Három 100 darab

A beszéd és a szabály

Volt egy sziget, és a szigeten élt egy herceg. A herceg egy parthoz közeli mészfehér sziklán épült hosszú, ceruza-forma toronybástyájában lakott, és soha nem jött le onnan, a toronyból kormányozta birodalmát. Naphosszat a bástyatetőn ücsörgött a rozoga, favázas nyugszékében, fején pamutsapkával, amit a sosem szűnő szélfújás miatt a legnagyobb hőségben se vett le. A hosszú őszi esőzéseket szerette leginkább, sűrű és heves esőket, ilyenkor órákig üldögélt mozdulatlanul, kisimult arccal, szemét félig lehunyva, és hallgatta, hogy veri a víz a körfolyosó fölé kifeszített ponyvát. De ott ült télen is, prémekbe bugyolálva, vagy sétálgatott körbe-körbe, bámulta a világot, a tenger színének változásait, felbukkanó és semmibe vesző hajókat, a szikla mellett húzódó szőlőfürtnyi erdőcske lombjait, felhők futását, az égbolt tüneményit, várta, hogy lehulljon végre a hó.


Új versek

Vojtina-redivivus


Győzz meg, hogy ami látszik, az való:

Akkor neved költő lesz, nem csaló

(Arany János)


a költő sose lódít:

az igazat mondd, nem csak a valódit

(József Attila)


Az írás tükör.

Belenézel, néz vissza egy ökör,

Vagy néz vissza esetleg egy bika,

Ama legszebb bikák legszebbike,

S hogy tele, vagy ürességgel tele,

Kiderül majd, csak jól bámulj bele:

Való’ világ… éggel a tetején,

És benne én,

Aki nagyjából, mégis, úgy hiszem,

Inkább nem is menne bele ilyen

AJ és JA közötti hiába-

Valóság/igazság polémiákba.

Lódít/valódit vagy való/csaló,

Mindez csak tiszta költészet vala.


Mintha már túl sokáig állna

Titok, a (1)


A titok a Hosek volt.

Hosek egy pincében lakott, egyedül. Műhely és lakás, pont szemben a kertünkkel, az ablakból épp oda lehetett látni. A víkendház ablakából, a szúnyogháló mögül. A pincéjébe nem engedett be senkit. Néhány lépcső lefelé, meg egy nagyobbacska raktár, annak legtöbbször nyitva hagyta az ajtaját. Ki-be járkált a Hosek. Neve Hosek. Fűrészelgetett. Középtermet, vékony, inas, ilyesmik. Kora?


A Memória-part


I

Ismertem egy kígyót

. Hosszúkás állat volt.

Ismertem, az túlzás, de jól emlékszem rá. Az állatkertben láttam. Elég régen, majd harminc éve. Harminc év. Hosszú volt. Kis fej. Kígyó. Hamiskás volt a tekintete. Jól emlékszem rá, a pálmakertben élt. Otthon nem lehetett kígyónk.

Tehát nyilván van egy krematórium, ahol elégetik a hullákat. Hát így valahogy. Így lehet lopkodni egymástól az életet, így, így.


(1986)


III Április 26.


Kedvenxc

Kedvenxc. Szépészeti redékek

Tasnády Attila: Együgyű kísértet


Étvágyam a régi

(Tasnády Attila)


„És kétrét hajolva jöttem ki onnan is.” Egy verseskötet ötödik sora. A közvetítő. „Mikor bementem a szemközti presszóba / eső verte a házfalakat / s én két automata közt is választhattam. / Hol is van az a telefonkönyv? // És kétrét hajolva jöttem ki onnan is.” Így kezdődik a könyv, ezek a szavak törnek elő. Nyilván ezek a szavak törtek elő. Ott jön, kicsit előrehajolva az a férfi. Miért lehet egyáltalán valamely mondatoknak, egy szócsoportnak elementáris ereje. Miért hat így, és mi következik abból, hogy bemozdul a lélek. Milyen konszenzus, lehet-e ugyanazt érezni, valaki más és én magam, ugyanazt érezzük-e ugyanúgy, vagy mit? Megismételhető-e, felidézető, együtt-érezhetsz-e hallgatva ugyanarra, működik-e ez az ő-más-én szerkezet?


Napos terület

Dedikálom

Dedikálom


„Amikor a heccek Pesten még megvoltak (Széchenyi István Naplója), atyám megkérdezett egy nemesembert, aki éppen kijött onnan –» És hát honnan az úr? – A viadalbúl. – És mitsoda újság vagyon ottand? – Más éppen nints, hanem hogy a borjút meg ette a Cleopatra.«”

Más éppen nincs, Magyarországon nemigen van semmi, Magyarország se nagyon, ami van és ami nincs, az pedig meglehetősen rossz. Magyarország fáradt, fárasztó és trabantszagú, lehámlottak a falak, túl sokan szoronganak a trolin, túl zajosan terítik a műtrágyát. Így élünk, így élnek a magyarok. Én ebben nem vagyok biztos. A heccek még megvannak.


Kicsit majd kevesebbet járkálok


Mémoires - Hekerle Lászlónak


Két kislány üvöltöz az utcán.

Szép sárga a hajuk, dobozos kólát

isznak. Az egyik a másik felé köpi,

csillog az álla. A nyál csillog az

állán. Csorog a cuccán

le a nyála.


Én itt most, azt hiszem, kiszállok.

Megyek haza a köpködők között,

veszek vagy két kiló banánt,

ha a boltig el nem felejtem,

vagy el nem állok.

El nem ejtem


az elálmélkodástól. Bennem „nyoma van”

ama „negatív magabiztosságnak,

amiben az ironikus tudat

időnként tetszeleg.” Nem mintha tetszene.

A lányok tetszenek. Még viszonylag

a köpködés is.


Viszonylag furcsa, mint minden divat.

Furcsa bogarak keletkeznek,

állnak a járdán, alig másznak el,

ha rálépek, kicsit recsegnek,

azért egy kicsit ez kihat

a relatív kedélyre.


Na jó, de mégis, itt szépen végigmegyek.

Sajnos, van némi recsegés,

mindenből kifolyik valami.

Ha kerülgetek, kevésbé ropognak,

de azt alig lehet.

Úgy aligha lehet.


Ma délelőtt ilyen aligha voltam.

Bajosan. Az nem jó. Nem valami jó,

de így telik. Többnyire rosszul

söprögetnek, a fele ottmarad.

Délután gyakoroltam

a nyelvet.


Vagy még az is lehet, hogy összesöprik,

csak minden rögtön széjjel lesz dobálva,

söpörnek, aztán hajigálnak,

egyszerre söprés és dobálás, attól függ,

mi van. Beszámítják a többit,

beszámítódik.


Mégiscsak az van, hogy megyek haza.

Valamivel hosszabb útszakaszon.

Persze ugyanaz, csak hosszabban érzem.

Máskor meg túl rövidnek.

Egy autóduda

beragadt.


H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.

I. Da ich ein Knabe war

Tasnády Attilának


Inkább csak véletlenül marad

akármi el. Én véletlenül


szerettem vagy féltem, és volt, hogy

ugyanazt szerettem, akitől

féltem. Inkább nem is marad el,

nemigen marad el semmi. Volt

két hatvannégyes Playboyom,

abban nézegettem a nőket,

és nem tudom, hogy mi mentett meg.

Rettet' ein Gott mich oft. Egy isten

vagy én magam. Mikor kisfiú


voltam még, barátságtalan

mindenkivel, álltam az egyik

sarokban, figyeltem csak, hogyan

rohangásznak. Valamelyikük

egyszer fejjel rohant neki a

radiátornak. Fejjel zuhant

előre, emlékszem, ahogy

széjjelnyílt a homloka annak

a fiúnak. Der Menschen Worte


Verstand ich nie. Ez a mondat ne-

kem sem jelentett soha semmit.


Azt mondja aki él


Azt mondja aki él


Azt mondja aki él és fenn járkál,

azt sem tudni, hogy meddig

bírja. Talán felírta valami kis papírra,

a zsebében hordja, aki él,

hogy meddig. Talán van, aki


tudja, és remeg, mintha

a szerelemtől. Talán ha kibírnánk

nem keresni és nem találni semmit.

Azt mondja akire süt a nap, Uram

rám süt a te napod, miránk süt


ez a nap. Vagy így hallgat

tovább, és senkihez se szól, nem

megy, megáll, néz, vagy nem is

néz, csak hallgat. Nem látja,

micsoda fekete is az a nap.


Azt mondja aki él, hogy lenni csak,


Én senkivel sem üldögélek




Ki nem gyanakszik



Ki nem gyanakszik arra, ami

van. Mert elértem, amit nem szokás,

egy trolit. Rövidke sprint. De

még nem kapcsolok ki azonnal

a megelégedéstől. Azért a

lihegés ellenére is

hallható, hogy tessék kiszállni!

Mindenki szálljon ki, mondta be

a mikrofon, és a trolibusz

utasai kiszálltak. Kilenc

utas volt, kilenc vagy tíz. Akkor

megtekintették, hogy leszakadt

tényleg a vezeték. És látszott,

hogy tényleg le. Aztán mindenki

felmérte, mi lenne neki

az optimális, mit is fog

csinálni ebben a kátyúban.

Ugyanezt tettem én is. Engem

jobban bosszant, más talán

barátságosabb. Ugyanaz az

anyag. Ugyanaz másfélét csinál.