A jóindulat beszédeKulcsár Szabó Ernővel beszélget Szirák Péter (részlet)

Aligha van az irodalomértésnek olyan fajtája, amely számára megkerülhető lenne az 1993-ban megjelent munkája, A magyar irodalom története 1945-1991. A könyv izgalmat és indulatokat váltott ki, elismerést és támadást is kapott, de a teljesítmény jelentőségét nemigen vonta kétségbe senki. Tagadhatatlanul dinamizálta a Magyar irodalmi diszkurzust. Noha kézenfekvő lenne, én most mégsem utalnék a bírálatokban vissza-visszatérő „hiánylistákra”, inkább a történet folytathatóságára kérdeznék rá. Milyen az irodalmunk Esterházy és Nádas „után”?
A könyv második kiadásának előszavában igyekeztem számot vetni a tényleg tanulságos kritikai fogadtatással. De már ez a kiadás is alig férhető hozzá, ezért kénytelen vagyok az ott mondottakat ismételni. Én úgy látom, ez a könyv helyt fog állni önmagáért mindaddig, amíg alapvető — nyelvhasználati belátásokra visszavezethető — változások nem következnek be a kortárs irodalom beszédében. Ez azt is jelenti, hogy az emberszemléletben is, természetesen, hiszen a kettő az európai tradícióban egymásra van utalva. Nagyjából tehát a posztmodern korszakküszöb vívmányainak sorsa az, amit jelenleg figyelemmel követhetünk olyan ígéretes alkotók műveiben, mint Kovács András Ferenc, Garaczi László, Kukorelly Endre és mások, egyelőre annyi hangsúlyváltással, hogy immár nemcsak a szociolektális vagy regiszter szerinti poliglottia az irodalmi alkotás valósága, hanem a polilogikus beszéd is. Számos olyan kortárs művet olvashatunk, amelyben már nem a poliglottia áthidalása a beszéd célja, hanem a beszéd elvi széthangolása, széthangoltatása. Mintha nemcsak a kitüntetett művészi nyelv, hanem maga a művészi intonáltságú beszéd is elégtelen formája volna a közlésnek: a defektes nyelv rontott beszéde, illetve az elhasznált nyelv recycling-szerű megszólaltatása mind szembeötlőbb jegye ma a magyar irodalomnak. Megértésre törekszik ez a beszédforma is, csak nem a 70-es évek végi korszakküszöb előttje értelmében. Jól érthető állapot ez, mert egyelőre csak az integratív jelentésképzés normáit tagadja. Alapvetően tehát azoknak a művészi, alkotói előfeltevéseknek a fejleménye, amelyek A magyar irodalom története 1945-1991 leírta horizontban értelmezhetők.