A Memória-part

I
Ismertem egy kígyót
. Hosszúkás állat volt.
Ismertem, az túlzás, de jól emlékszem rá. Az állatkertben láttam. Elég régen, majd harminc éve. Harminc év. Hosszú volt. Kis fej. Kígyó. Hamiskás volt a tekintete. Jól emlékszem rá, a pálmakertben élt. Otthon nem lehetett kígyónk.
Tehát nyilván van egy krematórium, ahol elégetik a hullákat. Hát így valahogy. Így lehet lopkodni egymástól az életet, így, így.

(1986)

III Április 26.

Április huszonhatodikán születtem. Akkor volt a Csernobili robbanás, vagy mi a csoda, azon a napon, nem abban az évben. Ebből használható metaforát lehetne kanyarítani, nem árt, ha van metafora az irodalomban. Persze nem könnyű, mert Csernobil és születés nehezen jön össze, csúnyán jön, de írónak ez nem lehet akadály. Mégis, sokkal jobb lenne, vagyis lett volna, szóval lenne, ha nem születtem, hanem épp ellenkezőleg, az olvasóra bízom, mi az ellenkező vagy ellenkezőleg, ellenkezője, ellenkezés, ellenzék, és így tovább, ezt is az olvasóra bízom. Inkább mégsem bízok semmit az olvasóra, szóval ha ekkor halnék meg vagy haltam volna meg, az még jobb metaforahelyzet volna, vagy ne legyünk telhetetlenek? Vagy legyünk? Telhetetlenül vagy sem, mégis inkább lenni, mint meghalni, ezt most tényleg csak úgy mondom magamnak, nem komolyan, vesszen a metafora, éljen az élés. Főként pedig, ugye, ha meghaltam lett légyen, hogyan írjak metaforákat. Ha csak nem már előtte, ám az mégiscsak túlzás. Bár valakinek még majd jól jöhet, az viszont legyen az ő dolga. Hogy mások mit csinálnak, az az ő dolguk.

(1986)

LXIII Ha megyek, mi van az alatt

Már egy ideje, hiába, nem megyek sehova, még az erdőbe se megyek ki fáért, el sem indulok, hogy mondjuk a kabátomat veszem, veszem a kabátot és kulcsot és a botot meg a fegyvert, hogy kinézzek, mi van ott kint. Mi lenne. Vagy az, hogy mászkáljak az erdőben, csak menni, járni egyet, ahogy mindig, hasra is estem volna néhányszor, mert rosszul látok, mivel belobbant a szemem, megint belobbant, begyulladt a füsttől, olyan nagy itt benn a füst, és csak lassan szivárog keresztül az eresztékeken. Nem bírja a szemem. Kimennék, akkor nem fájna. Fáj. Dörzsölöm. Nincs is itt a kabátom, hogy menjek ki, ebben a hidegben. Ülök a füstben, ég a szemgolyóm. A kabátot valahova letettem, lehet, hogy kint akasztottam fel vagy hol. Kint is van egy szög, bevertem egy jó nagy szöget a gerendába, bármit ráakaszthatsz. Kalapot. Dögöt. Vagy ott lóg a kabát. Vagy az erdőben hagytam, ottfelejtettem az ágon, levettem, hogy szarjak, szartam, aztán be a szobába. Gyorsan bejöttem. Hideg volt, havazott is. Az erdőben szarok, van egy hely, ott. Hol szarjak. Bejöttem, a fegyvert behoztam. Legalább még a kabátot is behoztam volna, nyugodtan azt is behozhattam volna, szarok nyugodtan, aztán összenyalábolom a fegyvert meg a kabátot, a botot, és behozom. Egyszerre, és akkor kész, a vállamra dobom, és be. Vagy pedig fölveszem magamra. Vagy kinn lóg a szögön, vagy az ágon, és egészen belepte a hó. Keményre fagyott ebben a hidegben. Nem sok még a hó, nem túl sok, elég. Le kellett venni szarásnál a kabátot. Ledobtam, egy ágra dobtam, valami bokorra. Meg kéne nézni, hogy kinn van-e azon a fán, vagy bokor vagy mi, de kimenjek kabát nélkül? Hidegbe? Vagy tüzelőért? Fáért ki kell mennem, az biztos, mert itt bent is kezd már hideg lenni, füst és hideg, így, kabát nélkül. Zuhog még. Reszket a kezem, kezdtem fázni. Kabátban nem fázok, vastag kabát, meleg, egészen lelóg a földig, majdnem a földre leért, nem fázok benne. Ha mozgok, akkor se fázok. Fát vágok, olyankor mozgok kicsit, vagy ha ások. Gödröket ások ki, betemetem, akkor újakat kell ásni, hát nem fázok, nem lehet. Amikor megyek, és áttörök a bozóton. Lassan nem lehet menni, ha lassan mész, megfognak a gallyak. Sétáljak? Gyorsan megyek, oda megyek, ahova kell, megcsinálom, nem sétatér, menés, nem lötyögés. Áttörök, halkan, semmit se hallasz, hó se ropog, úgy megyek, ismernek jól az ágak. Régóta nem mentem már. Megyek az erdőben, bot, fegyver, megyek megnézni, valami van-e. Új nyomokat. Történik valami vagy nem. Mi történne? Észreveszem, ha bármi van. Általában semmi. Leülök, van ott az a fám, alul, keresztben egy erős ág, arra ülök, ha errefelé járok, mindig ülök ott valameddig. Pont kilátni innen, vastag ág, ki van ülve, kiültem. Gyakran megyek arra, leülök, nézek magam elé, nem történik semmi, jó így, süt a nap, ha kisüt a nap, sokáig ülök azon az ágon. És így. Nincsen semmi se. Ott nem szoktam lőni. Sütkérezek, eszek valamit, bámulok, alszok is. Kint felejtem a kabátot. Kint hagytam, most tényleg nyilván belepte a hó. Lehet, hogy nem, hogy mégis behoztam, csak nem látom, mert füst van, eléggé kimarta a szememet, füstben rosszul látok, vagy rátettem valamit a kabátomra. Lehet, hogy ráraktam a bálákat. Máshova tettem. A fegyvert a falra tettem, ráakasztottam a szögre. Bent van egy szög a fegyvernek és van egy szög a kabátnak. Kint is van egy erős szög, súlyos dögöket kibír, mindent kibírna. Mondjuk fát vágok, melegem van, elkezd dőlni a víz, csípi a szemet, olyankor leveszem a nyakamból a fegyvert, a rönknek támasztom, leveszem a kabátot, ráakasztom a szögre, ha nincs rajta valami dög. Ha lenne, akkor is kibírná, őt is, a dögöt, meg a kabátot is, bármit. Ráakasztom a fegyvert is, így vágok fát. Abbahagyom, leülök, rágyújtok, köpök. Ülök, cigarettázok, érzem, ahogy száradok belül. Ez jó, száraznak lenni. Ha a házban cigarettázok, füst lesz, azt végképp nem bírja a szemem, akkor elkezd égni, sajog, gyulladt, például nem tudok lőni se, mert nem látok. Na jó, valamit látok, de nem jól, és lőni nem látok. A célt, csak homályosan, valamilyen foltokat, úgy, mint egy rajzolat. Nem látom rendesen az állatot. Embert se látok, akárki jönne. Jöhetne akárki. Ha nincs füst, látok. Szoktam lőni, gyakran lövök valamit, meglövöm, becipelem vagy behúzom, behurcolom nyúzni a ház elé. Eltalálom, a fejére lövök, találok, biztos az, ha a szemére lövök. A szeme vagy a homlok. A szeme közé kell célozni. Ha kisebb, szétmegy a feje, nagyobbnál nem, csak lesz egy luk a szeménél, meg hátul, ahogy a lövedék kijön. Embernél szétmenne a fej, ilyen lövedékkel. A fészerben nyúzok, oda is bevertem kettőt azokból a szögekből. Túl sokat nem lövök, csak ha kell. Ráér. Megyek, nézelődök, aztán ha van valami. Látni mindent. Nyugodtan nézelődök, hajtani aztán nem hajt semmi. Jól látok, ami van, azt meglátom. Most nem látok, ilyen gyulladt szemmel. Füsttől begyulladt. Tudtam, hogy be fog gyulladni, mégis cigarettáztam, amíg még volt cigarettám, aztán pedig ettem, kenyeret, húst, a húsból még maradt is, elég sok megmaradt. Jó lesz az még. Vizem nem volt. Nem is kell, nem nagyon iszok. Csak keveset iszok, éppen, ha már nagyon muszáj. Ha iszok, akkor köpködök, állandóan köpnöm kell, amíg csak ki nem fogy belőlem a víz, és elég száraz leszek belül. Azért cigarettázok annyit, hogy száradjak. Már nincs cigarettám, majd lőni kell valamit, azért kapok. A füst még tart, nem huzatosak a falak. A szemem ne fájna! Nem látok, így nem tudok vadászni. A kabátomat se látom. A bot az ágynál van, vagy az ágy alatt, vagy begurult alá, lehet, nem látom. A fegyvert még látom valahogy, mert itt van, itt, odamegyek, megfogom, rendbe van. Szögön lóg, rendesen. Ott lógjon. Felkelek hajnalban, még sötét van, egész fekete, csak odanyúlok, megtalálom, egy mozdulat, megvan. Hajnalban kelek, eszek a húsból, elvégzem a dolgomat, utána fogom a fegyvert és kimegyek. Megyek sötétben is, tudom, hogy merre. Ha van hó, világít.
Mi van alatta. Ha mész, mi van az alatt.
Nem tudom. Ilyeneket nem tudok. Csak megyek, cigarettázok, hát megyek előre.
Bent nem cigarettázok, kint szívom el, a füst miatt, hogy ne legyen füst. Most füst van, bent cigarettáztam, nem tudok kimenni. Így, kabát nélkül. Kint hagytam vagy eldugtam, rápakoltam, vagy nem tudom. Nem látom, kint maradt. Akkor zuhogott, nem sokáig, éjszaka esett, hajnalban is, erősen fújta a szél, üvöltve. Belepte biztos, ha kinn maradt, belepte, ami kint marad, azt belepi a hó. Nem sok hó kell ahhoz. Nem szokott remegni a kezem. Fázok. Nem jó valahogy. Ha kimegyek kabát nélkül, még jobban fázok.
Kimennék kabát nélkül.
Fáj a szemem. Füst lesz, fájni fog, tudtam, mit csináljak. Várjak még, vagy hogy?
Várok. Így vagyok. Ez kinek kellene?
Nem kell senkinek.
Néha lövéseket hallani. Kilátás, mintha kiáltozna valami. Jobban, mint én. Ropog a hó, fut valaki, hallom. Néha lőnek. Néha semmit, csak a csend. Kinyitom az ajtót, csend van. Nem megyek ki. És ne. Már egy ideje, hiába, nem.
Már egy ideje, hiába, nem megyek sehova, még az erdőbe se megyek ki fáért, el sem indulok, hogy mondjuk a kabátomat veszem, veszem a kabátot és a kulcsot és a botot meg a fegyvert, hogy kinézzek, mi van ott kint, mi lenne, vagy az, hogy mászkáljak az erdőben, csak menni, járni egyet, ahogy mindig, hasra is estem volna néhányszor, mert rosszul látok, megint belobbant a szemem, begyulladt a füsttől, olyan nagy itt bent a füst, és csak lassan szivárog keresztül az eresztékeken.

(1988)