövegeket olvasol, és a szövegbol gyakorlatilag minden kijön, ami minden további nélkül vonatkoztatható alkotójára. Ha az olvasat belecsuszszan a személyes szférájába, azzal önmagában semmi baj nincs. Pregnánsan elkülönül ettol azonban az, ha meg akarnak bántani, ki akarnak csinálni, vérbe alázni. Függetlenül a teljesítménytol. Függetlenül mindentol. Ezt azért mondom, mert volt benne részem, meghökkentoen sokszor. A szakmai kritikát azonban, a nem túl okosat is, megfontolandónak tartom. Sot megtisztelonek. Mégis, velem foglalkozik az ipse, nem? Pedig annyi minden van, csinálhatna mást is. Egyébként az irodalmon kívüli megfontolásokat visszaszorító kritikai kritikaírás híve volnék.

- Nem lehet, hogy a téged ért személyeskedések oka az is, hogy írásaid erosen személyes jelleguek?

- Nem tudom. Hogy a hétfeju sárkányról írok-e vagy "az életrol", a személyesség szempontjából igazán édes mindegy. A szerzo muvének struktúrájában mutatkozik, nem a tematikájában. Befogadóként az érdekel, miként találkozhatom muvén keresztül a szerzovel. Ez a találkozás nem a szüzsén, hanem a szerkezeten alapul. Egy Schubert-trió hallgatása közben nyugodtan eltekinthetsz Schubert úgynevezett életrajzi vonatkozásaitól: egyfajta lélek-konstrukciót találsz, kezdj vele, amit tudsz. Mindez az irodalomra is áll. Ebben a könyvben például tényszeruen úgyszólván semmi nem stimmel. Referenciálisan nézve. Vagyis ez még az "úgy van", aztán valahova máshova csúszik minden. Nem mert megtéveszteni, bosszantani akarnék másokat vagy magamat, egyszeruen ilyen a muködés. Anyukám olvasata igen szórakoztató és tanulságos számomra abból a szempontból, hogy o kétsoronként teszi a pikírt megjegyzéseket, ez se, az se így volt, fiacskám, úgymond. Mondjam neki, hogy hétfeju sárkányok sincsenek?

- Azért alapveto elemek életrajzi alapozottságúak a regényben, stimmelnek a helyszínek, a figurák, a történések valóban veled estek meg. A mezei olvasó bizony úgy fogja venni a könyvet, hogy ez önéletrajzi regény, az elbeszélo ént pedig bizony minden zavar nélkül azonosítani fogja Kukorelly Endrével.

- Ezt nem lehet kikerülni. Nem is kerülöm ki. Nincs az a vájt fülu, vájt szemu olvasó, hiperfelkészült irodalomelmélész, aki ne olvasna boldogan referenciálisan. Aki ne olvasna boldogan! Én is úgy olvasok másokat, ha ezt az ajánlatot kapom. Ebben a könyvben ezt én is elég erosen fölkínálom. Talán annak ezzel kapcsolatban majd eszébe jut valami, aki tudja, hogy nem a 76-os troli kanyarodik el az Izabellából a Szondyba, hanem a 73-as. Szóval ilyen kis jelecskéket azért belecsempésztem.

- Ebben a regényben ugyanakkor mintha mégsem lennének olyan nagyon eros technikai cselek, amelyek az életrajziságot akarnák relativizálni. Gondolok arra például, hogy A szív segédigéiben meg a Harmonia cælestisben van egy húg, aki a valóságban nem létezik. Aki nem ismeri Esterházy életrajzát, nyugodtan gondolhatja, hogy van egy húga is, hiszen beleírta a regénybe. Szabó Magda Für Elise címu önéletrajzinak nevezheto regényében hangsúlyos szerepe van egy féltestvérnek, Cilinek, aki a valóságban nem létezett. Itt viszont nem találtam ennyire radikális cselt.

- Mondom, tele van ilyesmi nem referenciális elemekkel a könyv, csak kevésbé látványosak valóban. Helyek és nevek stimmelnek olykor, a történetek és a vonatkozási háló inkább konstrukció.

- Nyilván a legerosebb relativizáló elem a C.-vel való játék. Egy kicsit emlékeztet Esterházy édesapám-játékára.

- A C.-vel való játék eros elem. Azért találtam ki azt, hogy C. kilenc "nobol van". Kilenc meglehetosen különbözo karakter, más életkor, más helyzet, más nemzetiség. Ennek az "együttesnek" a mozgatásával, oszcillálásával próbáltam lejátszani, modellálni a férfi-no viszonylatokat.
A történetek amúgy újra és újra elobukkannak, elbújnak megint, néha módosított formában, néha kissé a megelozonek ellentmondva jönnek újra elo, ezt a széttartásra alapított technológiát ellensúlyozza, hogy vannak a szerkezetben csapdaszeru elemek, például a kilencessel való játék.

- Rendszeresen feltunnek kövérrel szedett mondatok, szavak, félszavak, a 20. oldalon arra is rájöhetünk, hogy ezek a részek a két mottóban is idézett mubol, Kierkegaard A csábító naplójából, és Tolsztoj Családi boldogságából vannak véve. Ezt a két könyvet a fikció szerint az elbeszélo olvassa a 70-es években egy fekete-tengeri strandon. A szövegformálás arra biztat, hogy kapcsolatot keressünk a regényszöveg és e két jelzett vendégszöveg között. Ezt a kapcsolatot aztán próbálja elbizonytalanítani is a szerzo, mert rengeteg lényegtelen kövérítés van, igekötok például. A két vendégmu mégis kijelöl egy nagyon eros értelmezést. Az elérhetetlen teljesség, a beteljesülhetetlen boldogság hívószavakra épül ez az olvasat. [Erre tett kísérletet Dérczy Péter: A teljesség vágya avagy Harmonia praestabilita, ÉS, 2003. május 16. - K. Cs.]

- A "lényegtelen" idézetek, az igekötok akár, számomra nagyon is lényegiek. Mind a 81 fejezetben található egy-egy idézet Tolsztoj és Kierkegaard említett muveibol. Ezek a könyvek számomra arról referálnak, hogy nincs megoldás. Családi boldogság és nem: egyik sem az, amire majd rábukkansz. Ha kivárod a mese végét. Nem az, ami, és mindketto az a maga módján. Nem megoldás, ha megtalálod a megoldást. Az én családom egyfajta megoldatlanság-halmaz, példatár. Semmi sincs, nincs senki a helyén, közben meg minden megy, a megoldatlanságtól függetlenül azért még remekül el lehet lenni. Ebben az izgalmas életben. Beleértve az unalmat is, tehát hogy a halálos unalom is elég érdekes. Se egy, se kilenc C. nem megoldás, sem a hagyományos családi struktúra, sem ennek dekonstruálása, legjobb, ha elfelejted, mit is akarsz megoldani. A C. tudatosan játszik rá A csábító naplójának Cordéliájára, ez idézetként is megtalálható, csak az idézetben is C. szerepel, tehát nem írom ki a nevet.

- Mint ahogy máshol cs. van írva család, h. házasság, b. boldogság helyett. Amúgy Vörösmartynál is egy romantikus szerelmi történet jelenítodik meg, ami csak addig muködik, illetve csak addig követjük nyomon, amíg be nem teljesedik, mert onnantól kezdve vége.

- Hagyományos muvekben addig szokás kitartani a történetet, amíg be nem áll a helyzet valamiféle, az olvasó számára optimálisra. Boldogítóra vagy a tragikuma miatt felemelore, megtisztítóra. A mesék nagyjából így szoktak szervezodni, ott érnek a végükre, amikor beáll a dolog, akkor jön az, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Bárcsak lenne tényleg megoldás és boldog vég. Bárcsak elmesélheto lenne egy olyan történet, amelyik ától zéig tart, a végén meg kitör a fergeteges boldogság. Nem így megy, persze. Hol így, hol úgy.

- Regényed alcíme: Az emberi szív rejtelmeirol. A szív motívuma kezdettol megtalálható írásaidban. Negyedik köteted, A Memória-part nyitószövege, a Tévedhetek így kezdodik: "Szívekrol van szó. A szívrol, amíg csak élünk." A záró szöveg, A Szív címu pedig így fejezodik be: "Csak ne engedd, hogy a szívedig érjen." Vigyázni kell tehát, nehogy a szív körül valami hamisság legyen?

- Legalább ott ne. Nem mintha tudnám a megoldást, mert ugyan ott pont miért ne, nem? Szívügyekben engedékenyebbnek kéne lennünk magunkkal, ám egyfajta kritika és reflexió azért fenntartandó. A legboldogítóbb ügyekbe is csak így érdemes belemenni. Fönntartani, tisztán tartani egy territóriumot magadban, ahova nem engedsz be semmit.

- A Szív címu írást Mészöly Miklósnak ajánlod. Miért volt számodra fontos Mészöly?

- Sokat segített nekem a Mészöly-olvasás, elsosorban a Film poétikája, amit a magyar neoavantgárd próza csúcsának tartok. Mészöly életmuvében szépen kimutatható az a paradigmaváltás-sorozat, amelyet az egész kortárs magyar irodalom parádésan végigzongorázott. Ő valamiként mindig is a penge éle. Ez hihetetlenül jelentos dolog, normálisan nincs akceptálva. Ahogy már az mifelénk szokásos. Hasonlóképp például, mint Erdély Miklós, akivel még durvább a helyzet. Emlékszem jól arra az irritáltságra, amit a Film száraz-szikár, végletesen analitikus szövete kiváltott belolem. Hogy így is lehet tehát írni. Lehet így? Már akkor érezhettem, hogy itt egy határ van érintve, innen tovább nincs, ez a kíméletlen, szétszálazós analízis tovább nem viheto. Nem is ismételheto, az önismétlést az avantgárd per definitionem zárja ki. Vagy elhallgatsz - ez teljességgel autentikus gesztus -, vagy egyfajta tabula rasa jön, agyonterhelt eszközök, stílusok és tartalmak megszabadítása, egy újraalapító, megengedo Nagy Gesztus. Mindez a szívrol jut eszembe: a modernitás kezdetén a romantika által leginkább túlterhelt, túlhasznált "ügyek" szabadulnak így fel a legvidámabban. Az, hogy adott kontextusban "minden" megint használhatóvá válik, komoly örömmel tölt el. Sajnálnék lemaradni szívügyekrol.

- Amit csinálsz, abban kezdettol ott van az avantgárd nyoma, mégsem nevezném egyetlen munkádat sem avantgárdnak.

- Én se nevezném annak, valóban. Ahhoz talán csak késon születtem. De bennük van az avantgárdról való tudás. Vagy érzemény. Az, hogy néhány nagy szellem itt kitisztította nekünk az elmaszatolódott dolgokat, és végtére egy orületes, sokszor iszonyú vad, kíméletlen tisztogatási akció után áll újra tisztán sok minden. Van a dologban heroizmus, és túl sok a névtelen hos. Hálás vagyok az avantgárdnak, hogy ezt az akciót végigvitte, és lehetové tette, hogy, ha úri passzióm úgy hozza, akár a szívemrol is beszélhessek. A szív, hogy úgy mondjam, egy hozzám közel álló dolog.

- Régóta zajlik az olvasók szeme elott, hogy rendre átírod korábbi szövegeidet, aztán átpakolgatod oket újabb köteteidbe. A TündérVölgy esetében is megfigyelheto, hogy beemelsz korábbi mondatokat. Más volt-e a regény írása esetén az alkotói helyzeted, mint korábban?

- Nem hiszem, hogy más volt. Ugyanazt csináltam. A legutolsó pillanatban például kivettem egy komolyabb mennyiséget, 50-60 ezer karaktert. Amivel különben nagyon sokat dolgoztam volt. Átírtam, javítottam sok mindent menet közben, újra és újra kezdtem elölrol, mégis muszáj volt radikálisan húzni a végén. Én fenntartanám magamnak a jogot, hogy belejavítgassak az írásaimba. Azt gondolom, nem kell sokat írni, de amit csinálok, azt minél jobban meg kell csinálnom, az optimális felé változtatnom. Ezzel a könyvvel azért pillanatnyilag nincsenek ilyesféle mindent-átírós terveim.

- A szerkezet logikája hogyan alakult ki?

- Kilenc részbol áll a könyv, egy rész kilenc fejezetbol, és mindegyik résznek van egy vezérmotívuma. Ezek a motívumok az összes részben elo-elobukkannak. Ezekrol azonban nem kell "tudni". Nem mondom, hogy nem tesznek hozzá az olvasathoz bizonyos ráismerések, azt viszont nem tudom, mennyire tesz jót magának az író azzal, ha bizonyos didaxissal, erre-arra rávezeti az olvasót. Lehet, hogy nem kell ilyesmivel foglalkozni. Amikor rájössz valamire, az tetszik neked: de tudod, hogy mi tetszik neked? Akkor az tetszik, hogy rájöttél arra a valamire. Ha közben nem csupán a felismeréseidet élvezed, ha a szöveg muködésbe hozta a zsigeri idegrendszert, megy a borzongás, föláll a nem létezo szor a hátadon, noha látod a trükköt, ahogy a szerzo csinálja, akkor megvan a dolog. Mualkotások muködjenek a tetszés mezején, és ha az értelmezést is muködésbe léptetjük, az nyilván hozzájárul a befogadáshoz. A megértés rengeteg mindent hozzá tud tenni, de az a kérdés legitim, hogy az mihez tesz hozzá. A mu élvezetéhez? Nem azt élvezem-e akkor, hogy ezt-azt felfedeztem magamnak? Ezek korántsem feltétlenül ugyanazok a dolgok. Mesélhetnék úgynevezett muhelytitkokról, nem volna túl érdekes. Számomra semmiképp. Rájössz vagy nem, engem igazából az érdekel, hogy a könyv mennyire olvasható számodra. Mennyire élvezed. Ha az olvasó meghatódik vagy elmosolyodik, bosszankodik vagy gerjedelme támad, akkor rendben.

- Miért áll minden fejezet elején egy vers?

- Az adott rész fo motívumát jelzik. Ezekkel a szerkezeti elemekkel olvasás közben nemigen foglalkoznék. Az írásnak azonban szüksége van rá, hogy megfeleljen bizonyos megkötéseknek. A hagyományos versformák kötöttségei mint akadályok érdekes megoldásokat képesek kihozni a nyelvbol. Ezek nélkül a vers sokszor túlzottan is könnyen görögne le. Az akadályok olyan módon állnak bele a lefolyásba, mint mikor egy simán futó patakot eltorlaszolsz terméskövekkel.

- Jó, hogy ezt mondod: nem hasonló megkötés-e a regény mufaja? Persze a regény képlékenyebb, mégis, nem muködött-e a fejedben ez a végül is szintén valamelyest kötött forma? Az ötödik oldalon oda van írva a cím alá - jóváhagyásoddal -, hogy: regény.

- Én a regényrol en bloc szívesen nem gondolnék semmit. Őszintén szólva ez a nagyforma nem volt elore tervezve, mondhatnám, menet közben o tervezett be engem. A nagy, asztalbeszakító tervezgetést, mondom, némiképp túlzásnak érzem. Az oszinteség-projektembol fakadó az a szerkezeti sajátosság is, hogy a történetek nincsenek simán végigmondva. Hanem hol abbahagyom, hol újrakezdem.

- Azért azt elore ki kellett találni, gondolom, hogyan is szövodik ez a szöveg-háló.

- Apámmal, illetve a nokkel való viszonyom elintézetlenségét, ezt a beláthatatlanságot akartam mintegy na-végre-már belátni és elintézni. Ezt így tényleg kigondoltam. Errol viszont csak beszélni lehet, és beszédet-abbahagyni, mikor hogy éreztem. És megint elölrol, na ez volna a koncepció, kis túlzással szólva. Számomra az volt a lényeg, hogy legalább én ne unjam meg. Ha kezdtem unni egy történetet, abbahagytam, aztán újra elovettem, némileg másként, mert elojött magától, és némileg másként jött elo.

- És mi van, ha az olvasó meg azt mondja, hogy nem akarom kilencszer olvasni a levágott feju ember történetét, mert nem tesznek hozzá az újabb variációk annyit, hogy igazán izgalmas legyen?

- Az baj. Ha így van, akkor valami nem jól van. Az ismétlés épphogy az örömérzetet célozza meg. A kisgyerek kívülrol fújja kedvenc meséit, mégis megint hallani akarja. Nem mást, hanem ugyanazt. Az ismétlodés öröme nyilván atavizmus, valami a túléléshez nélkülözhetetlen információt hordozhat. Újra meg újra meghallgatod ugyanazt a zenedarabot, várod, hogy kedvenc motívumaid újra felbukkanjanak, sajnálsz megválni tolük. A repetíció kábítószer, korántsem feltétlen vált ki unalmat. Ha untat, hagyd abba. Én abbahagyom. Számomra meghatározó motívumok ismétlodo befogadását sokszor némi eroszakkal vagyok képes megszakítani. Na, ezt most többet nem hallgatom meg. Ez az utolsó, és kész. Szándékom szerint ezzel a levágott feju emberrel egy alaptörténet lenne némileg megszállott precizitással, folyamatos pontosítgatásokkal minél inkább elmesélve.

- A módosítások, szempontváltások az emlékezés természetével függnek össze...

- Ennek a könyvnek lenne mondanivalója ezzel kapcsolatban. Mészölyrol beszéltünk: akkor Ottlikot is említeném, aki, ez az én olvasatom, igazán nem akart kitalálni semmit, közben meg rigorózusan igyekezett az igazságra találni. Mániákusan a középpontot célozta, és ha mellétrafált, belekezdett megint. Mellé, mellé, és találat. Ha mellémegy, az is épp oly fontos. A becsapódások - gondolj a szó mindkét jelentésére - hálója nagyjából körülírja a dolgokat, lefedi, ahogy egy háló lefed, és tulajdonképpen végül is ez így együtt talál az igazságra. Vagy mire. Így tartja fogva. Ami kicsit mellémegy, az nagyon modellálja az emlékezést. Én megengedem magamnak, hogy mellétaláljak, az ugyanis prímán behatárol, kirajzolja a területet. Nem egy abszolút pont, inkább a módosítások, kiigazítások által kirajzolt tér érdekel.

- A házasság elkerülése egyben azt is jelenti, hogy az elbeszélo én nem óhajtja feladni mindazt, amit az apja feladott? Egyáltalán, a beteljesedés pillanata a teljesség feladását is jelenti?

- Pont ez nincs eldöntve, nagyon "helyesen". Hogy mi a helyes megoldás. Ahogy Kierkegaard-nál áll: megnosülsz és megbánod, nem nosülsz, és azt is megbánod. Bár inkább akkor már meg is fordítanám: jó így is, és úgy is jó. Egyáltalán mi az, amit föl kéne vagy föl lehetne adni? Akármit csinálsz, valamit föladsz. És kész, nincs megoldás, és így van jól. Noha. Noha valamennyien vágyódunk a megoldás után, hogy valamiképpen oldódjanak meg a dolgok, oldódjon meg a mi kis boldogságunk.

- Én inkább úgy olvastam a TündérVölgyet, hogy így se jó, meg úgy se jó.

- Ez annak a muvészetek történetén végigvonuló diskurzusnak a része, hogy az úgymond pesszimista kicsengésu muvek pesszimista kicsengésuek-e. Hogy nem eleve öszszeférhetetlen-e a borúlátás az alkotáshoz elengedhetetlen "derulátással" stb., ezt nem akarnám megoldani. Mészöly egyszer azt mondta rám, némi bosszúsággal, hogy alkati optimista vagyok, na jó, viszont én láttam ot vitatkozni, és a vehemenciájában semmiféle pesszimizmust nem véltem fölfedezni.

- Az olvasó végig azt érzi, hogy az elbeszélo figura valami titkot szeretne megtudni az apjától, és ezt a titkot nem tudja meg.

- A titok nem lesz megtudva, igen. Az a titok, amit nem lehet megtudni. Fájdalmas, hogy így van, de abban a pillanatban, ha megtudnánk a titkot, ez áthúzná a titok szót, megtudnánk valamit, de nem a titkot tudnánk meg. Azáltal van, hogy nem tudsz róla. Úgyhogy nyugi, ne igyekezz úgy.

- A no-figurák összemosódnak a szövegben. Hogy épp kilencen lennének, erre nagyon nehéz lehet rájönni. Miért nincs arcuk a noknek?

- Nincs nekik? Van nekik. A könyvben mindenesetre kilenc no "játszik", eltéro karakterek, ok C. Erre a játékszabályra azonban nem fontos rájönni. Szükségem volt ilyenfajta, a munkát megnehezíto konstrukciós elemekre. Mint mikor a táblaképfesto elore kirajzolja az alakok kontúrjait, hogy a végén nyugodtan kiradírozza. C. kilenc no együtt, és lehet, hogy igazad van, külön-külön nem oly érdekesek.

- A testi ügyek viszonylag visszafogottan szerepelnek. Problematizálódik a testi szerelem is, de nem dominál egyáltalán.

- Kétségtelen, hogy nem annyira surun jönnek elo ilyen jelenetek. Van valami szemérmesség ebben. Sportból nem írok szexjeleneteket. Ez végképp ízlés és arányérzék kérdése. Ha jön, akkor jön, nem forszírozom. Viszont olykor nagyon is jön, a maga brutalitásában, szóval ezt sem terveztem túl.

- Nincs lineáris történet, nincs szisztematikus jellemábrázolás, és nincs feldolgozva az elbeszélo élettörténete sem folyamatában. Bizonyos csomópontok vannak, és közte komoly kihagyások. Mindez nemcsak a családregénynek, hanem a nevelodési regénynek is egyfajta tudatos dekonstruálása?

- Eleve az alkat döntött. Az alkatom dekonstruál. Az, hogy nincs kedvem, nem kerekedik kedv szép rendesen elmesélni történeteket. Inkább legyen néhány alaposan kiépített támaszpont, távoli, de életbevágóan fontos kapcsolódásokkal, mint a lineárisan húzódó lövészárok. Egyfajta partizánvadászat inkább, mint egybefüggo frontvonal. Aztán majd legyen ebbol valami. Így biztos váratlan dolgok történnek, épp mindig ott, ahol kevéssé várnánk. Ha valaki elolvassa a könyvem, érteni fogja ezt a metaforikát.

- Feltunoen hiányzik ennek az elbeszéloi énnek az irodalmi-szakmai pályafutása. Tudjuk, hogy író, mégsincs errol semmi.

- Sot, még van is, úgyhogy roszszabb a helyzet. A könyv egyik problémájának tartom, hogy ezt egyáltalán érinti. Lehet, hogy ki kellett volna szépen kerülni, mint a kátyút az úton. Lehet, hogy nem. A szövegben említett legutolsó év 1995, akkor kezdtem írni. Ezt a könyvet mindenképp. A nem író író, ahogy - épp errol is - írni kezd: egyfajta "fordulat éve". Ezzel kapcsolatban aztán megengedtem magamnak bizonyos fejtegetéseket, ami az írást illeti, az kedvemre volt.

- Sokan a Harmonia cælestishez hasonlítják a regényt. Apa-regény ez is.

- Negyven és ötven év között férfiemberek, hogy ilyen macsósan mondjam, körülbelül nem tudják kikerülni, hogy szembe ne nézzenek magukban az apjukkal. Elintézni az elintézetlent. Amúgy teljesen normális, mégis fájdalmas elintézetlenség, a Bibliától, a görögöktol kezdve erosen reflektál erre a problémára a kultúránk. Az vigyáz rád leginkább, akinek legnagyobb potenciális veszélyforrása vagy, hát ezzel kezdj valamit. Vagy próbáld megúszni.

- Nem túl macsó ez a könyv?

- Mindenesetre nem a nokrol szól. Hanem a beszélonek a nokhöz való viszonyáról. Lehet, hogy tényleg macsó: egy férfi beszél, az biztos. A macsizmo egyfajta túlzottan is kétségbeesett, ha tetszik hisztérikus, feminin attitud - írtam errol már egyszer, a Futball és macho címu írásomban -, és ennek a könyvnek a beszéloje elég bizonytalan állapotban van. Ebbol a kétségbol fakadhat ilyesmi. De én, és most belemondanám a magnóba a nevemet, ha kedvem volna hozzá, sokkal kevésbé vagyok kétségbeesett.

- Úgy érzem, ebben a regényben is, miként korábbi tizennégy kötetedben, egy alapvetoen lírai én nyilatkozik meg, sokkal inkább, mint egy nagyepika narrátora. Ha valaki azt mondaná, hogy a TündérVölgy Kukorelly költoi munkásságának szerves része, azt elfogadnám.

- Én meg inkább úgy mondanám, hogy írói "munkásságom" része a versírás. Nem szeretem a "költozést", errol már esett szó a beszélgetés elején. Föl van nyomva abba a szférába, ahová csak vágyakozni szabad, ám de nem ízléses belépni. Ha viszont nem vágyakozol, akkor meg nem értesz semmit, hát vágyakozzál, de ne lépjél be.