„A szövegeim állítanak elő”Nagyvizit Kukorelly Endrénél

Beszélgetés Kukorelly Endrével a szentistvántelepi délidőről, a keresztény középről, az anyai kalmopirinről és az apai táskáról, egy futball-pálya-elhagyásról és az írói pályakezdésről, a Kortársról és a Mozgó Világról, az írás terapikus hasznáról, az élő szerzőről, a referenciális olvasásról, a nőkről és a félelmekről.


Ha valaki sok időt tölt el egy bizonyos környezetben, ahonnan nem tud és akar elszakadni, és ha elszakítják, amint teheti, visszatér, annak a világnak sokféle arca rajzolódik ki előtte. Szentistvánteleppel, ahol beszélgetünk, gondolom így lehetsz.


Kukorelly Endre: Nem túl sok arc, kettő: a gyerekkori és a mai Szentistvántelep. Radikálisan különböznek. Elválasztja őket, mint a csatabárd, az a pár év, amikor nemigen mentem ki. Elmúlt, leradírozva, vége az életnek, ilyesmi érzések. Túl azon, hogy ami helyette van, az teljes félreértés: egykori kisházunkat lebontották, és én nem akartam látni a kertünkben pöffeszkedő monstrumot. Mikor férjhez ment, a húgom kapta meg a telket, később eladták, másik házat vettek, és így tovább, megy a verkli, minden remekül alakul, a legvégén csinál csak az egész mindenség egy pocsék hurkot. A hatvanas években körülbelül feleannyian éltek a telepen, mint most. Mi sem, csak nyáron. Mindenki ismert mindenkit, vasárnap délelőtt templomba jártunk, délután, minden nap, focizni. Autó semmi, egy darab Pobjeda, mindig megbámultuk, ahogy nagy büszkén porzott végig a főutcán.


Milyen volt a miliő?


K. E.: Poros. De a legbarátságosabb porozás. A területet a húszas években parcellázták fel szép szabályosan, tisztviselőtelep alakult, többek közt akkor épült az a ház is, amiben nyolc éve lakom. Mindig is tetszett nekem, pályára menet naponta elbicikliztem mellette. A kertkapu tövében hatalmas fenyőfa, remélem, bírja még, kibír engem. Vegyes volt a társaság, „sok név, hülyébb egyik mint a másik, sebész apák, parasztgyerekek”, ahogy a legjobb élő költő – oly’ nagy, hogy még a Marno is elismeri, de mindegy, vagyis nem mindegy –, Tasnády Attila írja a Szubkontinensben. Fociztunk, a lányok a pálya környékén bicikliztek, tüntetőleg ránk sem pillantva, szóval nagy volt az izgalom. Kihaltság, nulla infrastruktúra, a házunkba se villany, se víz, még kút sincs a kertben, átjártunk a szomszédba. Ivóvízért Budakalászra kellett biciklizni, mert a Pázmándy néni kerekes kútja tele volt békával. Fölhúzod a vödröt, slutty, kicsobban egy varangyosbéka.


Szüleid mennyire próbálták a barátságaidat befolyásolni?


K. E.: Anyám tökéletes, kikezdhetetlen képességgel lát át bárkin. Rád néz, tud mindent, azonnal meg is üti a hangot: kivel hogy, nem téveszt. Jön egy osztálytársam, egyből szót ért vele, az meg beolvad. Aztán, mikor elmegy, finoman érzékelteti velem, hogy talán nem pont ő volna az ideális barátom. Szerinte. Ettől megőrültem. A proli szót ilyen kontextusban hallottam először. Komcsik meg zsidók, hogy előttük vigyázzak: de pontosan mire? Nem szabad akármit mondani, csakhogy mit nem szabad? Úgy mégis? És miért? Passz, fogalmad sincs, miről beszél veled a te egyetlen édes jó anyád. Akihez legjobb hozzábújni. Mindennél jobb, anyaszaga van, egy kalmopirinnel meggyógyít, készít reszelt almát kristálycukorral, és ha lelked támad, leállítja a nyavalygásod. Mert olyan nincs. Hogy külön lélek, a lelkizés nyafi, férfi nem nyafog. Később a lányokkal is ez ment, elképesztő ritkán jött be neki valaki. Sose. Egyszer. Hogy igen, ez az, milyen helyes kislány, végre! Valahára! Az meg nekem nem jött be. Különösképp nem lázadtam a szüleim ellen, semmi látványos és hangos szakításos konfliktus, jóban voltunk, majomszeretet honolt, apám kimondottan érzelmes férfiú volt. Szép volt és érzelgős. Ludovikás katonatiszt, partizánvadász századparancsnok. Brjanszki erdő, ez kicsit olyan, mint a Sherwoodi Erdő. Alapos érzelmi deficittel bírt, nem győzte a húgommal meg velem kompenzálni. Kollégiumokban nevelkedett, csak nyaranként találkozhatott az anyjával, akit, ez amolyan nem-beszélünk-róla családi titok, kezeltek. Anyám más típus, skorpió, ebbe most nem mennék bele, mindenképp piszokul oda tud csípni. Odaüt, hogy a fal adja a másikat. Minderről írtam már ezt-az, és kitaláltam hozzá eleget a TündérVölgyben meg a Romban, ha valakit érdekel. Ha már itt tartunk, helyben vagyunk; én nem Magyarországról nem voltam képes elmenni, hanem Szentistvántelepről meg a Szondy utcából. Bizonyos helyekről, és a családom mellől. Drukkoljak a Fradinak Berlinből, és olvassam Mikszáthot német szabadidőmben? A hazafiságom ilyesmikből áll. Elég szilárdan. Miközben kétségtelen, hogy el kellett volna mennem, és már a szüleimnek el kellett volna menniük ’56-ban. Én igen jól érzem magam – elsősorban, hogy lokalizáljuk, a bőrömben – ám kétségtelen, van egyfajta külföldönélés-hiány frusztrációm. Idegen nyelvek/kultúrák birtoklásának hiánya. Megjelent négy német nyelvű könyvem, kaptam ösztöndíjakat, sokszor meghívnak, de az nem ugyanaz. Ott állsz a bőröndöddel, vadidegen zajok, dzsungel, nincs bozótvágód, megy le a nap, kezdj valamit, ez kimaradt.


Milyen volt a gyerekkori viszonyod a családi hagyományhoz? Szokásokhoz, könyvtárhoz stb.?


K.E.: Úgynevezett magyar keresztény úri középosztály, ebbe a miliőbe szocializálódtam. Dzsentrik: nagybirtokosok, katonatisztek, igazi ká und ká, elmagyarosodott olasz, német, osztrák, tót, horvát felmenők. Partiumi magyar. Összes dédszülőm a trianoni határon kívül született. Leszálló ág, alapos deklasszálódás, a forma azonban maradt, és mi más van, minden (a) forma, ezt vedd szigorúan és egy-az-egyben, ha bármit érteni akarsz. „Szoros rend van és bölcs müvészet a dolgok viszonyában: s ez a Forma teszi Isten képévé az Egészet. A felsőbb lények itt lelnek a nyomra” stb., írja Babits az Isteni színjátékban.Szertartások, tartás, mozdulatok, mozdíthatatlanságok. Vendégség és otthoniasság, viselkedsz, hordod a ruhád, van cselédlány, a cselédszobában lakik, már nem funkcionál. Van, és Julcsi, de nincs. Tetszik neked, és viszolyogsz az egésztől, aztán kilépsz belőle, ebből a szertartásrendből egyenest a vadidegenbe, sőt ellenségesbe, az sokkoló. Egy kisfiúnak, mert nagyfiúk élvezik. Élvezem, tehát nagyfiú vagyok már, úgy többé-kevésbé. Gúnyolnak bizonyos otthonról hozottak miatt, és, hiába olyan durvák és csúfak a csúfolkodók, lehet, hogy nekik van igazuk? Az volna a szép, az a rend? Családi reményvesztettség. Dekadencia, így túl fennen hangzik, egyszerűen reménytelennek látták a helyzetünket, és ennek megfelelően csomó mindent elengedtek. Fülük, farkuk, amit csak bírtak, viszont annyira megvolt nekik még, eggyé váltak a tartásukkal, hogy tulajdonképp minden megvolt. Most látom. Hogy mekkora mákom van emiatt, mikor újsütetű, parvenü akarnok-urak nyüzsögnek és handabandáznak, akiken úgy áll a „nyakkendő”, ahogy. Viszont tény, nem láttam példát magam előtt, konkrétan az apámtól, arra nézvést, hogy mihez kezdjek. Magammal: Felelősnek lenni magamért. Szépen, nyugodtan, erősen, mosolyogva. Összeszedni az ént. Neki megvan, és megy szét, porlik, ha nem is bír annyira szétmenni, omolni össze, hogy ne maradjon elég belőle, rendben, de én mit tegyek? Miért nem tanítottak zongorázni? Rendesen németül? Nem volt tragikus, nem úgy éltem meg: inkább szomorkás. Apám ráadásul szeretett élni, ami annyit tesz, hogy kijött a kiskertbe, és kifeküdt a nyugágyba olvasni. Háború és béke. Kapálgatta az eprest. Igaza volt, na de én? Kapáljak?


Melyik könyvért nyúltál először önállóan?


K.E.: Akkoriban kizárólag jó könyveket lehetett olvasni. Nem kellett csont értelmiséginek lenned ahhoz, hogy jó könyvekkel legyen bélelve a könyvtárad. Világirodalom remekei sorozat, rendre megvettük, nem volt más. Volt még a Képes Sport, azt is megvettük. Nevelték a népet a komcsik. Nyomták el, közben nyomták belé a magaskultúrát, szocializmus címszó alatt. Így kezdtem rendesen olvasni, rendes naivan. Eleve voltak a felolvasások, apám elalvás előtt olvasott nekünk egy fejezetet Cooperből, vagy Verne Gyulából, vagy Jókai, ez különösen izgatott. Mert ügyesen csinálta; mindig a legérdekesebb résznél hagyta abba. És minden a legérdekesebb, bár erre csak jóval később jöttem rá. Ezért aztán gyorsan megtanultunk a húgommal olvasni, attól fogva befaltam mindent. Nyáron, a telepen nem is tudtam napközben mást tenni, lebringáztam a Dunához a könyvemmel, a helyi csávókkal csak késő délután, focinál lehetett találkozni, napközben a téeszcsében kapáltak. Eleinte csodálkoztam rajta, bármerre biciklizek, senki nincs otthon. Felébredsz, délutánig olvasol. Paradicsom. Szombat délután kettő körül megjöttek a szüleim a HÉV-vel, a tesómmal kimentünk eléjük az állomásra. És Budapest-illatuk volt. Egész nyáron falun vagy, megszakítás nélkül, és nem falu, hanem tisztviselőtelep, mégis valahogy falu, tyúkok, kutyaugatás, tücsök és béka. Bezörög a szélsőúton a teherautó, és lekanyarodik a bolt felé. Megjött az apukám, kinyitom a kopott, bőr aktatáskáját, kidől a Pest-szag. A táskában egy-egy tábla Szerencsi csokoládé, leírhatatlan jó íz. Heti édességmennyiség, ezt kellet volna beosztani. Meg egy Olcsó Könyvtár kötet. Ma is imádom, gyűjtöm is, irtó rondák. Annyira szépek. Ivanhoe, fakósárga borítás, kis rajzikák, rázuhantam.

A teljes szöveg a Literán olvasható