Nagyvizit

„A szövegeim állítanak elő”

Nagyvizit Kukorelly Endrénél


Beszélgetés Kukorelly Endrével a szentistvántelepi délidőről, a keresztény középről, az anyai kalmopirinről és az apai táskáról, egy futball-pálya-elhagyásról és az írói pályakezdésről, a Kortársról és a Mozgó Világról, az írás terapikus hasznáról, az élő szerzőről, a referenciális olvasásról, a nőkről és a félelmekről.





Ha valaki sok időt tölt el egy bizonyos környezetben, ahonnan nem tud és akar elszakadni, és ha elszakítják, amint teheti, visszatér, annak a világnak sokféle arca rajzolódik ki előtte. Szentistvánteleppel, ahol beszélgetünk, gondolom így lehetsz.





Kukorelly Endre: Nem túl sok arc, kettő: a gyerekkori és a mai Szentistvántelep. Radikálisan különböznek. Elválasztja őket, mint a csatabárd, az a pár év, amikor nemigen mentem ki. Elmúlt, leradírozva, vége az életnek, ilyesmi érzések. Túl azon, hogy ami helyette van, az teljes félreértés: egykori kisházunkat lebontották, és én nem akartam látni a kertünkben pöffeszkedő monstrumot. Mikor férjhez ment, a húgom kapta meg a telket, később eladták, másik házat vettek, és így tovább, megy a verkli, minden remekül alakul, a legvégén csinál csak az egész mindenség egy pocsék hurkot. A hatvanas években körülbelül feleannyian éltek a telepen, mint most. Mi sem, csak nyáron. Mindenki ismert mindenkit, vasárnap délelőtt templomba jártunk, délután, minden nap, focizni. Autó semmi, egy darab Pobjeda, mindig megbámultuk, ahogy nagy büszkén porzott végig a főutcán.