Részlet

Farkas Zsolt: Kukorelly Endre

(Bevezetés)


Kukorelly Endre magyar író, költő. 1951-ben született. Még nem halt meg. De meg fog.


(Tárgyalás)


Illetve. Ez az egyik fő probléma.


Merthogy vannak irodalmi művei.


A valóság édessége


Előcsarnok



A vesztibülben összegyűlt már

minden, ami majd elkisér.

Állnak magukban, mint az oltár.

Menni, maradni,

ennyit ér.



Ismerős, ahogy egymást nézik,

ez egy valódi tárlat itt,

leltárt róluk senki se készít.

Nézd csodálatos

tárgyait



lélek, és nézz magadba lélek,

te szívemben vonulgató

ború, te halálos szemlélet,

ó édes árny, te

elfutó.



Egyszer ez a leírhatatlan

berendezés is elmerül,

lassan felolvad, mint a szappan,

s elcsordogál a

vesztibül.


Manière




Kioktatlak



Legyen dobogó, álmodozó, mély hangja.

Sírjon odavetve. Királyi vetés.

Egy van, hogy ne nyikorogjon.

Egy van a zongoraszéknél, hogy ne nyikorogjon.

Hogy ne nyikorogjon, ez mondjuk kritérium.



Legyen dobogás, éjszaka a szív mesél dobogva.

Élveteg lányok cukrászdája legyen,

és erős is, mint a vas-tagok.

Megvan: csak ne

a világ legyen.



Legyen dobogó, ez a székhurcolás tényleg jó.

Szabályos zenei szerkezetek,

a sorból bárhonnan kiállhat a székkel.

Szerintem a sorrendet ki kell írni,

kell sorrend, valakinek vezényelni kell.



Legyen dobogó. Asztalt bonyolult hozni.

Széket nem bonyolult. A sok váltás nyomaszt.

Egy hintaszékben olvadok fel,

szerintem ez jó. Leragadtunk a széknél kicsit.

Értelmetlen és nyugati termék.



Legyen dobogás, legyen dobogás, nehéz.

Na igen, köpök, mivel nem csinálok semmit.

Na jó, benne vagyok, ne legyen ez a székügy,

Ne ezek, ne a lélek dolgai, és

ne így. Legyen



dobogó, álmodozó, mély hangja.

Egyszer majd az ülés megszűnik.

Lehet, hogy a székügyeket is megoldjuk. Nem.

Soha.

Aha.


Én senkivel sem üldögélek




Ki nem gyanakszik



Ki nem gyanakszik arra, ami

van. Mert elértem, amit nem szokás,

egy trolit. Rövidke sprint. De

még nem kapcsolok ki azonnal

a megelégedéstől. Azért a

lihegés ellenére is

hallható, hogy tessék kiszállni!

Mindenki szálljon ki, mondta be

a mikrofon, és a trolibusz

utasai kiszálltak. Kilenc

utas volt, kilenc vagy tíz. Akkor

megtekintették, hogy leszakadt

tényleg a vezeték. És látszott,

hogy tényleg le. Aztán mindenki

felmérte, mi lenne neki

az optimális, mit is fog

csinálni ebben a kátyúban.

Ugyanezt tettem én is. Engem

jobban bosszant, más talán

barátságosabb. Ugyanaz az

anyag. Ugyanaz másfélét csinál.


Azt mondja aki él


Azt mondja aki él


Azt mondja aki él és fenn járkál,

azt sem tudni, hogy meddig

bírja. Talán felírta valami kis papírra,

a zsebében hordja, aki él,

hogy meddig. Talán van, aki


tudja, és remeg, mintha

a szerelemtől. Talán ha kibírnánk

nem keresni és nem találni semmit.

Azt mondja akire süt a nap, Uram

rám süt a te napod, miránk süt


ez a nap. Vagy így hallgat

tovább, és senkihez se szól, nem

megy, megáll, néz, vagy nem is

néz, csak hallgat. Nem látja,

micsoda fekete is az a nap.


Azt mondja aki él, hogy lenni csak,


H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.

I. Da ich ein Knabe war

Tasnády Attilának


Inkább csak véletlenül marad

akármi el. Én véletlenül


szerettem vagy féltem, és volt, hogy

ugyanazt szerettem, akitől

féltem. Inkább nem is marad el,

nemigen marad el semmi. Volt

két hatvannégyes Playboyom,

abban nézegettem a nőket,

és nem tudom, hogy mi mentett meg.

Rettet' ein Gott mich oft. Egy isten

vagy én magam. Mikor kisfiú


voltam még, barátságtalan

mindenkivel, álltam az egyik

sarokban, figyeltem csak, hogyan

rohangásznak. Valamelyikük

egyszer fejjel rohant neki a

radiátornak. Fejjel zuhant

előre, emlékszem, ahogy

széjjelnyílt a homloka annak

a fiúnak. Der Menschen Worte


Verstand ich nie. Ez a mondat ne-

kem sem jelentett soha semmit.


Kicsit majd kevesebbet járkálok


Mémoires - Hekerle Lászlónak


Két kislány üvöltöz az utcán.

Szép sárga a hajuk, dobozos kólát

isznak. Az egyik a másik felé köpi,

csillog az álla. A nyál csillog az

állán. Csorog a cuccán

le a nyála.


Én itt most, azt hiszem, kiszállok.

Megyek haza a köpködők között,

veszek vagy két kiló banánt,

ha a boltig el nem felejtem,

vagy el nem állok.

El nem ejtem


az elálmélkodástól. Bennem „nyoma van”

ama „negatív magabiztosságnak,

amiben az ironikus tudat

időnként tetszeleg.” Nem mintha tetszene.

A lányok tetszenek. Még viszonylag

a köpködés is.


Viszonylag furcsa, mint minden divat.

Furcsa bogarak keletkeznek,

állnak a járdán, alig másznak el,

ha rálépek, kicsit recsegnek,

azért egy kicsit ez kihat

a relatív kedélyre.


Na jó, de mégis, itt szépen végigmegyek.

Sajnos, van némi recsegés,

mindenből kifolyik valami.

Ha kerülgetek, kevésbé ropognak,

de azt alig lehet.

Úgy aligha lehet.


Ma délelőtt ilyen aligha voltam.

Bajosan. Az nem jó. Nem valami jó,

de így telik. Többnyire rosszul

söprögetnek, a fele ottmarad.

Délután gyakoroltam

a nyelvet.


Vagy még az is lehet, hogy összesöprik,

csak minden rögtön széjjel lesz dobálva,

söpörnek, aztán hajigálnak,

egyszerre söprés és dobálás, attól függ,

mi van. Beszámítják a többit,

beszámítódik.


Mégiscsak az van, hogy megyek haza.

Valamivel hosszabb útszakaszon.

Persze ugyanaz, csak hosszabban érzem.

Máskor meg túl rövidnek.

Egy autóduda

beragadt.


Napos terület

Dedikálom

Dedikálom


„Amikor a heccek Pesten még megvoltak (Széchenyi István Naplója), atyám megkérdezett egy nemesembert, aki éppen kijött onnan –» És hát honnan az úr? – A viadalbúl. – És mitsoda újság vagyon ottand? – Más éppen nints, hanem hogy a borjút meg ette a Cleopatra.«”

Más éppen nincs, Magyarországon nemigen van semmi, Magyarország se nagyon, ami van és ami nincs, az pedig meglehetősen rossz. Magyarország fáradt, fárasztó és trabantszagú, lehámlottak a falak, túl sokan szoronganak a trolin, túl zajosan terítik a műtrágyát. Így élünk, így élnek a magyarok. Én ebben nem vagyok biztos. A heccek még megvannak.


Kedvenxc

Kedvenxc. Szépészeti redékek

Tasnády Attila: Együgyű kísértet


Étvágyam a régi

(Tasnády Attila)


„És kétrét hajolva jöttem ki onnan is.” Egy verseskötet ötödik sora. A közvetítő. „Mikor bementem a szemközti presszóba / eső verte a házfalakat / s én két automata közt is választhattam. / Hol is van az a telefonkönyv? // És kétrét hajolva jöttem ki onnan is.” Így kezdődik a könyv, ezek a szavak törnek elő. Nyilván ezek a szavak törtek elő. Ott jön, kicsit előrehajolva az a férfi. Miért lehet egyáltalán valamely mondatoknak, egy szócsoportnak elementáris ereje. Miért hat így, és mi következik abból, hogy bemozdul a lélek. Milyen konszenzus, lehet-e ugyanazt érezni, valaki más és én magam, ugyanazt érezzük-e ugyanúgy, vagy mit? Megismételhető-e, felidézető, együtt-érezhetsz-e hallgatva ugyanarra, működik-e ez az ő-más-én szerkezet?


A Memória-part


I

Ismertem egy kígyót

. Hosszúkás állat volt.

Ismertem, az túlzás, de jól emlékszem rá. Az állatkertben láttam. Elég régen, majd harminc éve. Harminc év. Hosszú volt. Kis fej. Kígyó. Hamiskás volt a tekintete. Jól emlékszem rá, a pálmakertben élt. Otthon nem lehetett kígyónk.

Tehát nyilván van egy krematórium, ahol elégetik a hullákat. Hát így valahogy. Így lehet lopkodni egymástól az életet, így, így.


(1986)


III Április 26.


Mintha már túl sokáig állna

Titok, a (1)


A titok a Hosek volt.

Hosek egy pincében lakott, egyedül. Műhely és lakás, pont szemben a kertünkkel, az ablakból épp oda lehetett látni. A víkendház ablakából, a szúnyogháló mögül. A pincéjébe nem engedett be senkit. Néhány lépcső lefelé, meg egy nagyobbacska raktár, annak legtöbbször nyitva hagyta az ajtaját. Ki-be járkált a Hosek. Neve Hosek. Fűrészelgetett. Középtermet, vékony, inas, ilyesmik. Kora?


Három 100 darab

A beszéd és a szabály

Volt egy sziget, és a szigeten élt egy herceg. A herceg egy parthoz közeli mészfehér sziklán épült hosszú, ceruza-forma toronybástyájában lakott, és soha nem jött le onnan, a toronyból kormányozta birodalmát. Naphosszat a bástyatetőn ücsörgött a rozoga, favázas nyugszékében, fején pamutsapkával, amit a sosem szűnő szélfújás miatt a legnagyobb hőségben se vett le. A hosszú őszi esőzéseket szerette leginkább, sűrű és heves esőket, ilyenkor órákig üldögélt mozdulatlanul, kisimult arccal, szemét félig lehunyva, és hallgatta, hogy veri a víz a körfolyosó fölé kifeszített ponyvát. De ott ült télen is, prémekbe bugyolálva, vagy sétálgatott körbe-körbe, bámulta a világot, a tenger színének változásait, felbukkanó és semmibe vesző hajókat, a szikla mellett húzódó szőlőfürtnyi erdőcske lombjait, felhők futását, az égbolt tüneményit, várta, hogy lehulljon végre a hó.


Nem lehet, mivel lehetetlen. Budapest-Papírváros

Budapest utcái. Pillanatképek. Rákóczi út, ugyanolyan piszkos minden utcája, háza földje. Buda, görbe, zegzugos utcái. Szerb utcai zsidók. Nagymező utca eleje. Szondi [xxx]

(Kosztolányi Dezső: Napló)


Egy család áll a zuhanó erkélyen, szürreális Balkon, a nő karján gyerek, a férfin látszik, hogy mindhárman meg fognak halni, a könyökével tesz egy mozdulatot, mintha oldalba bökne egy láthatatlan angyalt.

(Németh Gábor)


Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr

(Rainer Maria Rilke)


(1)

Hogy milyen egy város, azt előre el szoktam határozni. Előbb elképzelem, aztán elhatározom. Elképzelem, és olyan, ha pedig már láttam belőle valamit, az is olyan, így hát két Róma létezik, két New York és két (jó rossz vicc) Berlin, és nem biztos, hogy nem az volna az igazi, amit magamnak képzelek el. De két Rómában mászkálni mégis csak túl jópofa dolog, akkor tényleg úgy kell majd kiválasztanom az igazit. Úgy kell nem a képzelet mellett döntenem.